Abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy amikor, az egyébként általam alapvetően kedvelt, Kevin Smith első filmjeit rendezte, valami olyan újat szabadított a világra, amelynek létezéséről addig a mainstream közeg nem igazán szeretett volna tudomást venni. Hiába különlegesen amerikai ízlésvilágot tükröz a képregények és popkultúra különböző válfajait felvonultató filmek, valamint sorozatok nagy része, az ezeket végletekig kedvelő, beszédtémáját és életének fókuszát eme művek köré rendező geekekről annak előtte nem, vagy csak elvétve készültek mozik. Azt természetesen nem vitatom, hogy a poénok és a megjelenített cselekményszakaszok a mai nézők számára valószínűleg már nem tudják azt a humorfaktort nyújtani, sőt olykor ízléstelennek láttatják magukat, ámbátor a Shop-stop (Clerks) és Shop-show (Mallrats) végletekig ismerősnek tűnő, kissé szenvtelen, szórakoztató kockáinak értékéből ez nem sokat von le. De lássuk mit tudott kezdeni a Masters of the Universe franchise karaktereivel az ígéretesen indult író és rendező!

„Bocs a felfordulásért!”

Hozzá kell tennem a fent leírtakhoz, hogy ügyeletes gyártásfelelősünk több baklövést is elkövetett, főleg életének legutóbbi alkotásait elnézve. Azonban a mostani próbálkozást közel sem érzem egyenértékűnek azokkal a negatív visszhangokkal, melyekkel az elmúlt néhány napban találkozni lehetett. Adott egy karakter, He-Man, aki mostanra valóban némiképp kiforrta magát és igen, tudom, a nosztalgia iránt sokszor elkötelezett, a 80-as évek rajzfilmjein felcseperedett rajongók számára hasonlóan érinthetetlen szent ereklyének számít az Államokban, mint Luke Skywalker.

Nem menthetem fel Smith-t, akármennyire is szeretném képregényírói és rendezői munkái miatt, hiszen amikor a premiert megelőzően kérdezték a főszereplő tényével kapcsolatban, enyhén szólva is félrevezette a majdani közönséget. Megtehette volna, hogy hárítja a kérdést vagy semmit sem mond és mindenki számára a sorozatból derül ki mivel állunk szemben. De ő ehelyett ingoványos talajra lépett, holott a produkció önmagában is megállja a helyét.

Eternia sorsának alakulását ott vesszük fel, ahol azt a korábbi széria letette, Adam herceg továbbra is az Erő Kardjának (Power Sword) bajnoka, A Greyskull kastély védelmezője és az abban rejlő mágikus esszenciát magához venni akaró Skeletor ellenlábasa. Legalábbis a felütésben, ugyanis, és itt következik az a szakasz, amely a legtöbb nézőt sokkolta, már a nyitó epizódban történik egy olyan fordulat amire csak kevesen mertek volna gondolni. Hisz űr barbárunk és korábbi antagonistánk kikerül a képből, fiktív világukból lassan kezd elszivárogni a mágia, az Erő Kardja pedig két darabra bomlik. Eztán tanúi lehetünk Teela testőrkapitánnyá emelkedésének és egy huszárvágással történő, kvázi központi szerepbe helyezésének.

Azt kell mondanom én sem erre számítottam első nekifutásra, de a visszatérő szereplők és az idő közben kialakuló kalandok elkezdtek beszippantani. Persze nem tudom, hogy azért szórakoztam jól, mert a régebbi futamból már csak a gyermekkor gondtalanságának érzései munkáltak bennem, noha jóval később láttam, mint az amerikai közönség, és ezt a színes, szagos hullámvasutat buktatói ellenére egyfajta újra élesként fogtam fel, vagy valójában az írói munka és rendezés ragadott magával. Jóllehet, ha mélyen bensőmbe tekintek, mindkét variáció belejátszott abba, miféle konszenzusra jutottam.

