Nincs néha az az érzésed, hogy a film, amit nézel, annyire furcsa, annyira idegen és megmagyarázhatatlan, hogy olyan, mintha egy földönkívüli rendezte volna? Mintha elolvasta volna a „film” fogalmát, de sosem értette meg? Mintha sosem találkozott volna emberekkel ezelőtt? Na, a Miami Connection minden tekintetből ez a film. Darabjaira szedve teljes katasztrófa, ám összességében az egyik legszórakoztatóbb Zs-kategóriás film, amivel találkozhatsz.

A mai film a szemetesládából vitathatatlanul különleges darab, már a keletkezési körülményeit nézve is. A film atyja, írója, rendezője, főszereplője (producere, kasztingolója, satöbbi, satöbbi) nem más mint Y. K. Kim, motivációs előadó és Taekwondo mester. Kim-nek lehetőséget adott egy rendező, hogy a segítségével elkészíthessen egy filmet, ami a harcművészetre koncentrál. Nem igazán tudta még ekkor, de ez volt Y. K. Kim első és egyetlen filmje. A biztos siker érdekben a rendezőpáros mindent belepakolt a Miami Connection-be, amit csak filmben láthattak (abból a háromból, amit tényleg végignéztek), ám ez akkor sajnos nem volt elég. A Miami Connectiont 1988 legrosszabb filmjének nevezték; az egymillió dolláros költségvetésből három hét alatt alig hozott vissza valamit; és financiálisan majdnem tönkretette Y. K. Kim életét.

A főszereplőnk (Y. K. Kim), aki egyszerre néz ki hatvannak és tizennégynek

Nagyobbat aligha bukhat film. Nem igazán tudta volna senki sem elképzelni, hogy bárki látni fogja ezután, lévén hogy a producerek arra sem tartották érdemesnek, hogy kiadják DVD-re. És valóban, közel 25 évig senki sem tudta hogy a film létezik. Egy napon azonban egy szerencsés floridai programozó 50 dollárért megvásárolta a film egy moziban használt tekercsét az ebayen, és miután hihetetlenül megtetszett neki, megpróbálta elérni Y. K. Kim-et, hogy engedélyezze számára a Miami Connection DVD-re való újbóli kiadását.

Kim – akinek élete mélypontja volt e hollywoodi kudarca, először ízléstelen poénnak vette az ajánlatot, ám pár hónap kitartó győzködés után kötélnek állt és beleegyezett a propozícióba. A film ezután élte meg csak igazán aranykorát. Az emberek már nem annak látták, ami ’88-ban a film volt – egy értelmetlen, rossz és olcsó akció-schlocknak – hanem egy szórakoztató, kaotikus akcióvígjátéknak, ami tökéletes lenyomatot ad a nyolcvanas évek ZS-kategóriás filmiparáról.

Na de miről is szól a film, miért olyan különleges? Kisebb részletei olyanok, mint amelyik bármelyik akciófilmbe beleillenének, ám ezeket oyan idétlenül használja, hogy szinte kapkodod néha a fejed milyen filmben is vagyunk. Van egy főszőreplőgárdánk, akik egyrészt egyetemre járnak (míg mind minimum negyvennek néznek ki), mind árvák, egy lakásban élnek (ahol néhány jelenet kapcsán megkérdőjelezed a szexualitásukat is), mind taekwondozni tanulnak, és emellett még egy rockbandájuk is van, amiben a barátságról, a taekwandoról és a ninjákról énekelnek.

Ezt a meglehetősen multikulturális és komplex csapat azonban bajba kerül egyik koncertjük miatt (mivel kiszorítják a „gonoszok” zenekarát), ám ők sosem adják fel elveiket, mindig megvédik magukat. Emiatt egyre nagyobb alvilági alakok szeme vetül rájuk. Időközben kapcsolatba kerülnek egy Chuck Norris hasonmással, egy kopaszodó ninjavezérrel aki az embereit egy játszótéren edzi, és még ki tudja mennyi furcsa alakkal – ugyanis a gonoszok mindenkit felbérelnek, csak hogy végre elintézzék az idegesítő egyetemi-taekwando-rockbandát.

