A mai napon betölti huszadik évét sokunk kedvence, a South Park, jövő héten pedig már a sorozat 20. évada kerül sugárzásra. Ennél jobb alkalmat nem is találhatnánk arra, hogy megnézzük, honnan indult világhódító útjára a négy káromkodó kisiskolás, és hogyan vált egy kis hobbiprojektből a Comedy Central zászlóshajója, amit nézők milliói követnek a mai napig.

Élénken emlékszem az első találkozásomra a South Parkkal. Tizenkettő-tizenhárom éves lehettem, amikor találomra felvettem a tévéből két epizódot VHS-kazettára, mint utólag kiderült, a 6. évad hetedik és nyolcadik részeit. Az egyikben Cartman „tengeri genyókból” akar létrehozni társadalmat egy akváriumban, hogy azok istenként tisztelhessék őt, a másikban pedig a katolikus egyház gyermekmolesztálási botrányai miatt a srácok szülei ateisták lesznek, ja és közben Cartman fogadást köt Kyle-lal, hogy tud szarni a száján keresztül. Ami rögtön feltűnt a sorozattal kapcsolatban, hogy az általam addig favorizált Simpson-családhoz képest igénytelen a grafikája, az érintett témákat sokkal szókimondóbb hangnemben vesézték ki, és még a főszereplő kissrácok is válogatott trágársággal beszéltek. De mindezekkel alig volt időm foglalkozni, mert túl elfoglalt voltam azzal, hogy a záporozó poénok között a földön fetrengjek a röhögéstől. Amint csak lehetett, bepótoltam az összes addig megjelent epizódot, és egy csapásra a kedvencemmé vált.

A sorozat története 1992-ben kezdődött, amikor két egyetemista barát, Trey Parker és Matt Stone megcsinálták a „The Spirit of Christmas” c. rövidfilmet. Ebben már felfedezhetőek voltak Stan, Kyle, Kenny és Cartman prototípusai. Ezt nem sokkal később egy másik, szintén karácsonyi rövidfilm követte, ami a „Jesus vs. Santa” címet kapta, és ebből lett az egyik legelső interneten terjedő videó. A pozitív visszhangok hatására Parker és Stone több csatornát is megkerestek egy animációs sorozat koncepciójával, de nem jártak sikerrel (a Fox fejesei például azért utasították el őket, mert nem tetszett nekik Kula bácsi, az ünnepi kaki figurája). Végül a Comedy Centralnál kötöttek ki, és a csatorna elnöke, Doug Herzog látott benne fantáziát, ezért berendelte a sorozat pilotját. A többi pedig már történelem: lényegében a South Park tette fel a Comedy Centralt az amerikai kábelcsatornák térképére, és azóta is a csatorna egyik legnézettebb műsora. Az indulása óta pedig 30 nyelvre fordították le, és a Föld 130 országában látható.

Vajon mi állhat a sorozat sikerének hátterében? Az egyik szerintem mindenképpen az aktualitása. A közhiedelemmel ellentétben csak a pilot (és a két karácsonyi rövidfilm) készült papírból kivágott stop-motion technikával, az összes többit már számítógépes szoftverekkel készítették. Mára odáig jutott a technika, hogy egy komplett epizód elkészül egyetlen hét leforgása alatt, forgatókönyvírással, animációval és szinkronnal (a legtöbb szereplőnek Parker és Stone kölcsönzik a hangjukat) együtt. Ennek köszönhetően nem okoz gondot a készítőknek, hogy mindig az aktuális eseményekkel foglalkozzanak egy-egy rész keretein belül. Elég megnézni a tizenhatodik évad fináléját, ami közvetlenül Barack Obama második megválasztása után került adásba. Szóval arra már most mérget veszek, hogy az idei amerikai elnökválasztás, ami november 8-ra, vagyis egy keddi napra esik, a központi témája lesz az azt követő szerdai epizódnak.

