2017-ben a Ubisoft nagyot fordított legnépszerűbb sorozatának, az Assassin’s Creednek a stílusán és történelmi alapokon nyugvó misztikus sci-fi keverékéből egy már sokkal inkább fantasy-re hajazó irányvonalat vett. Az új stílushoz egy teljesen új történet is dukált, mely a Templomos és Orgyilkos rendek ősi háborújának előzményeit kívánta bemutatni, míg a modern sztori szerint kaptunk egy újabb halálos fenyegetést és egy újabb megváltót. A trilógiát megnyitó I. századi Egyiptomban játszódó Origins-ről és a vikinges záróepizódról, a Valhalláról már írtam nektek korábban, de a legmegosztóbb, középső epizódról, a Peloponnészoszi háború idején játszódó Odyssey maradt csak ki a szórásból.

Ennek persze oka van. A középső epizód volt talán a legmegosztóbb a trilógiában és mint olyan nálam is a legvegyesebb érzéseket kiváltó rész volt a újabb eresztés közül. 2018-ban úgy vártam ezt a részt, mint kisgyerek a karácsonyt, ugyanis az ókori Hellász, pláne a peloponnészoszi háború időszaka az egyik kedvenc korszakom. Aztán megjelent a játék és sajnos csalódnom kellett. Az Odyssey nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Korábbi cikkekben is említettem már, hogy szerintem nem volt jó döntés elszerepjátékosítani a sorozatot, ahogy az újvonalas open world játékmenet és harcrendszer sem lett a kedvencem és a pláne nem örülök a történelmi hűség és hitelesség gyengülésének ezekben az új rész. Jó-jó, de minek lövöm le a poént már a kezdésnél? Nos, egy a közelmúltban átélt görög nyaraláson felbuzdulva úgy gondoltam talán közelebb tudok kerülni az Odyssey-hez. És ez a cikk elsősorban arról szól, hogy ez sikerült-e.

A legbrutálisabb változások a játékmenetben érhetők tetten, így helyénvalónak tartom ezekkel is kezdeni. A Ubisoft az Origins relatív jó fogadtatásán felbuzdulva úgy gondolta, hogy érdemes fullban nyomni az RPG-t. Ez több ponton is megjelenik. Először is, a sorozat történetében először, itt választhatunk kvázi-szabadon magunknak. Persze a Syndicate-ben is választhattunk Jacob és Evie között, de ott mindkettejükkel kénytelenek voltunk játszani ahhoz, hogy végig tudjuk játszani a történetet, melynek amúgy csak kettejükkel együtt volt értelme. Itt azonban a játék elején választanunk kell, hogy egy testvérpár női (Kassandra) vagy férfi (Alexios) kalandjait szeretnénk-e átélni. Aggódni nem kell, a történet 99%-ban ugyanaz, bármelyiküket is választjuk. Elvileg van kánon választás, de erre annyira vérgagyi indokot ad a játék, hogy inkább azt tanácsolom, mindenki személyes preferenciája szerint válaszzon. Amúgy hasonlóan béna annak is a megindoklása, hogy ezúttal miért lehet szereplőt választani. Látszik, hogy csak ki akarták ezt is pipálni.

Ezen a forradalmi újításon felül a komplett játékmenet és történetvezetés is a teljes RPG irányba nyomul az Odyssey-ben. A régebbi Assassin’s Creed játékok egyik legmeghatározóbb jellemzője mindig az erős karakterek és a rájuk épített határozott sodrású történet volt. Ezt az Origins-ben ugye még megkaptuk, de az Odyssey stílusváltásának köszönhetően ezek kissé háttérbe szorultak a szabadon választható párbeszédopciók és a nyitott befejezés oltárán. A szerepjátékosítás eredménye ugyanis, hogy az „átvezetők” bizonyos pontjain ugyanis választhatunk több különböző válasz közül, mely aztán annak megfelelő irányba tereli tovább a beszélgetést. Persze az esetek többségében ez nincs különösebb hatással a további eseményekre, de igenis vannak olyan döntések, melyeknek később befolyásolják a történet bizonyos pontjait. Ennek megfelelően a játéknak 9(!) különböző befejezése is lehet. Az egészben a legjobb, hogy ezek a döntések néhol egész burkoltak, így nem feltétlenül tudjuk magunktól megfejteni a receptet a tökéletes, vagy legalábbis a nekünk tetsző befejezéshez.

