Petőfi Sándor, a márciusi ifjak, a 12 pont, a Nemzeti dal. Történelmünk olyan személyiségei és jellegzetes pillanatai, melyeket az iskolai megemlékezésekről minden magyar ember ismer. De vajon képes-e mindezt új, minőségi tartalommal és körítéssel bemutatni minden idők eddigi legdrágább magyar filmje, a Most vagy soha!?

Petőfi Sándor életét rengeteg legenda övezi és ez nincs másként azzal a történelmi korszakkal sem, amiben élt. Számtalan módon megörökítették már tetteit, hol jobban, hol kevésbé ragaszkodva a valósághoz. A Rákosi-korszak nagy kiállítású darabja, a Föltámadott a tenger-Petőfi és Bem a költőfejedelem és a szabadságharc tábornokának nem mindennapi kapcsolatát ábrázolta, miközben a korszak kommunista ideológiája is rányomta bélyegét a kész műre. Arról nem beszélve, hogy Görbe János már igencsak túlkorosan, negyvenen túl próbálta megidézni az ekkor mindössze 25 éves Petőfit.

A hazai történelmi/kosztümös produkciókra mindig hatalmas igény mutatkozott. A magyar film aranykoraként emlegetett hatvanas évek után azonban a műfaj némileg háttérbe szorult és a filmesek inkább a közelmúlt eseményeiről, elsősorban a XX. századi tragédiákról készítették alkotásaikat. Ilyen darab volt az ’56-os forradalmat bemutató Szabadság, szerelem, vagy a holokauszt borzalmait megjelenítő Sorstalanság és a Saul fia. A távolabbi múlt eseményei a filmvásznon feledésbe merültek, ám a közelmúltban újra igény mutatkozott a klasszikus magyar történelmi film iránt. Nem mindegyik próbálkozást fogadta azonban anyagi és kritikai siker. A Kincsem a csodakancához hasonlóan sikerrel vágtatott szakmai és kritikai berkekben, sikeres operációt hajtott végre a Semmelweis, aki úgy tűnt nem csak a magyar anyákat, de a kosztümös filmet is megmenti. Ezzel ellenben a Tündérkert már vegyesebb felhangok közepette mutatta be a magyar protestáns Wakanda, az Erdélyi Fejedelemség intrikáit, míg az Aranybulla kereszteshadjárata alapjaiban célt tévesztett, Mennyei királyság helyett silányságba fulladt, ahogy a Hadik huszárvágtája sem volt a legfényesebb.

A Most vagy soha! érkezése a politikához hasonlóan kettéosztotta a magyar társadalmat. Míg az ország egyik fele hatalmas reménységgel tekintett a hat milliárd forintból készült gigaprodukcióra, addig a másik fele úgy érezte, újabb gyalázat készülődik történelmi múltunk ellen. Ennek oka részben az, hogy a film egyik kreatív producere, Rákay Philip az Aranybulla elkészítésében szintén oszlopos szerepet vállalt, ráadásul kormánypárti médiaszemélyiségként alkotásai elkerülhetetlenül a közéleti csatározások kereszttüzébe kerülnek. Éppen ezért az alábbi kritikában igyekszem kerülni mindenféle politikai vonatkozást a filmmel, valamint annak készítőivel kapcsolatban és a mozit kizárólag filmtudományi és történészi megközelítésben szeretném vizsgálni.

A Most vagy soha! lényegében egyetlen nap, huszonnégy sorsdöntő óra, március 15-e történetét meséli el, vállaltan fikciós elemekkel dúsítva. Petőfi (Berettyán Nándor) és lelkes csapata 1848. március 14-ének éjjelén arra készül, hogy a József-napi vásáron hangot ad elégedetlenségének és közzéteszik követeléseiket a magyar nemzet nevében. Azonban rövidesen hírek érkeznek, miszerint Bécsben kitört a forradalom, a cselekvés tehát nem várathat tovább. Másnap reggel megindul a forradalmi ifjúság a Pilvax kávéházból, ám mozgolódásukat az osztrák parancsnokság nem nézi jó szemmel. A titkos rendőrség tagja, a magyarságát megtagadó Farkas (Horváth Lajos Ottó) azt megbízást kapja, hogy akadályozza meg a bécsi eseményekhez hasonló állapotok létrejöttét és iktassa ki Petőfit és a márciusi ifjakat.

