Szinte napra pontosan egy évvel az előző szezon után, már vissza is tért az Amazonra a The Legend of Vox Machina szedett-vedett csapata. Ezért a tavalyi évad után nagy örömmel és még nagyobb kíváncsisággal kezdtem bele a legújabb évadba. Az első etap ugyanis olyan magasra tette a lécet, hogy erősen kételkedtem abban hogy sikerül-e ezt a készítőknek megugrania. Aki esetleg kételkedne, annak már az elején elmondom, hogy a Vox Machina legújabb kalandja sem okozott csalódást. És akkor még enyhén fogalmaztam. A kritika nagyon minimális spoilert tartalmaz a második évadból.

Rögtön erős résszel indít az évad, ugyanis a korábbi győzelmük után hatalmas csapás éri Tal’Dorei-t. A magukat csak Kromatikus Konklávénak (mennyire durva metál együttes név lenne) nevező ellenfél ugyanis fő célként tűzi ki azt, hogy eltörlik a történet helyszínéül szolgáló Exandria népeit. Ez, az amúgy négy sárkányt, névszerint Umbrasyl-t, Vorugalt, Raishant és a vezér Thordakot tömörítő szövetség a korábban megismert Brimscythe gyermekei. Ősi és erős lények, akik nem csak játszi könnyedséggel veszik át a hatalmas, hanem meglepő mód intelligensek is és konkrét tervvel rendelkeznek. Ebből a csávából kell kimásznia főhőseinknek, ami cseppet sem lesz egyszerű, de a Széthúzás Maradványai talán segíthetnek nekik küldetésük sikerében. Ezek olyan tárgyak, amiket leginkább talán az Arthur-mondakörből ismerős Excaliburhoz tudok hasonlítani. Mágikus erővel rendelkeznek, amik tulajdonosaikat elképesztő erővel ruházzák fel, hogy se perc alatt győzelmet arathassanak az ellenségeik felett.

Az erős felütés, a szinte megugorhatatlannak tűnő akadály és a Maradványok, alaposan felkavarták a sorozat eddig is érdekes sztoriját. Tavaly megismertük a szereplőinket, akiknek a készítők már akkor is elég személyes és mély háttértörténetet adtak. Mind olyan karakterek, akik azonnal belopják magukat a szívünkbe, hogy kis idő után is izgatottan térjünk vissza az általuk is megelevenedő világba. És pontosan ez a lényeg. A legújabb, amúgy hetente három epizóddal érkező szezon olyan atmoszférával ránt minket egyre mélyebbre, amire csak kevés szériánál van példa. Már tavaly és ódákat zengtem a The Legend of Vox Machina kritikámban, de ez idén sem fog változni. Jó ideje figyelmen kívül hagyom az IMDb pontszámait, de azt kell mondjam hogy az idei részek közül nem véletlen, hogy öt is kilences vagy afölötti pontszámot kapott. A rengeteg új és érdekes hely, az új szereplők még inkább emelik a sorozat színvonalát. Külön örültem annak, hogy az általam oly sokszor hiányolt mágiából és az ehhez kötődő elemekből is bőven kaptunk ízelítőt.

A Konklávé mellett nem egy olyan ijesztő, érdekes vagy komoly ellenféllel kell hőseinknek megküzdeniük, akik bármilyen videojátékban komoly erőfeszítést igényelnének. Mind közül kiemelném a személyes kedvencemet, Saundront aki egy elátkozott elfhez hasonló lény. Vele a nyolcadik (és szerintem legjobb) epizódban találkozhatunk, ahol Vex szívét szeretné megszerezni, hogy ezzel is gátolja a csapatot a küldetésében. Az itt hallható zene és a grafika konkrétan hibátlanná teszik ezt az egyetlen részt, ami során többször is az államat kerestem. De ugyanígy megemlíthető pozitívumként Keyleth tűz asharivá válása, vagy a szintén kedvenceim közé tartozó Tündebirodalom is. Felejtsétek el, hogy ez utóbbi hely annyira csodás, mint azt a korábbi fantasykhez kötődő élményeitekben tapasztaltátok! A Vox Machinában látható tündevilág egy veszélyes, sajátos humorral és cukinak tűnő, de az életedre törő lényekkel van tele.

Ugyan egyértelműen nem lehet eldönteni, hogy kik is a sorozat főszereplői, mert mindenki közel egyenlő arányban kap részt a sztoriból, de ezúttal inkább Vex-et mondanám központi karakternek. A fiatal elf tolvaj a Holló úrnő bajnokaként kénytelen szembenézni a sorsával és ez, nem kevés szenvedést okoz neki. A mindig mindent elvicceskedő Scanlan is a komfortzónáján túllépve néz szembe önmagával, ezzel pedig nála tapasztalható a legnagyobb jellemfejlődés. De ugyanígy Grogról is megtudjuk, hogy miből merít erőt, ami során nem csak egyszerű, butácska gyilkológépként tekintünk rá. Egyedül talán azt hiányoltam kicsit, hogy Pike-ról még mindig keveset tudunk és Percy is a háttérbe vonult. Az ifjú Whitestone fiú bár már bőven kapott háttérsztorit, de idén szinte alig kötődik hozzá olyan momentum, ami igazán emlékezetes lenne. De ezeket írjuk a világépítés és a tényleg érdekes mellékszereplők számlájára.

Szerintem már érthető, hogy miért szeretem és várom annyira izgatottan a következő évadot. Az Amazon engem a The Legend of Vox Machinával rántott be igazán, ami egyben azt is jelenti, hogy a széria felkerül a kedvenceim közé. Ez a sorozat pedig egy újabb példa arra, hogy mennyire szükségünk van animációs alkotásokra, amik nem csak szórakoztatnak, hanem minőségükben is felérnek egy élőszereplős alkotáshoz. Az készítők ebben a műfajban olyan dolgokat is megtehetnek, amiket a valóságban nem, vagy nem ilyen színvonalon tudnának megvalósítani. Hétvégi darára erősen javaslom az idei etapot, de kizárólag akkor, ha az előzőt már láttátok. Ez a történet, ezekkel a lökött, de szerethető szereplőkkel képes arra, hogy ne csak egyszer nézzük meg azt, hogy milyen kalandokba keverednek. Ha a harmadik évad is ilyen vagy ennél komolyabb minőségben érkezik, akkor megemelem a kalapom az Amazon előtt. Erre mondjuk minden esély megvan, mert a Konklávé és a Maradványok további feladatot gördítenek a Vox Machina egyre érdekesbb legendájába.