2002-ben egy kis cseh stúdió megjelentetett egy olyan játékot, mely azonnal elvarázsolta a korabeli gamer világot egyedi, komor történetével, akkoriban párját ritkítóan élethű játékmenetével és az 1930-as években játszódó gengszter körítéssel. Ez volt a Mafia, ami egy olyan időszakban jelent meg, amikor már mindenki GTA Vice City-re koncentrált. De pár hónappal a nagy testvér megjelenése előtt is versenybe tudott szállni azzal, sőt, sokak szerint le is pipálta. De mire is volt jó ez a történelem óra? Csupán arra, hogy 18 évvel később, a játék jogait birtokló 2K és az eredeti Illusion Softworks egyes tagjaiból álló Hangar 13 megjelenteti a nagy klasszikus felújított változatát. Ezen cikk pedig azt hivatott bemutatni, hogy a Definitive Edition méltó lett-e az eredeti játékhoz.

Érdemes már a cikk elején leszögezni: A Mafia – Definitive Edition nem egy mezei remaster. A Hangar 13 nem csak annyit csinált, hogy megemelte a textúraszámot és a felbontás mértékét némi élsimítással és fény-árnyék effekttel. Nem, a Capcom Resident Evil újrakeveréseit példaképnek tekintve a nulláról építették fel a játékot. A Mafia 3 felturbózott motorjával dolgozva teljesen újraalkották Lost Heaven városát, a karaktermodelleket…mindent na. Még a történetet is kiegészítették, de erről még később ejtek szót. Az emberek többsége szkeptikusan állt a remake elébe a Mafia III csúfondáros buktája után. A Hangar 13 neve nem adott sok bizalomra okot, mint a munkálatokért felelős társaság. De persze titkon az összes öreg gamer bízva bízott abban, hogy az eredetihez méltó állapotban láthatja újra ezt a klasszikust.

A történet szerint a Szicíliából már gyerekkorában az Egyesült Államokba költöző Thomas „Tommy” Angelót alakítjuk, aki jó munkás taxisemberként tengeti pénzzel nem túltelített életét a kitalált amerikai nagyvárosban, Lost Heavenben. Kellemetlen helyzetén a nagy gazdasági válság sem segít, így rendre éjszakai műszakot vállal a jobb summa reményében. Pechjére/malacára egyik este egy különleges fuvar zuhan az ölébe a Salieri-család két „hadnagyának” személyében, akik egy pisztolycsővel intik le. Tommy kénytelen-kelletlen elfuvarozza őket a család székhelyéül szolgáló kricsmiig, ahol a két pórul járt figura, Sam és Paulie biztosítja arról, hogy ha valaha szüksége lesz valamire, akkor tudja hol kell keresnie őket. Ráadásul egy valag pénzzel nyomatékosítják a mondatot. Tommy nagyon örül a pénznek, de nem igazán kívánja ilyen izgalmaknak szentelni az életét. Így hát elbúcsúzik és folytatja tovább unalmas életét.

Egy pár nap erejéig, amikor is kirángatják a taxijából és kis híján másvilágra küldik. Ekkor jut eszébe Salieriék ajánlata és egészen a bárig sprintel, ahol meg is kapja a várt segítséget. Don Salieri nyomban utasítja a Samet és Paulie-t, hogy gondoskodjon a rosszarcúakról. Tommy ekkor teszi meg az első lépést a szervezett bűnözés világa felé, hiszen mindenképp ott akar lenni ő is. A jól végzett meló után pedig Salieri tárt karokkal invitálja kis szervezetükbe az ex-taxisofőrt. Innentől inkább általánosságban beszélek a sztoriról, hiszen jó eséllyel sokatok csak ezzel a változattal ismeri meg a Mafia történetét, de az öreg rókáknak is lehet tartogatna spoilert, ha mindenről részletesen írnék. Ahogy annak lennie kell Tommy eleinte piti melókat kap, mint egyszerű behajtások és a többiek fuvarozgatása. Majd persze ő is elnyeri a bizalmast a történet egy adott pontján és bekerül a belső körbe és az igazán „komoly” és mocskos melókból is kiveheti és ki is kell vennie részét.

