James Wan a kommersz horror hollywoodi apostola. Megbízható álomgyári kisiparos, akinek filmjei magabiztosan hoznak egy elvárt minőséget – hasonlóképp, mint a Kevin Feige nevével fémjelzett MCU szuperhős mozik esetében. Amikor sikerült egy-egy nagyobbat dobbantania egy-egy filmjével, azzal a 2000-es és 2010-es évek legnépszerűbb horror franchise-ait sikerült megalapoznia. Gondolok itt a thriller-pszichohorror Fűrészre, ami a leghíresebb torture porn szériává nőtte ki magát (annak ellenére, hogy Wan rendezése még nem a gusztustalanságra gusztustalansággal licitáló kivégzéseivel lett elismert), vagy a Démonok közöttre, ami pedig a 2010-es évek legjövedelmezőbb horrorszériájának és első horroruniverzumának nyitódarabja volt. Wan nemcsak meglovagolta, de meghatározta a 2000-es évek trancsír-, és 2010-es évek démonhorror-hullámát (utóbbihoz hozzátartozik az Insidious is, aminek szintén megrendezte az első két etapját).

Az utóbbi években Wan tett egy kitérőt az akció- és szuperhősfilmek világába, hogy ezzel az új tapasztalásával térjen „haza”, és több, mint tíz éve után rendezzen újra egy eredeti ötleten alapuló horrort. Az Eleven kór (Malignant) a rendező egyik legambiciózusabb projektje, ami bevallottan próbál meg valami újat mutatni a műfaj rajongóinak. Ami, hogy őszinte legyek, 2021-ben nem egy könnyű vállalkozás, amikor a műfajról szinte az utolsó cafat húst is lemarták már. Wan a Conjuring Universe futószalagon szállított gyorskaja-filmjei révén tevékenyen részt vett a zsáner kifilézésében (és itt nem az említett filmek minőségére célzok elsősorban, hanem arra, amilyen lezserül, pusztán a nagy profit fejében lettek megírva-megalkotva – pusztán biztonsági játékot űzve).

Az Eleven kór egyszerre a szokásos Wan-mozi a maga precíz, türelmes építkezésével, jól elhelyezett ijesztgetéseivel, valamint frissnek és üdének hat a kortárs horrorfilmes kánonban. A film minden porcikáján érezni, hogy az ausztrál rendezőnek szívügye ez a projekt. Wan korábbi filmjei (amiben akár rendezői, akár produceri, akár írói minőségben tevékenykedett) jól behatárolhatóan a horror egy-egy alműfaját képviselték. Ezzel szemben az Eleven kórban az a legizgalmasabb és a legélvezetesebb, ahogy játszik a horror különböző zsánereivel: van benne slasher, részben szupernaturális horror, kicsit creature feature, értelmezheted pszichohorrorként, nem mellesleg az egész film krimiszerűen van megírva. Nem szeretném lelőni a poént, de nem véletlen övezte ekkora titoktartás a filmet az alkotók részéről, a képlet ugyanis nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a film előzetese sejteti.

David Fincher Játsz/ma című filmében az keltette a feszültséget a nézőben, hogy nem tudhatta, meddig terjed a játék, és meddig a valóság. Az Eleven kórban máshogy, de hasonló a felállás: nem tudni, hogy a trailerben látható titokzatos illető csak egy háztáji sorozatgyilkos, vagy valami szupernaturális is van a dologban. Wan a Fűrészből ismert történetvezetéssel, lépésenként oszlatja a ködöt, és fejti le a rétegeket a történet lényegét jelentő rejtélyről – a gyilkos valódi kilétéről, és a főszereplő Madisonhoz (Annabelle Wallis) fűződő természetfeletti kapcsolatáról, ami által Madison látni képes, hogy hogyan történnek meg a gyilkosságok.

Fordulatai annak ellenére ütnek, hogy egy hétpróbás horrorveterán számára nem jelenthet problémát a detektálásuk, mivel a történet egyes fordulópontjai rendre átértelmezik a nézőben az addig látottakat. A film egészét áthatja egy nyomasztó, szorongató, bizonytalan légkör, ebből az aspektusából szintén a Fűrészt tudom felhozni példának, Wan az atmoszférateremtéshez mindig is értett. Ha az akciószekvenciákat nézem, akkor viszont egyértelmű, hogy jót tett neki az Aquamannel tett kiruccanás: érezhetően sokat fejlődött, és ezt tudta is kamatoztatni. Nem egy pörgős, jól megkoreografált jelenete volt a filmnek, ami nagyban támaszkodott az ellenlábasa tulajdonságaira.

Apropó, ellenlábas. A film sok utalást elhintett, ami alapján kikövetkeztethető a gyilkos kiléte, de a „lelepleződés” így is abszolút katartikus pillanat, egyfajta megvilágosodás-élmény (lábjegyzet: nekem nem esett le a tantusz – hozzáteszem, nem sikerült maradéktalanul elvarrni minden szálat). Ráadásul régen láttam ennyire aljas, bizarr és viszolyogtató csattanót filmvásznon, így azt javaslom, hogy az Eleven kórral mindenképpen csak az próbálkozzon, akinek bírja a gyomra a naturalisztikus horrorokat. James Wan, ha nem is hibátlanul, de egy újabb arcát mutatta meg nekünk, ami rendkívül pozitív csalódás..