A még mindig csak 37 esztendős Damien Chazelle 2014-ben robbant be Hollywoodban a sportfilmes dramaturgiával ellátott zenekari dráma, a Whiplash által, ami rögtön két Oscar-díjjal és két jelöléssel (köztük a legjobb film) büszkélkedhetett, ezenfelül J. K. Simmons is megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó aranyszobrot az Akadémiától. A két évvel későbbi Kaliforniai álom a rekordot beállítva már tizennégy jelölésig jutott, és abból hatot sikerült díjra váltania, ami a legtöbb volt az azévi gálán. Harmadik filmje, az Apolló-11 űrhajósa, Neil Armstrong Holdra lépését bemutató Az első ember szintén kritikai siker lett, négy Oscar-jelöléséből a legjobb vizuális effektekért járót nyerte el. Mégis, az elismerést elismerésre halmozó fiatal rendezőígéret a magyar mozikban most debütáló Babylonnal vágta a legnagyobb fába a fejszéjét.

Aminek amerikai kritikái azt mutatták, hogy rendkívül megosztó film lett, és a box office se éppen a széleskörű nézői érdeklődésről mutat tanubizonyságot, amihez biztosan hozzá teszi a magáét az a hatalmas hype, ami az Avatar: A víz útját körülvette. Pedig a Babylon egy olyan film, amiről érdemes beszélni, már csak azért is, mert Chazelle eposzi hosszúságú filmjébe érezhetően szívét-lelkét beleadta, és a saját magnum opusának szánta. Akármennyire is egy ambíciózus, rendkívül igényesen megvalósított filmről beszélünk, mind témáján belül, mind Chazelle-től láttunk már jobbat, persze ehhez, hozzátartozik, hogy mindkét képzeletebeli rangsorban igen magasra lett téve a léc.

Eszembe jutott a film során, és mint utólag láttam, másoknak is megfordult a fejében: a Babylon olyan, mint, hogyha Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodja találkozott volna Scorsese A Wall Street farkasával. Témájában az előbbihez áll közel, a Scorsese filmjéhez való hasonlóságnak mindössze a hedonizmus explicit ábrázolása az alapja. A Babylon a Volt egyszer egy Hollywoodhoz vagy a Coen-testvérek Ave, Cézár!-jához hasonlóan szintén Hollywood aranykorának filmgyártásába kalauzol el minket, egyszerre egy óda a mozihoz és a filmkészítéshez és kritikája az álomgyár működésének.

Tarantinóval és Coenékkel ellentétben Chazelle flimje nem az aranykor alkonyán, hanem a hajnalán enged betekintést Hollywood kulisszái mögé. Akár, egy kamaszkor: még keresi a saját útját, még szertelen, még nem tudni, mi válik belőle később. A Babylon a 20-as években, egy új korszak beköszöntének küszöbén veszi fel a fonalat, ami teljes paradigmaváltást hoz a nyugati parti filmgyártás és a mozik világába. Ez pedig a hangosfilm megjelenésének korszaka. Nem rögtön ezzel indít a film: a némafilm elitje, a kor elimert mozisztárjai a Kinoscope Studios fejeseinek hatalmas villájában mulatja az éjszakát, és nem visszafogott bulizásra kell számítani, hanem egy hamisítatlan bacchanáliára, orgiával, hegyekben álló kokainnal, az élvezetekben való őrjöngő tobzódással. A jelenetsor annyira intenzív, olyan eszeveszett, hogy a fejedet viszi le, és sokaknak nem is fogja bevenni a gyomra a látottakat, kiejezetten, amikor különböző testnedvek és állati ürülék is szerepet kap.

Chazelle mindent megtett annak érdekében, hogy megmutassa a kontrasztot és elhatárolja egymástól Holywood két, merőben eltérő korszakát. Ez a korszakváltás a hang megjelenésével kénköves esőként söpri el a föld színéről a korabeli filmes kasztot annak szodomai dekadenciájával együtt. Persze a valóságban ez nem másodpercek alatt történik, mint egy kataklizma – egyeseknek hosszú évek kétségbeesett küzdelme elfogadni a tényt, hogy nincs helye az új világban. A Kinoscope bulijának tomboló forgatagában (ahol még egy elefánt is feltűnik a színen), ismerkedünk meg filmünk összes főszereplőjével. Jack Conrad (Brad Pitt) a némafilmek ünnepelt filmsztárja, akinek egy ilyen összejövetel mindennapos esemény, hozzá van szokva, hogy ordító másnaposan, egy-két órányi alvással kell a díszletek között teljesítenie. Vele szemben két fiatal, Manuel Torres (Diego Calva) és Nellie LaRoy (Margot Robbie) mindketten imádják a filmeket, és a nagy lehetőségre várnak, ami eljuttatja őket a filmforgatások világába.