Mivel így a főszereplő személyiségét is némileg a saját szánk ízére szabhatjuk, ezért látszólag kevesebb energiát is fektettek a fejlesztők Alexios/Kassandra karakterébe. Nem arról van szó, hogy különösebben kétdimenziós lenne, de egy alapvetően sablonos, sekélyes, ezerszer látott sebzett lelkű keményfiút/keménylányt kapunk. Senki se várjon egy Ezio, Bayek, Altair, vagy Edward szintű figurát, mert az Odyssey főszereplői kanyarban sincsenek hozzájuk képest. Persze ehhez az új stílushoz ez nem is kell. És azt sem lehet mondani, hogy ne lenne szerethető az általunk megformált figura. De sokat ne várjunk. A quebec-i banda viszont látszólag nagyon sok időt fordított a mellékszereplők kidolgozására. Nem elég, hogy rengetegen vannak, még kellően változatosak is. Persze-persze, köztük is van bőven sablonfigura, de velük szemben ez sokkal megbocsáthatóbb, hiszen mindössze annyi a dolguk, hogy megtámogassák a cselekményt. Kár, hogy a főszereplővel nem végeztek ilyen gondos munkát.

Egyébként nincsen ezzel az RPG koncepcióval különösebb gondom, sőt, ez az egyik kedvenc műfajom. De valahogy vagy a Ubisoft Quebec nem tudta ezt rendesen megugrani, vagy – ahogy én gondolom – egész egyszerűen nem működik egy Assassin’s Creed játékban. A magam részéről sokkal jobban örültem volna annak, ha ezúttal is egy fix, előre megírt történetet kapunk, fix párbeszédekkel, egyetlen, erős főszereplővel, mert akkor talán a sztori is jobban működött volna. A sztori, ami valóban, akár jó is lehetett volna, hiszen van bőven ármány, fordulat és ráadásul több szálon is fut. Egyrészről főhősünknek feltett szándéka megtalálni gyerekkorában elveszett családtagjait, másrészről szeretné megbüntetni azt a bandát akik betettek a családjának és ezerrel kavarják a szmötyit a görög világban, harmadrészt pedig szeretné megismerni származásának hátterét.

A sztoriszálak természetesen a történet bizonyos (sok) pontján összetekerednek, érintkeznek, vagy épp egybeforrnak, csak azért, hogy újra szétváljanak. Szóval egyrészről fel kell kutatni a rég elveszettnek hitt családot, ami sokkal nagyobb feladat mint amilyennek látszik és már csak ezért be kell járnunk fél Hellászt. Pláne amikor kiderül, hogy minden hátterében egy titokzatos szekta, a Cult of Kosmos áll, melynek tagjai egy szépen lassan felderülő okból mindkét oldalról szítják a háború tüzét, ezzel szenvedésbe taszítva a görög népességet. Hősünknek rájuk vadászva a peloponnészoszi háború csatái mellett a politikai machinációkba is bele kell másznia, ahol sokkal kegyetlenebb játszmák mennek végbe, mint a harcmezőn és ahol senki sem az akinek látszik. Így akadhatunk össze olyan híres-neves személyekkel, mint Periklész, Alkibiádész, Hérodotosz, vagy akár a nagy Szókratész is. Végső soron pedig hősünk titokzatos múltjának és vérvonalának, a szennyezetteknek a történetét ismerhetjük meg az eltűnt Atlantisz titkai után kajtatva.

