Kezdetben volt a legkisebb fiú, a klasszikus népmesei hős. Köpönyegéből bújt ki a maszkulin akcióhős. A gyenge, gyámolításra szoruló nő (és vele a fele királyság), de leginkább a világ megmentése lebegett előtte mindenkori célként. Földön, vízen, levegőben, valamint a sínek között üldözött és üldöztetett; nem töltött, csak lőtt, közelharcban párja nem volt, s végül mindig győzött, mert ő volt a jó, ha mégoly szúrós is volt a tekintete. A hímsoviniszta hajszafilm női karakterei némi leegyszerűsítéssel pusztán díszletelemek, szextárgyak, a vizuális eszköztár falvédői. Az elsősorban férfiakból álló célközönség számára plusz vonzerőt jelentettek.

A műfaj számtalan vadhajtása és feminista torzulásai után az ezredfordulóval új zsánerek kristályosodtak ki, friss hőstípusok jelentek meg, a reflexió nélküli akciófilm eltűnt, illetve a B-filmek közé száműzetett. Korunk férfi héroszai sérülékenyek (ld. James Bond alakváltozását), összetettebb jellemek, vívódók. Ezzel párhuzamosan (nem a szuperhős mozikra gondolok) megjelent a karakán, önmegvalósító, sorsát saját kemény kezébe kapó harcos amazon. A jelenség egyik jelentős előfutára még 1992-ből az Elemi ösztön volt, majd a folyamat egyik betetőzése – és itt sokan felhúzhatják a szemöldöküket – Star Wars: Az ébredő erő. Utóbbi egy külön értekezés tárgya lehetne ilyen tekintetben, és akkor még szót sem ejtettünk az Alien-filmekről, a Kill Bill-ről, az Underworld-ről, vagy épp A tetovált lányról és társairól, bár ezek egyike sem tiszta műfajú mozgókép. A műfaj- és kultúrtörténeti gyorstalpaló után lássuk a szőkét! Charlize Theron pályafutásában szerepel már két akció-orientált műfaji előkép: 2005-ből a meglehetősen sematikus és lapos Aeon Flux, és 2015-ből az invenciózus Mad Max – A harag útja. Utóbbiban minden tekintetben lerombolja addig gondosan építgetett imázsát, és milyen jól teszi!

 Értekezésem tárgya David Leitch első önálló rendezése. A John Wick-ben már producerként és egyes források szerint társrendezőként ügyködő alkotó korábban kaszkadőrként szerzett tapasztalatokat hullámzó színvonalú munkákban. A leghidegebb város című képregény alapján készült filmben Theron egy Lorraine Broughton nevű, az MI6 kötelékébe tartozó vodkafüggő és láncdohányos mesterkémet játszik 1989-ben (De szép kor is volt ez!), akinek a düledező szocializmus szívébe, az épp leomlani készülő berlini falhoz kell utaznia, hogy egy nyugati ügynökök adatait tartalmazó listát megszerezzen, egy helyi beépített ügynök, David Percival (James McAvoy) segítségével. Persze hamar kiderül, hogy senki és semmi sem az, akinek, vagy aminek elsőre látszik. Hősnőnk szenvedélyes leszbikus szerelmi kalandba is keveredik a franciák ifjú ügynöknőjével (a tehetséges, de szerepeit rosszul megválasztó Sofia Butellaval), miközben az összes valamirevaló kémszervezet tagjai a nyomában vannak.

Charlize Theron maga a megtestesült akció istennő. Kőkemény és veszélyesen szexi egyszerre. Fizikai fölénye abszolút hitelesnek hat a vásznon. Arcjátéka apró rezdülésekből épül fel, hanyag, mégis nőies eleganciája magával ragadó. Velős, időnként trágár megjegyzései sosem öncélúak, mélyen szervesülnek lényével. Amin a legtöbb félresikerült akciómozi elvérzik, abban az Atomszőke méregerős: a test-test elleni küzdelmek naturálisak, kőkemények, és bravúrosan fényképezte és vágta őket a vizuálbrigád (Jonathan Sela operatőr és Elízabet Ronaldsdóttir vágó). Reccsen a csont, jajgatnak a vívó felek, és dülöngélnek, mikor már kimerültek. A majd’ negyed órás vágatlan (!) lépcsőházi élet-halál harc az orosz kémek ellen elementáris erejű, és nem kell hozzá jóstehetség, hogy kijelenthessük: tananyag lesz belőle a filmiskolákban. Van még itt két autós üldözés is, mindkettő nehezen felejthető. A film korfestő retró zenei kulisszája, a rommá tört Trabantok, Lada Nivák és Wartburgok, a hidegre szűrőzött kékes-zöldes színvilág, a szögletes vágások és a maguk nyers valóságában rögzített akciójelenetek együttesen egy rendkívül masszív, erős és szórakoztató anyagot eredményeznek. Az atmoszféra végig nyomasztó, de mikor már soknak éreznénk, mindig érkezik a humortöltet, ami átlendíti a nézőt a holtponton. A mű gyengeségei kis részben a műfaji követelményekből, nagyobb részben a rendező előéletéből eredeztethetők. A-ligás sztárok lubickolnak a mégoly szűkre szabott szerepeikben: John Goodman, Toby Jones, James Faulkner, Bill Skarsgard, Eddia Marsan és Till Schweiger. Impozáns névsor egy 30 milliós filmhez!

A történet a műfaj buktatóinál kissé több logikátlanságot és következetlenséget tartalmaz, a mellékszereplők karakterei vázlatosak, az egész mű azonban annyira hányavetin vagány, olyan nagyvonalúan flegma, hogy nem lehet nem szeretni. Számtalan semmiből semmibe futó pillanatát, öncélúnak ható szekvenciáját szétveti a szertelenség energiája, az apró, de annál zseniálisabb ötletek garmadája. James McAvoy tenyérbemászó képe pedig külön tanulmányt érdemelne. Fentiek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy bemutatásakor a nézőket és a szakmát egyaránt erősen megosztotta az Atomszőke. Zavarba ejtő fésületlensége elemi erővel szögezi székbe nézőjét, így a végeredmény megítélése is erősen függ vérmérséklettől, ízléstől, neveltetéstől. Mielőtt mérleget próbálnék vonni, említtessék meg az is, hogy a film jó részét Budapesten forgatták, kihasználva fővárosunk bizonyos részeinek Berlinhez való hasonlatosságát. A stáblistán percekig futnak a magyar nevek. Nagyon jó látni ezt, és a honi filmgyártás/filmművészet lassú újraéledéséhez igenis hozzájárulnak az ilyen sikeres projektek is!

Kettős érzéseimet, vegyes benyomásaimat tekintetbe véve is bátran ajánlom szinte mindenkinek az Atomszőkét, kivéve a gyengébb idegzetűeket, a galamblelkűeket, és a közerkölcs bősz védelmezőit. Theron művésznő ez idáig is roppant sokszínű pályafutása egy formatudatos, csiszolatlanságában is vonzó darabbal gazdagodott. A DVD beszerzése a rajongóknak kötelező, és azoknak is erősen ajánlott, akik valami különlegesre vágynak! Az élmény illékony, de újra és újra magával ragad.

Szabó Zsolt Szilveszter

képek forrása: IMBD