Már a forgatókönyvből érezhető (melyben Kis-Szabó Márk mellett Rákay Philip és Szente Vajk működtek közre), hogy a készítők alaposan felturbózták a tankönyvekből jól ismert eseményeket. Március 15-e nagyszerűsége éppen abban állt, hogy vér nélkül, lövöldözés, verekedés és gyújtogatás nélkül zajlott le. Ez azonban lássuk be, filmvásznon kevésbé impozáns, így a döntés művészeti szempontból érhető. Más kérdés, hogy a forradalmat követő szabadságharc bővelkedik akcióban, látványosan kivitelezhető csatákban, amikhez nem kellett volna átírni a történelmi valóságot. Ugyanakkor a Most vagy soha! filmtechnikai szempontból kifejezetten nagyszabású és grandiózus mű. A hat milliárd forint igenis meglátszik a végeredményen: az operatőri munka kiváló (már rögtön a játékidő elején egy Nagymenőket idéző Scorsese-s hosszú snittel), a tömegjelenetek impozánsak, az akciók szépen koreografáltak. Ugyanakkor Lóth Balázs rendező sokszor inkább egy steampunkos, a viktoriánus Anglia világát megidéző közegben vezényli a cselekményt, és sokat merít Guy Ritchie Sherlock Holmes-ából, a Johnny Depp főszereplésével készült, A pokolból című moziból, de talán még a korszakhoz közel álló Assassin’s Creed videójátékokból, mint a Unity vagy a Syndicate. Vadnyugati elemként Farkas Colt revolverét említhetjük, ami még Amerikában is forradalmi újdonságnak számított – a filmben látható Dragoon éppen 1848-ban jelent meg – így nem valószínű, hogy idehaza bárki rendelkezett volna ilyennel. Érdekesség, hogy Samuel Colt 1853-ban két revolvert ajándékozott Kossuth Lajosnak, így valószínűleg az egykori kormányzó volt az egyik első magyar ember, aki ilyen fegyvert birtokolhatott.

A feszes tempójú történet egyfajta mítoszépítési szándékot hordoz magában. Viszont az alkotók az egyik legismertebb legendát, a Nemzeti Múzeumnál szavaló Petőfit – abszolút hitelesen – nem ábrázoljak. Petőfi a naplójában minden olyan helyszínt felsorolt, ahol a Nemzeti dalt elszavalta és a Múzeumot nem említi meg. Kimarad az a tévhit is, miszerint a Nemzeti dal eredetileg Rajta magyar-ral kezdődött, melyet Petőfi egy Szikra Ferenc nevű jogi gyakornok tanácsára változtatott meg Talpra magyar-ra -ezt a mű eredeti kézirata nem támasztja alá. A Most vagy soha! viszont számos más ponton másítja meg a történelmi eseményeket, sokszor rendkívül patetikus, pátoszos stílusban. Leginkább a Roland Emmerich rendezte, Mel Gibson főszereplésével készült A hazafival állítanám párhuzamba, amely szintén lazán kapcsolódik a valós eseményekhez és inkább az amerikai patriotizmus igényeit szolgálja ki.

A Most vagy soha! a csillagos-sávos amerikai romantikának a magyar nemzeti szalaggal átkötött változata.

Teátrális lassítások, sokszor a párbeszédeket is túlharsogó fennkölt zene, piros-fehér-zöld tobzódás, satöbbi. Még ezzel sem lenne önmagában akkora probléma, hiszen az ízlések különbözőek és elképzelhető, hogy régi vágású, konzervatívabb értékeket valló mozinézőt ez a stílus szólít meg jobban.

A film karaktereit a készítők sajnos eléggé sematikusan kezelik. Vasvári Pálról (Fehér Tibor) legalább megtudhatjuk, hogy nagy mókamester és szoknyapecér, ám Petőfi Sándorról csak annyit tudunk meg, amennyit a versből is: „Szabadság, szerelem!/E kettő kell nekem.” Vagyis a költő rajong a hazájáért és szeretett feleségért, Szendrey Júliáért (Mosolygó Sára). Egyetlen nap alatt nem várhatunk hatalmas személyiségbeli fejlődést, az amúgy is nagyon karakán és határozott költőről, azonban jellemábrázolása még így is nagyon felületesnek mondható, melyről nem a színész, Berettyán Nándor, hanem a forgatókönyvírók tehetnek. Esély lett volna, hogy esetleg egy olyan Petőfit mutassanak be, aki lánglelkű, heves természetű, sokszor nehezen kibírható, de mégis rendkívüli tehetségű ember, ahogy a kortársak festették le.