Olyannyira, hogy túl sokat is megtud, túl sokat tesz, illetve épp nem tesz ahhoz, hogy gyanússá váljon mások szemében. Vagy éppen, hogy neki kezdjen szemet szúrni néhány dolog. Annak rendje és módja szerint eljut ő is arra a pontra, hogy megforduljon a fejében: családom van, sok dolgot láttam, itt az ideje kilépni. És ennek apropóján, amolyan visszaemlékezésként hallgathatjuk végig az egész sztorit, kisebb-nagyobb ugrásokkal az időben, ahogy feleleveníti a komolyabb sorsfordulónak számító ügyeket az életében. A narratíva ilyen formában zseniális, a történet pedig minden idők egyik legjobb(!) gengsztersztorija. Nem csak a videojátékok között. Mi az, hogy mindig? Őszintén megvallva a betoldások nem csak abban segítettek a játéknak, hogy 2020-kompatibilis legyen, hanem több részletet megismerünk Lost Heaven világáról, jobban belelátunk a karakterek személyiségébe, jobban megértjük motivációikat és Tommy-n kívül is mind szerves részéit képezik az eseményeknek, sok esetben pedig fontos mozgatórugói azoknak.

Tommy maga talán még mindig minden idők egyik legazonosulhatóbb főszereplője. Egy hétköznapi csóka, aki nem akarta a gangszta életet, de az akarta őt. Viccet félretéve, simán el tudjuk képzelni, hogy a maffiarendszerek aranykorában, a gazdasági válság közepén valakivel ez megtörténjen, Paulie-ból egy kissé ripacs, és egyszerű mamlaszt csináltak, aki kicsit irigy is nálánál jobb képességűbb barátaira, de úgy gondolom jót tett neki ez a változtatás. Sam is egy kicsit ki lett csücskösítve, egy okos, de végletekig számító és kissé sunyi figurát kapunk. Salieri a kedves nagypapa figurája helyett egy igazságosnak tűnő, de kőkemény és könyörtelen maffiavezérré változott, ami által sokkal hihetőbbé vált. Frank a csendes jobbkezéből Salieri konkrét ellensúlyává vált a ráncfelvarrás után. Sarah pedig Tommy mozgatórugója ebben a sztoriban és ezúttal nem csak mint biodíszlet van jelen. Sokat segít, hogy minden egyes karaktert profi, hollywoodi színész kelt életre, akik látszólag nagyon komolyan vették a munkát. Pláne, hogy lényegében a játék minden egyes jelenetét felvették egy stúdióban a lehető legmodernebb mocap technológiát használva. A végeredmény pedig zseniális. Az elmúlt évek egyik legjobb alkotását kapjuk meg ilyen téren.

A filmszerű élményhez – bár nem is tudom, miért hasonlítgatjuk a játékokat a filmekhez, mikor már rég túlléptek azokon szórakoztatásban és történetmesélésben – hozzátesz a zseniális soundtrack is. Az eredeti Mafia főcímdala nemrég felkerült a második legjobb videojátékos zenékről szóló listánkra. Ám akármennyire is remek volt az eredeti, ezt sem tartotta meg a Hangar 13, hanem teljesen új zenei albumot íratott azzal a Jesse Harlinnal, aki annak a Republic Commandónak is a zeneszerzője volt, ami elvitte az aranyat ugyanezen a listán. (Nem mellesleg az a játék felkerült a legjobb taktikai shooter és a legvártabb folytatások listájára is). Ha ma írném azt a listát, akkor az eredeti helyett a Definitive Edition főcímdalát tenném bele, annyira el lett találva. De nem csak a főcím, az egész zenei aláfestés fantasztikusan megágyaz a hangulatnak. Pláne, ha hozzáadjuk azt a nem másodlagos tényt is, hogy az autók rádiójában korabeli slágerek és a kornak megfelelő híradások szólnak, előbb a világválságról és az ellene hozott intézkedésekről, majd később a ’30-as évek Európájának sajátos fejleményeiről. Zseni.

