Amikor nekiálltam ezt a gyűjteményes kiadást ismét feleleveníteni, rá kellet döbbennem arra, hogy talán ez a Millar-Romita Jr. páros leginkább nyomasztóra sikerült hét füzete, ennyi számból tevődik össze ugyanis az itt helyet kapott, soron következő nagyobb szakasz. Egy percig sem állíthatjuk ugyan, hogy az első és második, magyar nyelvű kollekció ne tartogatott volna az érzelmi skála minden részéről lelkünket ostromló, vizuális formába öntött dallamokat, de itt a nyakunkba zúdul mindaz, ami egy valószerű világ hőseire csak lecsaphat. Tragikus és mindenekfelett tanulságos utazás elé nézünk, izgalmas alakba kanyarítva. De mielőtt elkezdjük, nyújtsátok a kezeteket és esküdjetek a mécses fényénél: soha nem adjátok ki a titkos személyazonosságotokat!

„Talán önt is kisegíti a Szupercsapat!”

A fő gondolatmenet továbbra is marad természetesen az, ami eddig volt. Azonban ezúttal a szituáció, amelyben botcsinálta héroszaink leledzenek, sokkal elkeserítőbbre fordul rövid idő alatt, mint gondolnánk. Előző etapunk végén Kis Dög (Hit-Girl) hitet tett a befejezés vágya mellett. Édesanyjára való tekintettel maga már nem bíráskodik New York utcáin, de az ígéret persze Ha/Ver (Kick-Ass) edzésének tilalmát nem foglalta magába. Egész napon át tartó, emberpróbáló tréningek követik tehát egymást, amíg a lány zsaru nevelőapja ki nem szimatolja mit is csinál védence iskola helyett.

Ebben a pillanatban érkezünk el ahhoz a keresztúthoz, amely már Mindy első, önálló történetében is megpendítésre került. Most az elhatározás minden kapcsolatot megszakítóan kihat egykori szuperhős múltjára. A szálak teljes elmetszését követeli a végtelenségig céltudatos és keményre edzett utcai igazságtevő énjéhez kötődően. Le kellene számolnia azzal a zsigereibe égett, minden helyzetből magát kivágó, csalogató, extravagáns igazságérzetként is definiálható démonnal, aki most is a fülébe susog. Ketrecbe zárt oroszlánként toporog egy helyben adott szava által generált virtuális rácsaira vicsorogva, fél szemmel követve az eseményeket.  Ellenben a kettősség nem csak belső harcában mutatkozik meg. Nagyon is ott van a közte és Ha/Ver között feszülő határvonalban. Míg Kis Dög kényszeredetten kiszáll az éppen felfutásának csúcsán trónoló szuperhős mozgalomból, addig Dave még mélyebbre merül alá.

Az egyéni akciók mellett immáron igazi csapatra lel. Egy maréknyi védelmezőre, az Örök Igazságra, akik olykor csak kis tettekkel, máskor pedig egészen dinamikus rajtaütésekkel igyekeznek befűteni a rosszfiúknak. Vezetőjük Csillag Ezredes (Colonel Stars) menő háttértörténettel bír amellett, hogy karizmatikus figura. A többi karaktert is eltaláltak, már amennyit megismerhetünk belőlük. Saját főhadiszállással rendelkeznek, álcáik mutatósak, első ránézésre elismerően bólinthatnátok. Mintha a posztmodern Igazság Ligája tárulkozna ki előttünk, belepasszolva az olykor túlontúl életszagú képbe. Ámbátor mi van akkor, ha a többségében lelkes amatőrök csapatával már egy metamorfózisát befejezett, részben profikat felbérelt, bizonyítási kényszerrel küzdő ellenlábas néz szembe?

„Az éjszakának legmélyebbje ez.”

A kezdeti sikerek és az első ténylegesen effektív igazságosztói társulás kibontakozása után, amint éppen megszeretnénk ügyeletes új hőseinket, az író azonnal gondoskodik róla, hogy érzékeny búcsút vegyünk egyiküktől. Millar ez alkalommal sem teketóriázik, a frissen nevet változtatott Mutterbever (The Motherfucker), korábban Vörös Köd, emelni kezdi a tétet és szisztematikus hajtóvadászatot indít minden és mindenki ellen, amit és akit, Ha/Ver valaha is szeretett. Emellett beszélnünk kell még valami másról is, mely tényre talán a monumentálisabbá váló összecsapások, az ultrarealisztikus játszótéren mégiscsak kissé szürreálissá alakuló panelek garmadája közepette nem fókuszálna szemünk és bensőnk eléggé.