A film két ponton olyan üzenetet hordoz magában, ami igenis felelőtlenség, sőt egyenesen veszélyes és káros következményekkel járhat a nézők magyarság tudatára. Az egyik ilyen, hogy az alkotók nagyon élesen szembe állítják a német ajkú embereket a magyar anyanyelvűekkel. Mintha azt állítanák, hogy Pesten az osztrák elnyomás miatt volt ennyi német nyelvű tábla és kiírás, holott a város lakosságának jelentős része ekkoriban német anyanyelvű volt. Emiatt a 12 pontot, majd később a Nemzeti dalt német nyelven is kinyomtatták és az emberek többsége az egyszerű német nyelvű lakosokra egyáltalán nem tekintett ellenségként. A későbbi szabadságharc több olyan hőst vonultatott fel, aki német ajkúként mégis a magyar ügyet szolgálta és hungarus tudatúnak tartotta magát például az aradi vértanúk között. A filmbéli Petőfi rendre azt ismételgeti, hogy a forradalom egyik legfontosabb ügye, hogy az elkövetkező generációk szabadon beszélhessék a magyar nyelvet. Valójában a magyar már 1844-ben államnyelvvé vált és a magyar nyelv használatának nem volt törvényi oka. A film negatív hőse, Farkas megtagadja magyarságát és állítása szerint a jobb léthez csak elég német módra élni, ami szintén felesleges árokásás a két népcsoport között. A forradalmi követelések a polgári értékekre, a jogegyenlőségre vonatkoztak és nem magyar nyelv használatára.

A másik fontos probléma, hogy a film teljes mértékben sikertörténetet farag március 15-éből és gyakorlatilag semmilyen utalás nincsen a szabadságharc későbbi bukására. Bár a film végi feliratok ismertetik a karakterek későbbi sorsát, köztük Petőfi halálát, mégis olyan érzésünk van, mintha egy győztes szabadságharc kezdetébe nyerhettünk volna betekintést. A történelmi részletek megmásítása a művészi szabadság érdekében megosztó kérdés. Vitán felül kéne állnia azonban annak, hogy egy történelmi eseményről összességében milyen képet ábrázol egy alkotó. Nem lehet diadalt faragni a mohácsi csatából, és nem lehet diadalmas győzelmet kovácsolni 1848-49-ből sem. Ahogy a magánéleti és emberi, úgy a történelmi kudarcokat is feldolgozni kellene, nem megmásítani. Hogy mondta-e Petőfi Sándor a Nemzeti dalt a Múzeumnál, tulajdonképpen részletkérdés. A világosi (helyesebben szőlősi) fegyverletétel, az aradi vértanúk kivégzése és a szabadságharc vérbe fojtása és az emigrációba kényszerített tömegek már nem.

Mindazonáltal a Most vagy soha! egyáltalán nem mondható ugyanolyan igénytelen alkotásnak, mint az Aranybulla. Igenis látszik, hogy a készítőinek szívügye volt a projekten dolgozni és a történelmi közegtől elvonatkoztatva egy korrekt, szórakoztató, egyszeri megnézésre teljes mértékben alkalmas és kielégítő mozit vittek vászonra, mely azonban semmilyen módon nem szolgálhat a történelmi ismeretek forrásául. Ugyanakkor rávilágít arra, hogy a magyar filmben továbbra is ott van, és ott lenne a potenciál egy nagy kiállítású kosztümös játékfilm megvalósítására. Szomorú viszont, hogy a filmet körülvevő politikai hangulat áldozata az a Petőfi Sándor, aki egyébként mindig egyfajta nemzetegyesítő szerepet töltött be irodalmunkban és történelmünkben egyaránt.

Aki tehát igazán mély és alapos prezentációt akar látni a ’48-49-es szabadságharcról, annak még mindig a régi klasszikusokat ajánlanám: A kőszívű ember fiai, Szirmok, virágok, koszorúk, 80 huszár stb. Reménykedjünk benne, hogy egy napon ezeknek a filmeknek a méltó, kortárs utóda is elkészülhet végre. Egy olyan film, amit, ha Kubrick Barry Lyndonja mellé nem is, de a Mads Mikkelsen szereplésével készült A fattyú mellé oda lehetne tenni kiállításában, és történelemképében egyaránt.

A magyarok istene adja, hogy így legyen!