Senkit nem ért meglepetésként, hogy a House of Cards utolsó évadából száműzték Frank Underwood karakterét, mert a Netflix nem vállalt többé közösséget Kevin Spaceyvel a zaklatási botránya miatt. Egy huszárvágással kiírták a sorozatból, meg sem kellett jelennie a forgatásokon. Vajon a sorozat lezárása képes az eredeti főszereplő hiányát túlélni? Milyen a House of Cards vége Frank Underwood nélkül?

Az iménti kérdésre minden előzetes nélkül annyit mondanék: képzeld el a Breaking Bad utolsó 8 részét Walter White nélkül. Na, milyennek képzelted? Tetszik? Ugye, hogy nem! Szögezzük le az elején: szerintem Kevin Spacey egy jó színész. Volt. A karrierjének most már annyi. Magánemberként nem tudok róla nyilatkozni, mert soha nem találkoztunk és nem ismerem, de ha tényleg igazak azok a vádak, amelyekkel illették, akkor hát rohadjon meg a névnapján és szép csendben húzódjon meg valamelyik házában a világ egy távoli szegletében.

Pont ezért őszintén be kell vallanom, hogy én elsősorban miatta kezdtem el nézni a HoC-t. A sorozat elsősorban az általa megformált Frank Underwood politikai machinátorra és tetteire alapult, másodsorban pedig a közvetlen környezetében rajta élősködő és/vagy szimbiózisban élő Claire Underwood-ra és Doug Stamperre. A kezdetekkor nyilván senki nem számított arra, hogy Spacey pedofília gyanújába (is) keveredik, és ez arra kényszeríti a sorozat producereit, hogy a főszereplőt teljesen kiírják. Mivel Spacey karizmája az első perctől kezdve rányomta bélyegét a történetre, a hiánya szinte kézzelfogható, annak ellenére, hogy a többi megmaradt szereplő mindent megtesz annak érdekében, hogy érdekfeszítő maradjon a sztori. Bárcsak elmondhatnánk ezt a forgatókönyvírókról és a dramaturgokról is. Ugyanis hiába próbálkoznak a színészek, ha a kapott anyag gyenge. A legnagyobb problémám a sorozat nézése közben az volt, hogy az 5. részig nem nagyon emelkedett meg a pulzusom. Utána is csak mérsékelten volt pár alkalom, amikor picit izgultam azon, hogy mi fog történni, de őszintén szólva csak az utolsó öt percben volt olyan csavar, amin tényleg meglepődtem. A korábbi évadokhoz képest az idei elég gyér volt fordulatokban.Spacey távolléte még jobban érződik amiatt, hogy a záró évad erősen épít Frank Underwood hiányára. Minden részben van egy-egy zaj, felidézett emlék, elrejtett iratok, hangok a múltból, néhány régi underwoodos okosság újragondolva, átfogalmazva, megfosztva eredeti jelentésétől és jelentőségétől. Szétszedik, kifacsarják, átértelmezik. Ott kísért végig a történet során, és ezt ráadásul úgy oldották meg, hogy egy pillanatra sem látunk vagy hallunk semmit belőle. Már-már idegesítően briliáns. Amikor azt várná az ember, hogy most majd “biztos hallok valamit”, megtagadtatik.

Aki követte a botrányt övező eseményeket, legalább egy éve tudhatta, hogy a kiírás = halál. Ezt a kérdést egyébként végig nyitva hagyják, mármint hogy milyen módon halt meg és nagyjából ez a legnagyobb erénye ennek a rövidített, 8 részes évadnak. Merthogy hiába kísért ott a szelleme, de hiányzik a karaktere, aki a negyedik falat áttörve a szemünkbe néz és elszórja a plakátra való underwoodizmusait. Most Claire vette át ezt a szerepet is – ez valószínűleg a főszereppel járó kötelezettség -, de így már nem az igazi. A kiszólásoknak nincs olyan katartikus hatása, mintha Frank mondaná.Szerintem a sorozat sava borsát a Claire és Frank között lévő dinamika adta, ami most elveszett. A régi és új mellékszereplők nem tudják megugrani azt a szintet, amit Kevin Spacey tudott. Robin Wright viszont fogta a gyeplőt és úgy érzem kiteljesedett Claire Underwood szerepében. Doug Stamper (Michael Kelly) még mindig zseniális és a kedvenc mellékkarakterem, aki mentora nélkül kissé elveszett, de nem adja könnyen magát. Az ellenpóluson mesterkedő nagyon gazdag és befolyásos Shepherd testvérek (Diane Lane és Greg Kinnear) nagyon jók, de annyira nyilvánvaló dramaturgiai húzás, hogy elő kellett húzni a kalapból korábban sosem látott random arcokat, akikkel meg lehet magyarázni bizonyos eseményeket. Meg persze kellett egy erős női ellenkarakter, aki Claire tyúkszemére léphet, ráadásul – micsoda dráma – régen barátnők voltak. 

Ami még kissé egysíkúvá tette a sztorit az a tanácstalanság volt az írók részéről, hogy mit kezdjenek azzal a rengeteg megmaradt karakterrel. Sokszor olyan érzésem volt, mintha érzelmi, motivációs és cselekvési szinten is pár alapvető motívumra redukálták volna le őket: harag, tanácstalanság, jelentőségteljes távolbanézés, védekezés minden áron. Aztán egy idő után szép sorban elkezdenek hullani, de azt nem árulhatom el, hogy ki éli túl és hogy végül összeomlik-e a kártyavár? A sorozat címe elvileg predesztinálja a végkifejletet, de ennyire azért nem egyszerű a konklúzió.Akkor mégis mi értelme van megnézni a House of Cards utolsó évadát, azon kívül, hogy valaki látta az előzményeket? Ha van valami, amiben a HoC mindig is jó volt, akkor az a képessége, hogy reflektáljon a való életben zajló történésekre. És ezúttal nagyon komoly eseményekre kellett reagálnia: Kevin Spacey tettei; a #meetoo mozgalom és annak összes hozadéka; a nők helyzete, kilátásai és lehetőségei egy patriarkális társadalomban; a hatalommal bírók és az alávetettek viszonya és iszonya. Minden szereplőt annak a szent célnak vetnek alá, hogy a záró évadban amennyire csak lehet kivesézzék ezeket a témákat, ez többé-kevésbé sikerül is, de ha több lett volna nyolc résznél, jobban is lehetett volna. A legtöbb szervát még így is Claire ütötte le, az ő szájából hangzik el az évad egyik kulcsmondata is:

“Ezt meg merte volna kérdezni, ha férfi volnék?”

Nem akarom az olvasónak megfejteni és szájbarágni, hogy miket akar megtanítani nekünk a House of Cards utolsó évada, mert ebben az a szép, hogy mindenki szabadon interpretálhatja magának. Viszont ha van olyan univerzális tanulsága nem csak ennek az utolsó nyolc résznek, hanem az egész sorozatnak, akkor azt már a címben elspoilereztem: A hatalomvágynak nincs neme.