A banda éppen a híres slágerét, a „Ninja ellen”-t játsszák

A történet nagyon izgalmasan és rém egyszerűen hangzik, ám nagyon kell figyelned, ha mindent meg akarsz érteni. A jelenetek látszólag teljesen véletlenszerűen jönnek egymás után, néha minden felvezetés nélkül csatajelenet kezdődik, néha hosszú percekig a történettől teljesen független, mellékszálnak is alig nevezhető események mennek végbe. Y. K. Kim remek taktikája a film meghosszabbitásra érdekében igazán követendő, ugyanis a Miami Connection tele van több furcsa kis montázzsal. Szerepel benne egy részlet, amikor a banda kimegy a strandra csajozni (miközben a kamera minden nő fenekére erőteljesen ráközelít), valamint egy végtelennek tűnő taekwando-edzés is – ami, hogy még hosszabb legyen, slow-motiönben van lejátszva. Persze nem egy Lynch-filmet nézel, sosem fogsz igazán elveszni a történetbe, lévén hogy amikor éppen már két perce vakargatod a fejed, hogy mit is nézel, hirtelen jön egy akciójelenet, és minden visszaáll a régi kerékvágásba (mert ha nem is érted ki-kivel harcol, legalább szilárd talajon állsz).

Harcjelenetekben szerencsére nem szűkölködik a film. Ebben az univerzumban ugyanis mindenki ért valamilyen harcművészethez – az egyik jelenetben például az étterem tulajdonosa is harcba elegyedik az ellenséges rockbandával. A barátság, a szeretet és az önvédelem nagy erény a főszereplőinknél, ám néhány küzdelem néha teljesen a feje tetejére áll: fröcsög a vér, végtagok repkednek jobbra-balra; két perccel később azonban a csapat tagjai már egymást etetik szőlővel, félmeztelenül. Ez a hatalmas ellentét a gyerekesség és a brutális vérengzés között teljesen kiszámíthatatlanná teszi a filmet, és emiatt folyamatosan a széke szélén tartja a nézőt.

Ha nem tudnád, ezek itt a rosszfiúk

Az alkotás persze nem csak a történetét tekintve félresikerült, technikailag is egyszerre igénytelen és szórakoztató is. Az egyik legszembetűnőbb a hangvágás. Y. K. Kim valószínűleg teljes kétségbeesésében – amikor rájött hogy a történetből semmit nem érteni – megpróbált az utómunka során magyarázó dialógusokat rakni különböző helyekre, néha olyan pillanatokra is, amikor látszólag egyáltalán nem is mozog a színészek szája. Aztán ennek szöges ellentéte, amikor a néha amúgy is nehezen érthető színészek hangját (ugyanis a Kim által alakított főszereplő – és maga Kim is – alig tud angolul beszélni) egy rettentő olcsó mikrofononnal vették fel távolról, így néha alig tudod az alapzajból kiszűrni a konkrét beszélgetést.

Ahogy már említettem, a vágás se sokat segít a filmen, az értelmetlen jelenetsorrendek és a feleslegeg utólagos belassítások csak még jobban összezavarják a nézőt. Fényképezését tekintve merem állítani, hogy maga Y. K. Kim állította be a kamerát egy-egy jelenetnél, ugyanis számos olyan kép van amikor a nap erőteljesen belesüt a kamerába; valamint a karakterek össze-vissza helyezkednek el a vásznon, néha teljesen ki is lógnak onnan. Ezáltal az egész olyan hatást kelt, mint amikor a családi találkozón a nagypapa kezébe adod a fényképezőgépet.

Az egyetem, a zenekar és fejek levágása között erre is jut idő

Persze a negatívumokat, amiket így eddig felsoroltam nem gyűlöletből mondom. Jó pár mai filmnél tényleges rossz pont lenne ha ezeket venném észre, ám a Miami Connection teljesen más. Ez egy ambiciózus személy legnagyobb lövése volt, és ebbe a maximumot bele is pakolta. Lehet hogy nem lett kritikailag elismert, ám a filmek sokkal több téren értékelhetők, mint az objektív jóságukon.

A rendezőnek egyetlen célja volt, hogy egy olyan alkotást rakjon össze, amit mindenki szeret – ebben rendkívül hasonlít Rudy Ray Moore-ra (róla később lesz szó még a Szemetesládában) de akár Tommy Wiseau-ra is. Lehet hogy eredeti célját tekintve megbukott, de annyi minden van még a Miami Connection-ben ezáltal amit értékelni lehet, hogy aligha könyvelhető el kudarcnak.

Ha nem esett volna le a „tanulság”; tessék itt van a film végén 200-as betűméretben

A mai darab a Szemetesládából szintén egy klasszikus. Ha szereted az „annyira rossz, hogy már jó”, vagy egyszerűen csak az kissé kaotikus, de a végtelenségig szórakoztató filmeket, gyerünk hát, nyomás nézni! Ha a Miami Connection nézése közben esetleg bundesliga-frizurát és dús bajuszt növesztesztenél – az innentől már nem az én felelősségem.

Zárásként pedig itt van a rockbanda egyik ütős slágere, ami a barátságról szól. A nyolcvanas évek alig lehetne ennél szebb.