Folytassuk az összehasonlítgatós vonalat. Az eredeti Mafia kis csalással ugyan, de egy GTA-jellegű open-world játék volt és mint ilyen, erre a listánkra is felkerült. Na, a Definitive Edition ezzel is szakít, ugyanis a sztori végigvitele alatt a térkép csak amolyan díszletként szolgál és az egyes küldetéseket megszakítás nélkül, egymásutánban tolhatjuk végig. Ez nagyon jót tesz amúgy a narratívának. Sokkal feszítettebb a történet, sokkal nagyobb hatással vannak ránk az események. Ez jó hír azoknak, akik inkább ezt keresik a játékban és rossz hír azoknak, akik egy nyitott homokozóban szeretnek kolbászolni. Mondjuk nekik sem nagyon kell aggódni, ugyanis ebben a változatban is visszaköszön a Free Ride mód, amiben teljesen szabadon bejárhatjuk a teljes térképet, felfedezhetjük minden egyes zugát Lost Heavennek. GTA módra tombolhatunk és összetűzhetünk a rendőrséggel vagy csak élvezhetjük ennek a remek hangulatú térképnek, az élő városnak a hangulatát. Bár azért előbb szerintem érdemes végigtolni a sztorit.

Lost Heaven pedig gyönyörű. De tényleg. A karaktermodellek olyan részletesek, hogy akár egy CGI filmben is megállnák a helyüket. A tereptárgyak, a világ mind-mind tele van apró részlettel. A fény-árnyék effektek is fantasztikusak. Kimondottan esős időben, éjszaka fogjuk eltátani a szánkat, amikor minden egyes utcai lámpa és neonfény megcsillan a kocsik fényezésén. Az effektek, mint a robbanások, a tűz stb. is fantasztikusan néznek ki. Ennek a vizuális gyönyörnek azonban itt-ott megvan az ára. Nem egyszer találkoztam olyannal, hogy a részletes textúrák csak az utolsó pillanatban töltöttek be, ami néha azért illúzióromboló tudott lenni. A másik furcsaság amivel találkoztam az pedig az volt, ha kissé eltávolodtam a karakterektől, mintha a végtagjaik valami furcsa „motion blur” effektben mozogtak volna. Semmi természetesség nem volt benne. Aztán megszokta a szemem, de azért furcsa. Mindezek mellett a játék stabilan, fagyás, crash nélkül (manapság ez már ritkaság), magas framerate-tel
futott. Szép munka a Hangar 13 munkatársai részéről, pláne a Mafia III blamája után.

Illene kicsit beszélni a játékmenetről is természetesen. Mindent egybevetve ezen a téren sincsenek égbekiáltó problémák. Természetesen itt történt talán a legtöbb változtatás, hiszen a 2002-es eredeti játékmenete már nem állta volna meg a helyét 2020-ban. A gunplay, a harcrendszer a manapság már sztenderdnek számító fedezékhasználós sémára épül. Ez kb. pontosan azt tudja, amit várunk. Semmi extra, de élvezhető. A célzás kellően pontos, de hát PC-n ez alap kell, hogy legyen. Az egyes fegyverek mind különböző mód viselkednek, más módon sebeznek és egészen más taktikát követelnek meg. A választék nem hatalmas, de itt nem is egy egyszemélyes hadsereget alakítunk. Tommy alapfegyvere valamilyen maroklőfegyver, melyek közül több különböző húzhatja zsebét, de egyszerre csak egy. Ha kicsit erőteljesebben akarunk hangot adni a dolgoknak, akkor a maffia klasszikus fegyvereit, a fűrészelt csövű sörtést, a luparát, a „pumpálós” shoti és a dobtáras Thompson is Tommy rendelkezésére áll. Ha pedig ezekkel nem boldogulunk, akkor magunkkal vihetünk Molotov-koktélt vagy gránátokat is.