Szóval minden adott a remek történethez, de az elhibázott dizájneri döntések hatására az egész szétesik és nehezen követhetővé, sőt megkockáztatom, megfelelően élvezhetetlenné válik. Az első hiba magában a túl sok különálló sztoriszálban áll. Egész egyszerűen az ember nem tudja, hogy most melyiket csinálja, milyen sorrendben haladjon, mert a játék nem ad ehhez sok támpontot. Keressük meg a mutert, a tesót, vagy esetleg vadásszuk le az összes maszkos fazont, netán kutassuk fel az elveszett várost? A játék a képedbe nyom egy „nekem mindegy” dumát és csókolom. A Ubisoft ezt mint feature reklámozta a megjelenés előtt, mondván a játék címe nem véletlenül utal Odüsszeusz kalandjára, mert ez Alexios/Kassandra általunk megírt kalandozása, kóborlása. Jó duma…de a valóság az, hogy ha ez feature is, akkor annak nagyon rossz, mert valóban, a játék felétől mér teljesen elveszítjük a fonalat, hogy merre, mikor, hogyan. Egész egyszerűen túl sok dolgot akartak belezsúfolni a játékba és semmi nem tud igazán kibontakozni.

De még ez sem volt elég a kanadaiaknak, ugyanis a játékot telezsúfolták mellékküldetésekkel, extra tevékenységekkel, feledzeni- és gyűjtenivalókkal. Persze ez sokak számára lehet pozitívum, akik szeretnek elveszni a világban. Egyébként többnyire jómagam is ilyen vagyok. De az Odyssey-ben ezzel két probléma van. Egyrészt a sztorit még jobban feldarabolják, másrészt nagy részük teljesen érdektelen és unalmas. Vannak egyébként kifejezetten jó és szórakoztató melléksztorik, amiket élvezet végigvinni, de többségük a klasszikus, „menj oda, öld meg, hozd el, mentsd ki, gyere vissza” szintű sablonküldetés. És sajnos nem is tudod előre melyik melyik lesz. De igazából ha akarnál sem tudnál válogatni, mert ezek teljesítését kb. kötelezővé teszi számodra a játék. Ugyanis bizonyos területek és/vagy fő küldetések amolyan „szintzár” mögé vannak rejtve. Ha nem vagy a megfelelő tapasztalati szinten, akkor esélyed sincs teljesíteni. Szóval nincs más választásod, mint szépen mindenki ügyes-bajos szarságával foglalkozni, hogy jöjjön az XP.

Ennek köszönhetően a történet már annyira szétesik, hogy sokszor előfordul, hogy egy átlag halandó nem is tud egy játékülés alatt elevickélni a következő sztoriküldetésig. Ezen pedig még tovább ront, hogy a Ubisoft határtalan bölcsességében úgy döntött, nem csak magadat, hanem az összes göncödet is fejlesztened kell, mert ha nem, akkor megint rákettyintettél. De nehogy azt hidd elég ellátogatni a helyi kovácshoz és perkálni, óóóó nem. Minden cucchoz különböző alapanyagok szükségeltetnek. Na, ezeket aztán mind be kell gyűjtened jártadban-keltedben ha fejleszteni akarsz, magasabb szinten nem is keveset. Szóval lesznek órák, igen, konkrétan órák, ahol csak grindolsz, grindolsz és grindolsz, mindenféle cél és vég nélkül, míg végül az egész játék egy kérdőjel, xp és alapanyag hajkurászássá válik. Annak akinek napi szinten több órája van játszani, annak az nem gond. De egyszerű halandóknak ez rendkívül frusztráló tud lenni. És ha azt hinnétek, hogy a New game plus opció javít ezen, akkor rossz hírem van, ugyanis ennek során a játék – természetesen – mindent felskáláz, szóval szinte ugyanott vagy. Van amúgy egy modern szál is, mely az Origins eseményeit folytatja de ennek kb. annyi jelentősége van, hogy ezt a mondatot leírjam róla.

