Tim Burton pályája kezdetén még a Disney kiskatonája volt, amikor megfogalmazódott benne a Karácsonyi lidércnyomás ötlete. A stúdiónál eleinte elvetették az ötletet, ráadásul az 1982-ben írt vers alapján továbbszőtt történetet csakis stop-motion technikával volt hajlandó elkészíteni, amiben szintén nem láttak fantáziát. Burton mégis hitt Jack Skellingtonban, ezért Henry Selicknek adta át a rendezői széket, ám előtte Michael McDowell-lel és Caroline Thomsonnnal összehozták a forgatókönyvet. A film elkészültét hosszas munka előzte meg, a Disney mégis beadta a derekát, így a Karácsonyi lidércnyomás 1993-ban debütált a mozikban. Nehéz lenne műfajánál megragadni az egész estés animációs filmet, hiszen szokás bábfilmként vagy karácsonyi – halloweeni musical horrormese egyvelegeként is emlegetni. A besorolásnak szinte csak a képzelet szabhat határt.

Történetünk Halloween városában játszódik, ahol az év 365 napja a rémület éjszakája körül forog. Amint az ünnep véget ér, máris kezdődnek az előkészületek a jövő évi rémisztgetésre. Éppen ebbe a körforgásba un bele főhősünk, Rosszcsont Jack, a tökkirály, és miközben magányos sétát tesz az eredőben, különös helyre téved: egy bejáratot talál egy idegen, furcsa városkába, ahol Halloween városhoz hasonlóan minden egyetlen ünnep, a karácsony körül forog. Jacket azonnal magával ragadja az újdonság varázsa, és hamarosan el is határozza, hogy idén leveszi a kövér, piros ruhás öreg válláról az ajándékosztás terhét, helyette pedig ő maga rendezi meg a karácsonyt, persze a maga módján, amiből semmi jó nem sül ki…

Kár lenne tagadni, de kevés embert érintett meg a karácsony szele ebben a tavaszi időben így december tájékán, eldönteni is nehéz, hogy most a kandallóba gyújtsunk be vagy a klímát kapcsoljuk be, miközben éppen az aktuális Reszkessetek betörők rész megy a tv-ben. Nem mondom, hogy a Karácsonyi lidércnyomás hatására közelebbinek érezzük majd a meghitt karácsonyi hangulatot, de azért érdemes rászánni az időt és megnézni Burton meséjét, mert gyerekként is más üzenetet hordoz és felnőttként is. Rosszcsont Jack mi magunk vagyunk. Akik belefáradtunk a hétköznapok monotonitásába, a korai kelésbe, az energiavámpírokba és a tökéletes utáni hajszába, ami immáron megfelelési kényszerre redukálódott. Jackben mindannyian magunkra ismerhetünk, ezért is érezzük a film legszebb és legőszintébb momentumának a tökkirály dalát a temetőben, mert ebben a jelenetben minden benne van, amiről szólni akar és amit meg akar mutatni. Danny Elfman és Tim Burton közös munkái szinte kivétel nélkül zsenialitásba fulladnak, ebben az esetben sincs ez másként. A háttér igazi célja akkor nyer értelmet, amikor a faág meghajlik, és egész mozgásában a karakterhez igazodik. A megkonstruált látványvilág gazdagságát szinte lehetetlen elemeiben meghatározni, de minden pókhálónak vagy téglának a falban megvan a maga helye. A karakterekkel is ugyanez a helyzet, a túlzottan sztereotíp jellemábrázolás inkább a humor oldalát erősíti, de a burkolt társadalomkritika is ugyanúgy megjelenik. Erre a legjobb példa Halleweenváros polgármestere. Ott virít a gallérján a kis szalag „polgármester” felirattal, hirdetve tisztjét és posztját, amit egyébként képtelen ellátni, mert minden tettében Jackre támaszkodik. Léte egy hangosbemondó szintjére tárgyiasul el, mindehhez olyan arc társul, amit az adott pillanathoz igazodik.

Jack krízisére jó gyógyír lehetne a karácsony, de attól még, hogy tudunk valaminek a létezéséről, még nem feltétlenül értjük meg, előbb azt a magunk ízlésére kell formálnunk, át kell éreznünk. Ez a helyzet vele is, hiába szerez tudomást a karácsonyról, ha nem érti, mi fán terem. Az egyik legironikusabb jelenetben a tökkirály bezárkózik elefántcsonttornyába, hogy deduktív módszerrel, laboratóriumi körülmények között vizsgálva az ajándékokat fedezze fel a karácsony valódiságát. Persze semmire sem jut, legyintünk egyet, amikor azt látjuk, hogy a városka lakói belekezdenek az ajándékgyártásba. Igen, talán nem a legjobb ötlet egy levágott fejű baba, denevérek a fára vagy egy olyan ajtódísz, ami életre kel és éppen megenni készül a ház lakóit, de ezek akkor is mind-mind szívből jönnek. Gondoljunk csak bele, hányszor kaptunk már olyan apróságokat, amiket amúgy sosem használnánk vagy viselnénk, és nem is ez a fontos, hanem az az önzetlen szeretet, amivel kaptuk.

Sally és Jack szerelmi szála számomra picit erőltetett, sokszor nem tudtam mit kezdeni a lánybaba jelenlétével. Életét az őt létrehozó Tudósnak köszönheti, de azzal, hogy nem igazodik ahhoz az úthoz, amelyet kijelölt neki gazdája, fricskát mutat a Pygmalion-effektus törvényének. Ha van groteszk jelenet a Karácsonyi lidércnyomásban, mindenképpen az, amikor Sally, hogy találkozzon Jackkel, kiveti magát az ablakon. Karácsony tájékén egy ilyen jelenet túlságosan sokkoló, nem illeszkedik az ünnep hangulatához, de aztán mintha mi sem történt volna, a lány felpattan, összeférceli magát és a szerelméhez siet. Az embernek sírni támadna kedve, aztán mégis nevetésben tör ki.

Annyi apróságot lehetni kiemelni, ami még ékesebb bizonyítéka a film nagyszerűségének, de talán az is elég, ha észrevesszük, hogy karácsony ünnepén mindenkit megszáll valamilyen hangulat, de annyi ember van a világon, és mindannyian másként éljük meg.