Végszükség esetén pedig közelharcba is bocsátkozhatunk, késsel, „bézbóz” ütővel vagy ököllel is. Na itt vérzik el a harcrendszer, ugyanis a bunyó valami rém borzalmas. Kitérhetünk és visszaüthetünk, nagyjából ennyi a sztori. De annyira fapados az egész, hogy az fájdalmas. Ráadásul hiába térünk ki, és billentjük ki az egyensúlyából az ellent, az a kitérés utáni lökés következtében olyan messzire kerül Tommy-tól, hogy mire odaérünk hozzá, már összeszedi magát. Így az egész egy darabos rémálommá válik. Pedig azért kellően gyakran kell használnunk. Az egészen pedig tovább ront a tény, hogy a billentyűzetkiosztás is rettenetes, a testreszabás pedig ótvar mód lett megoldva. Azt inkább nem is minősíteném, hogy egy 2020-as játék nem tudja kezelni az egér oldalsó gombjait. Mintha egy vérgyenge konzolportról lenne szó, pedig a játék többi része messze nem ezt támasztja alá. Persze lehet ez csak nekem probléma. Van amúgy lopakodós szegmens is a játékban, ami…van…és nagyjából ennyi. Ha kimaradt volna sem hiányozna igazából, de amúgy nem tragikusan pocsék. A célnak megfelel, de megragadni nem fog bennünk.

Igen sok időt fogunk autóban is tölteni természetesen. Ezt megtámogatandó egy rakás korabeli gépszekér másolatát tehetjük magunkévá. A kocsik egytől-egyik zseniálisan néznek ki. Vezetni őket pedig valódi élmény. Komolyan mondom, még az is hatalmas szórakozás, ahogy ezeknek a nehéz, testes, vékony abroncsú masináknak az úton tartásával meg kell küzdeni. Pláne ha a szimulációs vezetési módot választod az egyszerűsített helyett. És ha játszottál az eredetivel, akkor ezt akarod választani. Ez nem GTA ahol nyaktörő mutatványokat hajtasz végre minden egyes kanyarban. De ez így a jó. Mindenkinek csak ajánlom, hogy ezzel a móddal tolja. A kocsik törésmodellje is egészen klassz, bár kicsit árkádosabb jellegű lett az eredetihez képest, amit anno realisztikusnak lehetett mondani (persze a korabeli technológia fényében). A lövedékek még mindig lyukat ütnek a karosszériába, a lámpák burái betörnek, leszakad a lökhárító, még a gumik is kidurrannak, ha kellően sokat csúszkálunk. Szóval rendben van ez is.

A szimulációs vezetési módot párosítva a rendőrök hasonló viselkedésével lesz teljes az élmény. Ismételten, ez nem a GTA. Itt a rendőrök valóban figyelnek a kihágásokra. Elég csak belekoccannunk egy másik kocsiba, ledönteni egy tereptárgyat, vagy gyorsan hajtani és már jön is a bünti. Ha pedig menekülni próbálunk, vagy durvább bűnöket követünk el, akkor ránk tapadnak, mint pióca a gyanútlan fürdőzőre. Ekkor már nem ússzuk meg egyszerű csekkel, ebben az esetben már a bőrünkre megy a játék. És Lost Heaven zsarui elég jól képzettek. Néha már túl jól (értsd: szeret kicsit csalni a játék) is. Piszok nehéz őket lerázni, folyamatosan cikáznunk kell (ami ugye szimulációs módban nem egyszerű), sikátorokon, épületek közt átvágni, hogy megszabaduljunk tőlük. Szerencsére ha nem vagyunk egyedül akkor társaink próbálnak ólompiercinget ültetni a kékruhások testébe, illetve az autóikba.

Szóval akkor megérte-e a 2K-nek beruházni a projektbe, nekünk pedig várni a felújított Mafiára? Igen, határozottan igen! Habár megvannak a maga hibái, van egy-két dolog, amiben az eredeti nagyobbat domborított a maga idejében, de ha ez „csak” egy új játék lenne és nem játszana a nosztalgia faktor, ez a Mafia akkor is ott lenne a rohadt jó játékok listáján. Így pedig, hogy gyerek/fiatalkori egyik kedvencünket láthatjuk viszont a korszaknak megfelelő mivoltában pedig katartikus élmény a Definitive Edition. Ez már-már kihagyhatatlan alkotás minden igényes gamer számára. Ha játszottál a régivel azért, ha pedig nem, akkor azért. A történet, a karakterek, a zene, minden egyben megadja a nagybetűs HANGULAT-ot.