Mindkettejük számára a tivornya következményei hozzák meg a várt áttörést. Manny nem minden nehézség nélkül az elefántot vitte oda, de a totálkáros Jackkel távozott, akit haza kellett vinnie a villájába, a színész a forgatásra pedig már vitte magával a visszafogott mexikói fiút. Nellie Manny teljes ellentéte, aki a saját elmondása szerint sztárnak született: ugyan, senki nem hívta, de magától érthetődő módon, teljes elánnal veti bele magát a bulizásba, ahol szerencséjére az egyik feltörekvő színésznő annyira szétcsapta magát, hogy őt rángatják ki egy kártyapartiból, hogy vegyen részt a másnapi forgatáson. Rögtön tanubizonyságát adja ösztönös sztárságának, és rekordidő sikerül ujja köré csavarnia az egész filmipart.

Nellie karrierjének fellendülése a hangosfilm megjelenése miatt nem bizonyul tartósnak. Chazelle elefántostúl-kokainostúl igyekezett egy korképet adni arról, hogy mennyire kaotikusan és szervezetlenül működött Hollywood a kezdeti szakaszában. A hang megjelenésének következményeit bemutatva már-már egy dokumentumfilm precizitásával járja körbe a témát, minél több szempontot behozva azzal kapcsolatban, hogy milyen újításokkal, nehézségekkel és nem várt következményekkel járt a mozi reformja. Az össznépi, ünnepi jellegű forgatások a kaliforniai kopár pusztákon eltűntek, helyettük megjelentek a filmstúdiók. A nem kellő hangok kizárása komoly fejfájást okozott; megszűntek a szabadtéri forgatások, eltűntek a hangos légkondicionálók, még arra is figyelni kellett, hogy milyen cipőt veszel fel, elvégre azzal is megzavarhatód a munkát.

A legkomolyabb következményekkel természetesen az embereknek kellett számolnia. Egyesekről kiderült, hogy nem alkalmasak a hangosfilmekben való szereplésre, ugyanis az azokban való szerep sokkal komplexebb színészi teljesítményt kíván meg. Megnyílt a kapu a színházi színészek számára, hogy mozgóképen szerepeljenek, valamint a zenészek számára, akik munkája ezáltal értelmezhető lett a filmipar számára. Külön kiemelendő az a szelep, ami így a feketék előtt nyílhatott meg. Ami probléma Chazelle rendezésével, hogy rendkívül didaktikus. A film minden képkockáján érezhető az erőlködés, hogy megértesse, mi és miért úgy történik, ahogy. Megkerülhetetlen az összehasonlítás Tarantino filmjével, aki már korából és tapasztalatából adódóan sokkal érettebben, kevésbé szájbarágósan magyarázta el nekünk Hollywood íratlan törvényeit és intimebben mesélt el nekünk egy felemelkedés- és hanyatlástörténetet.

Nem arról van szó, hogy a Babylon rossz lenne, mert az igazság az, hogy amikor jól működik, akkor frenetikusan szórakoztató, és irgalmatlanul pörög. És többről szól, mint Hollywood egy kiragadott szakaszáról – egyetemes tanulságot kísérel meg megfogalmazni a filmipar hátulütőiről, hogy a rivaldafény és a folyamatos progresszió hogyan tör ketté karriereket, és tesz tönkre emberi sorsokat. Kár, hogy ezen üzenetek átadása is több finomhangolást kívánt volna meg. Talán nem ártott volna még Chazelle-nek ha pár évig fiókban hagyja a történetet, és több élettapasztalattal, valamint pár rendezéssel később nyúl hozzá megint, így talán a bő három órás játékidőből is visszavett volna, ami a történet második felében túlságosan leül, és sokat veszít a abból a dögös stílusából, ami miatt olyan könnyedén elrepült az első óra. De váljon akármennyire is dagályossá, a Babylon informativitása, kiváló humora és remek színészei miatt emlékezetes filmélmény.