Nemrégiben, jó bárdhoz méltóan regéltem nektek a Holló klán albioni kalandjairól, vagyis hoztam egy cikket az Assassin’s Creed legfrissebb epizódjáról, a Valhalláról. A múlt hónapban azonban megjelent az első nagy sztori DLC is a játékhoz, Wrath of the Druids címmel, amit az alapjáték befejezése után egy füsttel szintén végigjátszottam. A Ubisoft az utóbbi epizódoknál igen komoly energiákat fektet ezekbe a kiegészítőkbe, hogy valóban megérjék azt a temérdek pénzt, amit kifizetünk értük. Lássuk, hogy Eivor kalandja a koboldok földjén valóban megéri-e.

A Wrath of the Druids története szerint a játék egy adott pontján Eivort megkeresi egy félszemű, perzsa kereskedőhölgy, aki állítása szerint a történet során addig soha nem említett, de hozzá nagyon közel álló unokatestvére, Bárid nevében jár el, akinek a család többi tagjához hasonlóan igencsak jól megy a sora, ugyanis Dublin királyaként tengeti napjait. Ám ezúttal hősünk segítségére szorul, hiszen hallotta, unokatestvére mily remek munkát végzett Angolföldön az „egyesítéssel”. Ezért szúrnám itt közbe, hogy szerintem éppen emiatt érdemes a fő történet befejezte után nekifogni a Wrath of the Druids-nak, még akkor is, ha az elvárt „erőszint” ennél sokkal korábbi teljesítést irányozna elő. De ha rám hallgattok, és még csak most fogtok bele a játékba, akkor vártok türelemmel az Írországba történő áthajózással (Arról nem is beszélve, hogy a feltételezhető évszám is az alapjáték utáni).

De ha egyszer áthajóztok a smaragd szigetre, akkor elindul ez kissé zavarbaejtő, érdekes kérdéseket feszegető kaland, melynek során Bárid ráveszi Eivort, hogy segítsen Írország nagykirályának, Flann Sinnának egységesíteni az írek földjét, abban bízva, hogy így ő, de legfőképp idővel fia, a kissé forrófejű Sichfrith majd mint a király jobbkeze írhatja be magát a történelembe. Flann-nak nincs könnyű dolga, Írország ebben az időszakban a valóságban és persze a játék alternatív idősíkjában is igen komoly társadalmi problémákkal küzd, a nemzet keresi az identitását, miután a viking hódítások, a kereszténység térnyerése és az ezekből fakadó konfliktusok tépázzák a mindennapokat. Sokan az északi telepesekre továbbra is sokan csak betolakodókként tekintenek, míg a keresztény urakat egyenesen gyűlölik, hiszen tűzzel-vassal (szó szerint) üldözik a régi, pogány kultúra képviselőit.

Ebben a helyzetben kell Flann kénye-kedve szerint Báridnak és Eivornak megfelelően kevernie a lapokat, hiszen az ambíciózus király szeretne mindneki egyenlő királya lenni. Ezt bizonyítandó udvarát gyarapítja Ciara, a pogány költőnő, aki segíti a királyt és a két vikinget a politikai lavírozásban. De az még így sem egyszerű, ugyanis egy titokzatos ellenálló csoport, a Damu Gyermekei nevezetű druidacsoport ármánnyal, szabotázzsal, orgyilkossággal igyekszik – legalábbis látszólag – Flann uralmát gyengíteni, aki így a kezdeti békés felfogása után egyre inkább agresszív eszközökhöz folyamodna. Igazán érdekes kérdéseket feszeget itt egyébként a DLC, már-már a klasszikus epizódokat idéző korszakproblémákat vet fel, ám amikor már kezdenénk jól belemászni a kérdésbe, akkor hirtelen véget ér az ír kaland. Nem mondom, hogy rossz így a sztori, sőt, véleményem szerint messze izgalansabb a felütés, mint az alapjáték története. Csak több részletet érdemelt volna a kérdés, jobban ki lehetett volna fejteni.

Habár a történet új, a menete lényegében változatlan az alapjátékhoz képest. Eivor feladata az, hogy konszolidálja Írország egyes területeit, rávéve a helyi (kis)királyokat arra, hogy márpedig érdemes Flann hatalmát elismerni. Ez a gyakorlatban majdnem pontosan ugyanúgy működik, mint korábban. Megvan, hogy melyik területet kell lerendeznünk, odamegyünk, pár küldetés alatt lenyomjuk és a helyi király Flann szövetségese lesz és passz. Néhány óra az egész. A különbség csupán annyi, hogy itt az igazán izgalmas, saját kis történettel rendelkező küldetések helyett úgynevezett királyi szívességeket kell végrehajtanunk, aminek következtében nő egy csúszka. Ha kellő szívességet teljesítünk, akkor a terület stabilizálódik és a helyi nagykutya beadja derekát Flann-nak. És ennyi. Nem nagy szám sajna. Szerencsére a főbb küldetések a történetben azért kárpótolnak, ugyanis azok kellően változatosak.