A sorozat népszerűségének a másik oka pedig egyértelműen az állandóan jelen lévő társadalomkritika. A South Park készítői soha nem állnak ki nyíltan az egyik oldal mellett valamilyen konfliktusban, helyette mindkét felet kigúnyolják, és egyenlő arányban mutatják be a hülyeségeiket. Kiváló példa erre a nyolcadik évad hetedik epizódja („A jövő jövevényei”), mely egy manapság különösen aktuális témát, a bevándorlást járja körül. Ahelyett, hogy a sorozat egyértelműen kiállna az egyik vitás fél mellett, inkább ugyanúgy bohócot csinál a suttyó konzervatív munkásparasztból (akinek a gondolkodása nem terjed tovább annál, hogy „elveszik a munkát”) és a mindenkit befogadó liberális hippiből (aki természetesen mindenért Amerikát és a rendszert hibáztatja). Itt mutatkozik meg a South Park társadalomkritikájának zsenialitása: Trey Parkernek és Matt Stone-nak senki és semmi sem szent, lehetsz akár konzervatív vagy liberális, hívő vagy ateista, heteró vagy meleg, őket ez nem érdekli (nem véletlen, hogy pl. A Simpson-családdal összehasonlítva sokkal kevesebb vendégszereplő fordult meg eddig a sorozatban, mert ha valaki híres személy feltűnik, abban általában nincs sok köszönet).

Éppen ezért nem szeretem, amikor a South Parkot úgy akarják beállítani, mintha semmi másról sem szólna, mint hogy kisgyerekek trágárul beszélnek (ezen a téren egyébként az eredeti változat sokkal visszafogottabb a magyarhoz képest), és hogy milyen erőszakos és undorító dolgok történnek benne. Pedig éppen ez is a társadalomkritika része, pontosabban a nyugati ember (különösen az amerikaiak) prüdériájának a kifigurázása. Ez több helyen is visszaköszön: a nyolcadik évad első részében a srácok szülei és South Park lakossága nem azon vannak kiakadva, hogy a gyerekek igazi fegyverekkel játszanak nindzsásat, és Butters-t majdnem megvakítják egy dobócsillaggal, hanem azon, hogy Cartman anyaszült meztelenül végigment egy színpadon (mert a játékuk szerint akkor ő éppen láthatatlan).

Parker és Stone felfogása szerint még a saját rajongótáboruk sem sérthetetlen. Az első évad záróepizódját egy nagy cliffhangerrel zárták (ki Eric Cartman apja?), és mindenki azt várta, hogy a következő évad nyitórészében megkapjuk a választ. Ehhez képest a második évad első epizódja április elseji tréfa gyanánt egy teljesen irreleváns Terrance és Phillip-sztori volt, és csak a második részben folytatódott a történet. De még a saját sorozatukat és a munkájukat is nem egyszer kritikával illetik. A már említett „tengeri genyós” epizódban hangzik el az azóta szállóigévé vált „Simpsonék már megcsinálták”-mondat, és ezzel kvázi elismerték a sorozat készítői, hogy az animált sitcomok világában gyakorlatilag lehetetlen már újat mutatni, és ők sem képesek erre. Vagy ott van a tizenötödik évad hetedik része („Öregszünk”), amiben a szereplők és a készítők is elismerik, hogy ahogy telik az idő, úgy muszáj feltennünk a kérdést, hogy meddig csinálhatjuk ugyanazt a „szart” anélkül, hogy erőt venne rajtunk a cinizmus vagy a szomorúság.

Valószínűleg Parker és Stone is érezte, hogy a sorozatnak változásra van szüksége. Ezért 2013-ban az addigi 14 részes évadok helyett átálltak a rövidebb, 10 részes évadstruktúrára. 2014-ben aztán még egyet csavartak a koncepción, ugyanis a korábbi epizodikus történetek mellett megjelent a kontinuitás is. A tizennyolcadik évadtól kezdve az epizódok mindig valamilyen átívelő téma köré épülnek fel (pl. a tavalyi évadban a túlzásba vitt politikai korrektség és a „social justice warrior”-mozgalom pellengérre állítása volt az összekötő kapocs az epizódok között). Szerintem ez egy jó irány lehet a South Park számára, és kíváncsian várom, hogy a jövőbeli évadokban mi fog kisülni ebből.

Ugyanis a sorozatot 2019-ig már biztosan berendelték, így egy darabig még biztosan nem kell búcsút mondanunk mindannyiunk kedvenc coloradói kisvárosának. Amilyen gyorsan dolgoznak a készítők, és amennyi beteg dolog történik a világunkban nap mint nap, mindig bőven lesz alapanyag Trey Parker és Matt Stone fantáziájának. Én magam is szívből remélem, hogy Stan, Kyle, Kenny, Cartman és a többiek még sokáig elszórakoztatnak minket.

És ha ti nem így gondoljátok, akkor kapjátok be, gyíkok, én leléptem!