Ez pedig az önfeláldozás kérdése. Igen a hősök részéről is láthatunk ilyet, de a sokszor csak a móka kedvéért csatlakozó laikus jótevőkben meglévő parázs nem feltétlenül elegendő a Dave apja által végbevitt cselekvéssorozathoz. Amikor a maszkosokat fő antagonistánknak hála, végül törvényen kívül helyezik válogatás nélkül, fia lelepleződésekor, helyette bűnhődik. Saját elhatározásból kiteszi magát a letartóztatásnak és börtönnek. Azt kell mondanom én magam is elképedtem első olvasatra eme jeleneteiket látva. Magával ragadó mind az írói kivitelezés, mind pedig a művészi koncepció. Mialatt, Ha/Ver és hozzá közel állók elszenvedik a csapásokat az olvasó is velük együtt lélegzik és párás szemmel, lélegzetvisszafojtva reméli, hogy a játékon réges-régen túllépett és jócskán elharapódzott helyzet még jóra fordulhat.

A jelmezes gonosztevők egyre durvább és erőszakosabb eszközöket vetnek be, Chris Genovese szándékosan lép át minden határon, bizonyítandó, az igazságtevők mennyire gyerekesek és szánni valóak hozzá és kompániájához képest. Érdekes kontrasztot ad vele kapcsolatban a tény, hogy annak ellenére, miszerint szembe szeretne menni az egész szerveződéssel maga is annak egyik mozgatójává válik. Azzá a közösen megvetett ellenséggé, akivel szemben a hősök a Time Square területén esedékes végső összecsapás alkalmával egyesülhetnek.  

„Mert élet és fény nem volt, csak éber álom.”

Mit is mondhatnék még erről a lelkünket megostromló opuszról? Tudjátok nehéz nem kiszáradt torokkal és némi nyomással a gyomorban írni a széria Birodalom Visszavágjáról. Igaz, a befejező ütközet valóban legendákba illő, de a helyzet komolyságát maga a rajzolói és színezői stílus is felfesti. Jóval sötétebb és tompább a környezet. Azt mondhatjuk, hogy a harsány mázasságot felváltja valami kopottas derengés. A történetvezetéshez mindezt természetesen tökéletesen illeszkedik, hiszen nem egy olyan halál megy végbe a fűzött füzetek hasábjain melyeknél még a sokat látott rajongóknak is megáll a kezében a gyűjtemény lapozás közben. A poénok az sztori második felére szinte teljesen eltűnnek. Kis Dög, mint bizonyára sejthettétek, egy ponton túl kénytelen ismét aktív állományba helyezni magát, ámde ez a bevetés részéről is a fentebb tárgyalt önfeláldozás egy formájával zárul. Azon túl, hogy leszámol a rajzolt panelek világába ezen futammal belecsöppenő Ruszki Mutterrel (Mother Russia), Chris profi csatlósával, a kötet végén nehéz vasban vezetik el. (Higgyétek el, tényleg így fordították a neveket, nem én találom ki!)

Ha összegezni szeretnék, nyugodt szívvel leírhatom, amennyiben az előző két kötettel végeztetek, feltétlenül üssétek fel a jelenlegi szemezgetésem tárgyát is. Tudom kell hozzá egyfajta lelkiállapot, hogy az ember ezt a poénokban jóval szegényesebb, de drámában és fájdalmas búcsúzásban sokkal inkább dús összeállítást élvezni és értékelni tudja. Önreflexiónak is kissé híján vagyunk ezúttal, de azért egy fricska belefért a képregényboltok levegőbe röpítésének képében. A lezárás közel sem örömteli, habár cseppnyi vigasztalást nyújt minden durvasága ellenére. Együttérzésünk húrjait pengeti, mialatt meggyújtja a kérdés lángját: létezhet-e abszolút igazság és ha igen saját kezünk általi elérése mekkora áldozatot ér meg?

Ha kedvet kaptatok a Ha/Ver Harmadik könyvhöz, akkor itt tudjátok megkaparintani.