Fényesebb korukat élik a videójátékok, mint valaha. Az iparban, a szórakoztatásban és a művészetekben is vannak bizonyos korszakok, melyeknek megvannak a maga sajátosságai. A játékok is hasonló cipőben járnak jelenleg, mint a filmek. Sok régi nagy név kerül mostanában elő felújítva, next-gen stílussal a mostani generáció elé. A kortárs játékosok saját igényeikhez mérten részesülhetnek azokban az élményekben, amelyeket mi 90-es születésű boomerek is átélhettünk. A Capcom nagysikerű videójáték franchise-za, a Resident Evil ezúttal a Netflix gondozásában kerül feldolgozásra. A négy részes animációs sorozat a játékok idővonalának köztes eseményeibe ékelődik bele.

A penamistani háború feldúlta az egész országot. Claire Redfield és civil szervezete igyekszik a túlélőknek támaszt és segítséget nyújtani a porig rombolt környezetben. Claire azonban rájön, hogy a katasztrófa mögött olyan események állhatnak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a Raccoon Cityben történt szörnyűségekre. Eközben Leon S. Kennedy volt rendőr különleges ügynökként meghívást kap a Fehér Házba, az elnökhöz. Az események itt is sötét fordulatot vesznek, és Leon ismét belecsöppen a borzalmakba, melyek 8 éve kísértik szüntelenül.

Kissé szégyenletes dolognak tartom azt a részemről, hogy noha a Resident Evil játékok atmoszférája, története és kinézete nekem mindig is tetszett, ennek ellenére saját magam nem játszottam egyik részt sem végig. Ami késik, az nem múlik, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne komolyabb előtapasztalat nélkül kritikát írni A Kaptár: Végtelen sötétség című minisorozatról.

Könnyebb, ha tudod mivel állsz szemben

Timeline szerint fontos jól elhelyeznünk a sorozatot, hogy megértsük hol is helyezkedik el a franchise-ban. Történetileg szinte egyértelműen beazonosítható, hogy a Végtelen sötétség eseményei a Residen Evil 4 és a Resident Evil 5 játékok sztorija közé furakodik be. A 4. részben 2004-ben járunk, ahol ismeretlen tettesek elrabolják Ashley Grahamet az elnök lányát. A részben Leon S. Kennedy bőrébe bújva kell kimenekítenünk a lányt a borzalmak közül. A 5. részben Chris Redfield (Claire bátyja) szerepében kell egy afrikai missziót végrehajtani Sheva Alomar társaságában. A kooperatív játékmód segítségével Sheva is irányítható karakter a játékban.

Ez a legkevesebb, amit azért illik tudni, mielőtt a sorozatnak nekikezdünk. Sajnos teljes értékű művet az képes belelátni, aki valamelyest tisztában van a játékokkal, még ha nem is játszott vele, mint jómagam. Szerencsére apróbb utalások is segítik a nézőt, hogy képes legyen megérteni mi is zajlik előtte, de a Végtelen sötétség nem fogja végig a kezünk. Nincsenek hosszas magyarázások, flashbackek, elmélkedések a múltról és a jövőről. Az előzményekre tett enyhe utalások is azoknak jelentenek mankót, akik legalább látták már a játékok történetét. Mindez nem azt jelenti, hogy a sorozat egy laikus számára nem élvezhető.

Csak épp egy kicsit nehezen felfogható

A minisorozat nagyon okosan teszi azt, hogy semmit sem tol túl. Noha az események igen random hatást kelthetnek olykor és igen sebesen vágtatnak előre, mégsem bonyolult felfogni, hogy mit szeretne nekünk elmesélni. A Resident Evil korai és újgenerációs játékainak sötét atmoszféráját felváltja az akció, igaz ez is kissé visszafogott formában. Maga történet kétszálú cselekménye Leonra, Claire-re és környezetükre koncentrál. Ezt a két szálat több ponton is összefűzi a dramaturgia, de sorsokat nem köt össze. Ne várjunk karakteres háttértörténeteket, vagy komolyabb magyarázatokat.

Maga a karakterkidolgozás a játékoknak sem volt a mélységes erőssége, ebben az esetben sem erre van kihegyezve. Sem Leon, sem Claire, sem pedig a környezetükben felbukkanó mellékkarakterek nem kapnak olyan szintű mélységet, amely piedesztálra emelné a Resident Evil franchise e darabját. Ez a tulajdonság pedig remekül illeszkedik a játékok felépítéséhez, hiszen valljuk be, a Resident Evilben sohasem a történet keltette fel a játékos figyelmünket, hanem légkör, a játékmenet és a csavaros fejtörők.

Ez akár egy különálló játéknak is megfelel

Ha nézzük a részeket, akkor felismerhetjük, hogy ez akár egy külön játék is lehetne, hiszen formailag remekül kapcsolható az adaptáció alapját képező játékokhoz. Itt nem kifejezetten az utóbbi évek FPS nézetű játékmenetére gondolok, sokkal inkább a külső nézetes, TPS látványvilágú alkotásokra. Egyértelműen az újgenerációs Resident Evil játékokra hajaz látványban és élményben egyaránt. Mert az animáció nagyon szép és igényes. Nagyon jól néz ki a történetnek ez a formátum, a szemnek is káprázatos az, amit látunk. Saját privát véleményem viszont, hogy a mozgásanimáció néhol rettentően szúrta a szemem. Magukban a videójátékokban is szebben és természetesebben mozognak a karakterek, itt viszont olykor ezt felváltja valami hihetetlenül idétlenül kinéző, csípőficamhoz hasonlatos merev mozgása egyes szereplőknek. Ezen szükséges azért túllendülni, de a hozzám hasonló szeműeket ez bántani fogja.

A Resident Evil játékok a maguk 25 éve alatt nagyon sok mindenen keresztülmentek. Kaptak hideget, meleget, szeretetet és gyűlöletet egyaránt. A Kaptár – Végtelen sötétség (egyébként hihetetlen, hogy a magyar fordításban még mindig nem tudták elhagyni ezt az idétlen „Kaptár” szót) nem lesz egy feltűnően kitűnő darabja a franchise-nak, hiszen bőven van még hová fejlődni. Szükséges ezt a vékony sztorit még jobban elmélyíteni, hiszen ebben a formában egyelőre még nem kerek egész a dolog. Erre viszont nagyon jó lehetőséget nyújtanak a további évadok, ha lesznek persze ilyenek. Minden összevetve Resindent Evil címszó alatt kaptunk egy gyönyörűen kinéző, hangulatos és szép zenével rendelkező 4 részes minisorozatot, amelynek láttán legszívesebben azonnal kontrollert fognánk. Kíváncsian várom, hogy mit hoz majd ki belőle a csapat a jövőben.