Az alapjátékban megismert, színes pöttyökkel jelölt melléktevékenységekből, mellékküldetésekből nincs túl sok a Wrath of the Druids-ban. Helyette azonban kapunk egy teljesen új játékmechanikát, Dublin kereskedelmi befolyásának világszintűre emelését. Ehhez első körben magunkévá kell tenni az Írországszerte található kereskedelmi állomásokat. Előbb el kell űznünk a bitorlóit, majd a közelben valahol rálelni a tulajdoni lapra és újjépíteni őket. Innentől jön az apró mikromenedzsment, ami a Brotherhood felújítható üzleteit idézi. Minden állomást továbbfejleszthetünk különböző épületekkel, amik a termelékenységét a védők számát, a raktárhelyet, stb. Az itt megtermelt termékeket pedig elszórhatjuk szerte a világba Azar boltján és kapcsoaltain keresztül, aminek következtében növelhetjük Dublin renoméját és spéci cuccokhoz juthatunk. Nem nagy cucc, de ha régen csípted ezt az elemet, akkor itt is szeretni fogod.

Maga a játékmenet, a harcrendszer sem változik, szóval ha az alapjátékban élvezted, akkor itt is fogod. Ha nem, akkor ciki van, valahogy túl kell élned. Ugyanakkot az ellenfeleink teljesen mások, mint a korábbi szász, esetleg pikt harcosok. Itt a Damu Gyermekei elég extrémen veszik a balhét és aaa…biológiai hadviselést, ugyanis némi varázsgombával fűszerezik meg arzenáljukat amit a csihi-puhi közben előszeretettel vetnek be. Táboraik és rejtekhelyeik a bódító főzet füstjétől úsznak zöld ködben, máskor pedig csak hozzád vágják a labdába töltött főzetet. Eivor rendesen be is ginázik az anyagtól, ahpgy beszippantja mindenféle dolgokat kezd látni, többek közt farkasembernek haluzza az ellenfeleit, akikkel ilyen formájukban igen kemény megküzdeni. És akkor még nem esett szó a „tűzköpő” és egyéb spéci harcosokról. A testvériség főbb tgjait az Ősök Rendjéhez hasonlóan kell levadásznunk, míg a csicskákat simán csak jártunkban-keltünkben lehentelhetjük. Itt sincs nagy újdonság, de talán itt nem is szükséges.

Írország megjelenítése továbbra is gyönyörű, talán szebb is mint Anglia volt korábban. A hajnalban felszálló köd mögött felsejlő nap, a valóban smaragdszínű táj…a lényegében minden. Ezen a téren semmi nem változott, ami jó. Lenne. De sajnos a technikai problémák is megmaradtak, sőt, a Wrath of the Druids ilyen téren talán rosszabb is mint az alap Valhalla, pedig arról is sírtam nektek már a cikkben. Az eleve felháborítóan sok crash-ből csak még több lett. Volt játéküésem amikor 20 percenként úgy döntött a játék, hogy ő biza elfáradt. Azért ez, ezen a szinten, ennyi pénzért pedig pláne, nagyon ciki. Főleg ha mellévesszük az eredeti játékból szinte teljesen hiányzó framrate eséseket. Itt nagyon gyakran megesik, főleg az átvezetők közben. Érthetetlen. Persze, majd jön a patch. Erre is, mint a csillió másik hibára. De azért nem lenne rossz, ha végre egyszer nem ez jellemezne egy Assassin’s Creedet. És nem csak az AC játékok ilyenek, de ez a sorozat általában minden másban olyan minőséget nyújt, hogy így túl nagy a kontraszt.

Mindent egybevetve a Wrath of the Druids egy igazán klassz és szórakoztató kis kiegészítő az alap történet mellé. Kapunk jópár érdekes mellékszereplőt, egy érdekes kérdéseket feszegető sztorit, amit sajnos nem fejtenek ki eléggé. És kapunk pár bosszantó technikai mizériát. Így ugyan nem lesz minden idők legjobb DLC-je, de ha végigvitted a Valhallát és még mindig egy kis vikingkedésre éhezel, akkor ezzel frankón ki tudod tolni a játékidőt egy jó 20 órával. A maga részéről kíváncsian várom, hogy a hamarosan érkező második DLC-t, melyben átélhetjük Párizs ostromát.