Nagyon büszkén újságolta anno a Ubisoft, hogy a harcrendszert is továbbfejlesztették az Origins nyomdokain haladva. Arról is lehet vitatkozni, hogy ez jó-e vagy rossz, ízlés kérdése. Vannak jó elemek és kevésbé jók is. Egy pontos időzítésen és különböző támadások kombinációján nyugvó rendszert kapunk. Pajzs ezúttal nincs, de tudunk hárítani, kitérni, van két különböző támadásunk, van egy adrenalinmércénk ami segítségével spéci támadásokat, mintha csak egy klasszikus RPG-ben lennénk. A képességfa egyébként elég szerteágazónak mondható (persze azóta megjelent egy Valhalla is) és a Ubisofttól megszokott három játékstílust (lopakodás, távolsági és közelharc) megtámogató extrákat vásárolhatunk a szintenként járó képességpontokért. A bunyónak vannak pillanatai, kifejezetten látványos dolgokat lehet végrehajtani…már amikor nem az ellenfelek közt korcsolyázós esetlenedést nyomjuk, mert egyébként a kitéregetés elég nevetségesen van megoldva. A magam részéről jobban élveztem a régebbi epizódok földhözragadtabb (és igen, némileg egyszerűbb) rendszerét. Talán jobb lett volna ha maradnak a saját megoldásuknál, mintsem a Witcher 3 felvizezett kópiájánál. De nem olyan rossz ez sem.

Nagy visszatérő a hajózás is, hiszen az ókori Hellász szárazföldi területei és a szigetvilág közt így a legegyszerűbb közlekedni. Viszonylag sok időt fogunk játék közben hajónkon tölteni, így fontos, hogy ez a játékelem működjön. Nos jó hírem van, mert működik bizony. A Black Flag és a Rogue legnépszerűbb eleme is a hajózás volt és látszólak a québeci stúdió pontosan ezt irigyelte el. Persze a korszakok közt van vastagon 2000 év, az ókori hajózás pedig nagyon más volt, mint az újkori kalózok aranykorában. Az Adrestia egy klasszikus görög triérész, melyben pontosan az a legnagyobb poén, hogy – főleg harc közben – evezősök hajtják, ágyuk helyett lándzsások és íjászok osztják az áldást…és a legkirályabb, hogy vasalt orrával alaposan beledurranthatunk az ellenség hajóiba, hogy megcsáklyázzuk azt, vagy szerencsés esetben akár ketté is törhetjük azokat. Ez valami hihetetlen nagy buli. A hajót pedig karakterünkhöz hasonlóan is folyamatosan fejleszthetjük és testre szabhatjuk. Itt tudom az egyetlen negatívumot megemlíteni…ehhez is rengeteg alapanyagra van szükség, amit természetesen csak a már említett grindolással tudunk összegyűjteni.

Fontos megemlíteni a technikai hátteret is. Az Assassin’s Creed játékok mindig is arra szolgáltak, hogy a Ubisoft megmutassa mire képes a grafikai megjelenítés terén és az alól a görög kaland sem kivétel. Hellász egész egyszerűen gyönyörű. A türkizkék tenger, a fehér homokos part, a felhők közé nyúló hegységek, a búzamezők, a szigetek szőlővel befedett dobjai, az erdők közepén csörgedező patakocskák, a vulkanikus, az ősi mükénéi romok és a nyüzsgő városok mind-mind gyönyörűek. Hasonlóan minőségiek a karaktermodellek is, már-már élethűek, bár a tereptárgyak részletei néhol mosottasak, de ez egyáltalán nem zavaró. Ami viszont igen, az az, hogy a játék még mindig tele van technikai bakikkal. Indokolatlan framerate esésektől kezdve a grafikai és hangbugokon át (volt, hogy az egyik szereplő hangja eltűnt az átvezetőből) mindent megtalálsz. Sajnos a fagyás és a crash is elég gyakori, utóbbi főleg a tengeren fordul elő valami okból. A szkripthibák, az MI beakadása és a karakterek tereptárgyakba süllyedése is rendszeresen előfordul. Mondhatnám, hogy a Ubisofttól ez már megszokott, de azért meg tudnék lenni nélkülük.

