Hogy az év legjobbjai között van a helye, az nem vitás. Számomra teljes mértékben az év legjobbja (2018) élvezeti potenciál és elegancia szempontjából. Azonban esetleges Oscar-győzelme művészi innovációs szemszögből kétségbeejtő, bőnyálas szembeköpése lenne a filmes szakmának – esztétikai szempontból nem ad hozzá sokat a meglévő ábrázolásokhoz; biztonsági játék, persze, abszolút élvezhető és példázatjellege helyes morál köré szerveződik.

A címben is hivatkozott Zöld könyv egy útikönyv, amit kis hazánkban kevésbé ismerünk. Victor Hugo Green (szerző, egyébként postás) hajszálpontosan szerkesztett kötetére utal, ami azt dokumentálja, a ’30-as évektől a ’60-as évek első feléig Amerikában hol szállhatnak meg fekete emberek. Annak ellenére, hogy a jólét és a középosztálybeli „státusz” gyakorlatai már számukra is szabaddá váltak akkortájt, az étkezési lehetőségeikkel és szálláshelyükkel még akadtak problémák: nem ehettek bárhol, nem tölthették pihenő idejüket feltétlenül ott, ahol az utazásuk aktuális állomása épp megkívánta volna azt. A filmes elbeszélés szintjén 1962-be csöppenünk, Tony Vallelonga új melóhoz jut, és ezzel együtt egy hasonló „Zöld könyvhöz” is. Egy elismert fekete zongoristát, Donald Shirley-t kell szállítania turnéja apropóján, amit a déli államokban rendeznek. A fentiek tükrében még azt a lehetőséget is kihasználták az alkotók, hogy – jól sejted – Shirley fellépése sem ok arra, hogy az adott turnéállomáson pl. ételt kapjon, a fehér emberekkel étkezhessen egy térben, akiket tehetségével szórakoztat (ilyen és néhány ehhez hasonló momentummal kordiagnosztikát is elénk tár, de ez road-movie szituációban nem meglepő). A sztori végén az útitársak rájönnek a kezdeti nehézségek után, hogy bizony az előítélet szemüvegén keresztül értelmetlenné és torzzá válik a valóság. Ez persze most kicsit úgy hangzik, mintha elbagatellizálnám, de nem, épp az a film előnye, hogy ilyen és efféle valós méltatlanságok mentén építi a szembesítést, és a road-movie műfaji szelleméhez hűséggel maradva a nemes egyszerűségekre helyezi a hangsúlyt.„Egy igaz történet alapján”, kezdi a film, és hangsúlyos is, hogy csak egy alapján, nem az összes alapján, mert ez a történet fontosabb végkifejleteiben annyira pozitív, hogy valóban meghökkentő lenne hiteles archívumként tekinteni rá az egészet vizsgálva.

Peter Farrelly filmje rátapint arra, hogy a sztereotípiák és az előítéletek nem csak rasszról rasszra irányulnak, rasszon belül is meg tudnak jelenni, sőt azt is egyértelműsíti, hogy egy adott rassz társadalmi szempontból sikeresnek mondható személye nem válhat egyértelműen a rassz szószólójává, mert akár még részben sem ismeri sorsközösségét, saját identitását is ekképpen nehezen tudja megragadni. Mindezt csak tetézi a látszólagosság: a rabszolgaság eltörlése jóformán csak szimbolikus hozadékokkal bírt hosszú ideig, egy gesztus, ami a társadalmi hozzáállásra nem volt kiterjeszthető, mondhatni, mit sem változtatott. Mindez jó stílusérzékkel és ízléssel lett tálalva: a szándék nevelő, de nem explicit, tehát nem is válik didaktikussá vagy ismétlővé, emiatt elkerüli a manipulációt is, így feltétlen nézői szimpátiának örvendhet, mert nem véleményeket villant fel, amikkel vitatkozni lehet, hanem bizonyosságok mentén halad, amiket nem érdemes megkérdőjeleznünk (ha nagyon bele akarom magyarázni, ekképpen picit manipulatív is).    Kérdés számomra, hogy vajon elegendő tud-e lenni az az esztétika, mely szerint döntsük le úgy a sztereotípiákat, hogy felcseréljük azokat egymással? Kérdés számomra, hogy a faék fehérember és az intellektuálisan jól patkolt feketeember túl tud-e nőni azon a hatásvadászaton, hogy egyszerű befogadói elvárásokat cselez ki, és ez kitart-e a teljes játékidőn át, avagy csak az első néhány jelenetig tűnik izgalmasnak, és nem lehetséges, hogy az egészet vizslatva pusztán a színészi teljesítmény viszi a hátán ezt a koncepciót? Vajon az emberségre történő rámutatás legeredetibb és leghatásosabb esztétikai nyelve a politikai korrektség lenne, vagy ez felér azzal, hogy problémákat söprünk a szőnyeg alá? Nyújt egy efféle esztétika olyan pozíciót, amit a valós társadalomban sikerrel kijelölhetünk, mondván, hogy helyes úton járunk?

Ne essék félreértés a sok elégedetlenkedő kérdés miatt, ilyen kérdések alapvetően csak magas minőség esetén tudnak felmerülni, szóval mibenlétük inkább a megbízhatóságra mutat rá, nem hiányérzetekre, csak mégis furdalja az ember oldalát, vajon 2019-ben nem lehetne ennél aktuálisabb beszédmódot találni egy ilyen téma elkészítéséhez? Újszerűnek tehát nem szívesen titulálnám, az is csak szimpatikus döntés marad a film kontextusában, hogy nem tudjuk eldönteni, a műveltséggel feltöltött világkép célravezető, vagy az intuitív józan paraszti ész vezérelte attitűd(?), pedig mintha néha el is indulna azon a vonalon a mozi, hogy erre választ adjon, ám mégsem teszi. A kettő egyvelege, találkozása, mondhatnánk, de ez egy fikciós polkorrekt válasz: a valóságban a szimpla találkozás nem eredményezi, hogy egymás lenézéséből szükségszerűen tisztelet válik – mert a Zöld könyv „szabályaiban” valahogy így működik a dolog.Mindemellett szerethető, emberközeli, humoros és mérsékeltebb drámai pillanatok jellemzik. Road-movieként elsőosztályú a műfaji berekben, ám nagy általánosságban filmként 2018-ban mind A kedvenc, mind a Roma (már-már poétikus, mégsem giccses) esztétikája megelőzi az Oscar-jelöltek között, ha a legjobb filmről van szó, még akkor is, ha számomra ő marad a favorit, már csak Viggo Mortensen miatt is.