Véleményem szerint Teela és a mellé szegődő Andra kettőse kedvelhető, dinamikájuk egészen ütősen tud működni. Kifejezetten kellemes volt látni, mit kezdtek az olyan, korábban nem sok szerephez jutó figurákkal, mint Stinkor vagy Tri-Klops. Utóbbi egy egészen érdekes kultuszt alapított, a varázslat lassú kivérzésnek kapcsán inkább a gépekre építve kiborg követőinek jövőjét. Ha nektek is a Warhammer 40K vibe az első, ami beugrik és a Marson állomásozó techpapok képét vizionáljátok, akkor azonos hullámhosszon vagyunk.

Elmesélt regénk során, a kard újrakovácsolása, és a bűbáj planetáris helyreállítsa érdekében, ellátogatunk még Subterniába és Preterniába.
Előbbi gyakorlatilag egyfajta alvilági létsík, ahol főszereplőinknek meg kell küzdeniük saját félelmeikkel, a hátulsó pedig a hősök csarnoka, az egykori védelmezők paradicsoma, amit jutalmul kaptak szolgálataikért. Itt ismételten belefutunk Adam hercegbe, hogy aztán egy olyan csavarral érjen véget az 5 epizódos ámokfutás, ami bizonyosan visszacsábíthat mindenkit, aki egy cseppet is kellemesen érezte magát a rövidke játékidő alatt. Tudniillik egy második szakasz még vár ránk, valószínűleg hasonló hosszúsággal. Ami nekem nem tetszett, az az elégnél több karakter búcsú, elvégre jónéhány ikonikus közönségkedvenc leköszön ebben a folytatásban. Ugyanakkor az olyan további alakok szerepeltetése, mint Beast Man, Páncélos Lovag (Man-At-Arms) vagy Démon-Lyn (Evi-Lyn) részben kárpótolt mindezért.

„Fejem fölé a csillagok, jeges tüzet kavarnak…”

Mindamellett, hogy a történetvezetés nem tökéletes, a projekt művészeti része annál inkább szemet és fület gyönyörködtetőre sikeredett. Azt mindenféleképpen a produkció pozitív oldali mérlegéhez kell feljegyeznünk, amit az animációk és a rajzok terén véghez vittek. Nekem a járművek esetében egy picivel több volt a CGI, mint amit jóérzéssel elviselek, ám alapjában véve monumentalitásra és helyenként ámulatba ejtésre képesek az egyes részek, a TV képernyők adottságait lehetőség szerint maximalizálva. Eternia poklának és mennyhez hasonlatos dimenziójának megoldásai különösen szépek, a varázslatok ábrázolásai jól kivitelezettek.

Apropó művészet, térjünk ki néhány sor erejéig a színészi játékra és sztár dömpingre, ugyanis impozáns szinkronhangokból ezúttal is jócskán kijutott nekünk. Démon-Lynt nem más személyesíti meg, mint maga Lena Headey, alias Cersei Lannister. Az utánozhatatlan Mark Hamill most Skeletorrá alakul a fülünk hallatára, és ha ez nem volna elég, csatlakozik hozzá az Arkham játékok során fiktív ellenfelévé vált Kevin Conroy, ugyan csak kisebb szerepet kapva, ezúttal Mer-Mant alakítva. Teela hangját Sarah Michelle Gellar kölcsönzi, Stinkor pedig a Jay és Néma Bob páros másik fele, Jason Mewes. Külön érdekesség Alan Oppenheimer szerepeltetése, aki az eredeti futam Skeletorja volt.

Összegezve, amennyiben egy klasszikus és minden ízében a hajdani termékre emlékeztető élményre vágynál úgy nem ez lesz, amit feltétlenül látnod kell. Ellenben, ha hozzám hasonlóan nem vagy óriási He-Man fanatikus, el tudsz vonatkoztatni a hiátusától egy Masters of the Universe gyártmány kapcsán, plusz kíváncsi vagy egy tengernyi szóviccel meghintett új perspektívára, adj neki esélyt. Senki nem lesz tőle a világ ura, ahogy egy csontváz csatlósa sem, de Kevin Smith tudna ettől jobbat, az attitűdről nem is beszélve.

Ha kedvet kaptatok a megtekintéshez, a szériát megtaláljátok a Netflix kínálatában!