Ha van amiért az Assassin’s Creed-nek soha nem kellett a szomszédba mennie az a zseniális hangulatteremtés és világépítés. A sorozat mindig is egyfajta interaktív történelemóra, mi több valódi időutazás volt, ahol híres történelmi helyeket, korszakokat nézhettünk meg magunknak és nagy történelmi eseményekbe piszkálhattunk bele. Ez olyan valami, amitől az Odyssey sem távolodik el túlságosan. Már 2018-ban is nagyon vártam, hogy bejárhassam az ókori Hellász aranykorának nevezetes és kevésbé nevezetes helyeit, hiszen a Római Birodalom után mindig ez volt a kedvenc témaköröm. Most pedig, hogy Athén utcáit már magam is tapodtam még nagyobb élmény volt. Nem véletlenül dolgozik együtt a Ubisoft igazi, tanult történészekkel. Az épületek, az utcák, a dolgukat végző emberek eszközei és ruhái, a bútorok…a minden nagyon patentül a helyén van. Én kifejezetten háklis vagyok ebben a témában, de az Odyssey nem okoz csalódást ilyen téren. Talán a legnagyobb élmény az egész játékban Athén, Spárta, Korinthosz, Amphipolisz vagy épp Délosz szigetének utcáin kóborolni.

Amilyen erős a világ és a lakosság megjelenítése, annyira vegyes a játékban fontos szerepet betöltő fegyverek és páncélzat ábrázolása. Nem csak arról van szó, hogy a megszerezhető cuccok többsége a hollywoodi fantasy történelem képes illusztrációikért is szolgálhatnának, mert ez egy dolog, úgy fest a szórakoztatóipar nem tud ezen túllépni. Bár azért erős gyomorgörcseim voltak a két buzogánnyal harcoló félpucér spártaiaktól. De a nagyobb probléma ebben, hogy sok ezek közül teljesen anakronisztikus, a korszakkal köszönőviszonyban sem álló dolog. Persze vannak nagyon jók is, de az arány kb 8-2. Ennél is nagyobb pofont kap az egész sztori hátteréül szolgáló Peloponnészoszi háború, ami a kor meghatározó katonai és politikai eseménye volt, de a játékban nem jut neki több szerep, mint egy roppant gagyi és nulla jelentőséggel bíró minijáték. Ennél az is jobb lett volna, ha hagyták volna a fenébe az egészet. A történelmi karakterek személyéről meg jobb lenne megfeledkezni. Vagy közük sincs a valódi emberhez vagy csak mint virtuális biodíszlet vannak jelen.

Nehezemre esik felfogni, hogy az a fejlesztő, amelyik a fent említett alapossággal építi fel a játszótérül szolgáló világot, az miért volt ilyen igénytelen a többi elemmel kapcsolatban. Persze lehet szakbarbár vagyok és rajtam kívül senki mást nem érdekel ez (amúgy de), de számomra ez hatalmas negatívum. Itt engedjétek meg, hogy kicsit elrugaszkodjak a cikk alaptémájától és leírjam azon hasfájásomat ami miatt az Odyssey az egyik legnagyobb videojátékos csalódás volt számomra és ami miatt már herótom van attól ha a szórakoztatóipar történelmi témákat próbál feldolgozni. Az a baj, hogy egyre kevésbé érzem a készítőkön az igényességet ilyen téren. Bár ez főleg Hollywoodra igaz, ahol teljesen hulladék szinten mozog a történelmi tények kezelése és bár még akadnak olyan játékok amik alapos munkát végeznek, sajnos ez a mentalitás már ide is begyűrűzött. Ami miatt ez különösen nagy fájdalom az tényleg az, hogy az Odyssey bizonyos részei zseniálisak ilyen téren. Ráadásul a sorozat minden sci-fi és misztikus eleme ellenére régebben valóban olyan remek volt történelmi hűség terén, hogy tényleg tanulni is lehetett belőle. Nem tudom miért kellett ezt elengedni, de látszólag a Ubisoft is egyetért velem, mert a Valhallára sokat javult ismét a dolog.

Van még egy utolsó dolog ami említést érdemel és ami mindig nagyon fontos eleme volt a sorozatnak, ez pedig a zene. Ez az Odyssey egyik legerősebb eleme. Sőt, megkockáztatom, hogy a sorozat egyik legjobbja ilyen téren. A zenei aláfestésért a The Flight nevezetű zeneszerző duó felelt, akik korábban már dolgoztak a Ubisofttal és nemsoká a Horizon: Forbidden West zenéjéért is ok fognak felelni. Vették a fáradságot és igyekeztek autentikus dallamokat és hangszereket keverni a modern dallamok közé ezzel zseniálisan megfogva a játék hátterének a kettősségét is. És jó hírem van a Black Flag matrózdalaiért rajongóknak is, ugyanis az Adrestia legénysége is dalra fakad hajókázás közben. Ezek a nóták pedig zseniálisak. Egy részük ráadásul görögül szólal meg, ha pedig ez nem lenne elég, akkor többségük valódi antik görög költemények szövegei alapján lett megalkotva. Egész egyszerűen fantasztikus. Már csak ezért megéri hajóra szállni, ha pedig tehetitek, mindenképp keressetek rá ezekre külön is és hallgassátok meg őket. A neten meg lehet találni a szövegeiket és az angol fordítást is hozzá.

Összegezve hát a fentieket, az Odyssey egy oltári nagy kihagyott ziccer és talán az Assassin’s Creed széria mélypontja lett. A választott korszak és helyszín rendkívül izgalmas és gyönyörű és a lehető legjobb háttérként is szolgálhatott volna. A játék tele van jó elemekkel és jó néhány elhibázott dizájneri döntéssel melynek következtében sem a történet sem maga a játékmenet nem tud koherens és működő egésszé összeállni. Mindezektől eltekintve az Odyssey-t igenis lehet élvezni, amennyiben valakinek az az igénye, hogy egy hatalmas, élő és gyönyörű térképen kalandozzon, bóklásszon, hajócsatákat vívjon, erődöket mészároljon le és így tovább. Ha valaki csak most ismerkedik a szériával és szereti a szerepjátékokat, akkor szintén nagyon jól fog szórakozni, ahogy azok is akik el tudnak tekinteni attól, hogy az Odyssey nagyon messzire távolodik a klasszikus Assassin’s Creed irányelvektől. Mindenképp érdemes kipróbálni mert a pozitív elemek épp elég élményt tudnak kínálni ahhoz, hogy jól szórakozhassunk vele. De sajnos narratíva és játékmenet terén nem szabad sokat várni tőle. Nagyon kár érte.

Érctől csillog a nagy terem: díszlik fönn az egész tető
Arész remek
harc-sisakjaival, s lecsüng föntről róluk a hófehér
sörény s lobog,
harcos fők gyönyörű dísze; s rejtve mindvalamennyi szög,
mivel ragyog
rajta itt meg amott az érc-lábvért, mely az erős nyilat
kivédi majd;
és új-vászonu vért is, és öblös pajzs is elég hever
halomban itt,
s kard is, khalkiszi jó acél, és sok öv ragyog itt s igen
sok új ruha;
ezt feledni sosem lehet nékünk, hogyha e nagy csatára
indulunk.

Alkaiosz – Harci dal (Devecseri Gábor fordítása)