Lám, lám, lám! Kiket látnak szemeim? Kik azok, kik ellátogatnak egy agressziótól bűzlő világ kapujába? Mindegy is, hisz a tudásvágy hajt, legalábbis remélem. Légy üdvözölve kedves olvasó, narrátorotok ezen apró utazás során szerény személyem, Ö. Könnyen lehet, hogy már ez is sok mindent elárulhat rólam, de ez nem fontos. Csapjunk is bele a lecsóba. A hatvanas években még javában tartott a hidegháború, az USA és a Szovjetunió konstans versengése jellemezte az akkori időket. Ekkor az egyetemek különböző aktivista mozgalmak alapjául szolgáltak, hiszen átlag feletti tudást közvetítettek, amit egy hétköznapi ember csak alapos kutatómunkával szerezhetett meg. Ezekből a kezdeményezésekből egyedülálló stílusú alkotók és költők kerültek ki. Milyen véletlen, hogy ekkor fektették le a ma ismert sci-fi és fantasy stílus alapköveit is. Rendkívül sok író körülbelül ugyanennyi különböző univerzumot alkotott meg, hogy azokon keresztül feltehetőleg releváns mondanivalót, érzéseket közöljön az olvasókkal. Erre a legalkalmasabb eszköz az utópia és a disztópia, hisz fel tudnak nagyítani egy érzést, problémát, gondolatmenetet egy magasabb szintre, hogy így jobban átláthatóbb legyen.

Anthony Burgess könyve 1962-ben látta meg a napvilágot „Gépnarancs” néven, mely egy szatirikus, disztópikus sci-fi regény. Majd jött, látott, és adaptálta Stanley Kubrick. Rá annyira nem is térnék ki, hiszen zsenialitásáról szinte már mindent tudtok. A filmben egy képzeletbeli, szürreálisan csodálatos és utópisztikus város tiszteletre méltó karakterét ismertetjük meg, ki 3 „drúgja” társaságában egy kis ultra-erőszakkal „vidítja” fel a város szürke mindennapjait. Ó, csupa csodaszép emlék: egy bukásra ítélt rendszer, a Korova Milk Bár, vagy a találkák Billy Boy-al, a kis ***, a „drúgokról” meg ne is beszéljünk, ők mondhatjuk úgy, már megkapták a magukét, ugyanúgy mint Alex szülei.

Mégis miért? Ez csak te tudod elképzelni, de ahhoz mindenképpen ajánlom a könyvet vagy a belőle készült filmet, melyet 1972-ben mutatták be a nagyközönségnek. Több különböző műfajba is be lehet sorolni, pl.: sci-fi, bűnügyi film, thriller, börtönfilm stb. Nem is csoda, hogy mindenhol 18-as karikát kapott, hiszen nyílt meztelenséget, gátlástalan erőszakot, narkotikumok fogyasztását vetíti vászonra. Már-már szürreális, sokszor pedig teljesen alapvető tényeket, tulajdonságokat is hazugságnak vélhetünk, hiszen nem tudjuk mire számíthatunk. Minden egyes részletben újabbnál újabb furcsaságot fedezhetünk fel, pl.: a művészet, ami a szexualitásra épül, vagy a rendőrprogram, amiben bűnözőket vesznek és fegyvereznek fel. Ezeket még napestig is sorolni tudnám, de akkor csak lelőném a poénokat.

De az igazi móka még csak most kezdődik! Mellékesen az antihősök korát éljük: Michael Corleone, Frank Underwood, Heisenberg, a Lannisterek (nem mindegyik). Úgy gondoltam, hogyha így közelítem meg Alex-et, talán „megszeretitek”. De először, mi is az antihős? Egy szereplőtípus, amit a történet írója hősként állít be, de ha kiemeljük, és emberi értékek alapján elemezzük, sokkal inkább egy negatív karaktert ismerhetünk meg. Egy ilyen antihős lenne Alex DeLarge is. A maga korában még prototípus, de mára már több tucat karakter alkotását inspirálta. A fő hangsúly rajta van, általa tapasztalhatjuk meg a fent említett furcsaságokat, a történet során teljes fordulatot vesz az élete. A kezelés után a régi „ismerőseivel” kerül szembe, de ez alkalommal felcserélődnek a viszonyok. A „Ludovico módszernek” köszönhetően Alex teste különböző tünetekkel reagál az agresszió legcsekélyebb megnyilatkoztatására is. A kezelés közben gyógyszeres hatás alatt agresszív jeleneteket vetítenek le neki, úgy, hogy nem nézhet félre. A gyógyszernek köszönhetően a testének reakciói megváltoznak, az előbb említett viselkedésre. Megtapasztalhatjuk eme antihős felemelkedését és bukását is egyben, vagy mégsem?

Mondhatjuk úgy is, hogy Alex egy „elbűvölő pszichopata”. Hisz átlagon felüli tulajdonságai vannak: okos, kulturált, komolyzene-szerető, nyelvileg kompetens (nadsat zsargon: óangol plusz angolosított orosz dinamikusan rímelő stílusban, pl. „apy poly logies”-apoligies-bocsánat), elegáns, mindent jobban csinál mint mások, nem mellesleg nincs kiváltó ok arra, hogy miért gonosz, de ha kedve tartja megerőszakol két 12 éves lányt (könyv). De mégis, a történetben mindenkinél emberibb karaktere van, hisz ő az egyetlen ebben a világban, aki nem kertel, nem rejtőzik maszk mögé. És mi ezt élvezzük, persze nem mindenki, de azt ne mondja nekem senki, hogy egyszer sem akart valamit agresszívan, vagy a bevett normákat figyelmen kívül hagyva megoldani,de mégse tette. Hisz a mai társadalomban elvárt az, hogy elnyomjuk, esetleg máshogy csillapítsuk ezeket az érzéseinket, hisz a józan eszünkkel is tudjuk, hogy embertársaink biztonsága fontosabb az önös érdekeknél. Vigyázni kell az ilyen gondolatokkal/érzésekkel, mert az elnyomás miatt ezek később kitörhetnek, vagy máshogy materializálódhatnak. De a fikcióban teljesen más a helyzet, hisz a karaktereknek nem kell vagy nem szokásuk arra gondolni, hogy mi lesz a következménye a cselekedeteiknek, kiadhatnak magukból bármit legyen az jó vagy rossz. Ezért értek váratlanul a fordulat utáni jelenetek, teljesen elhittem, hogy minden szenvedésnek vége, de nem. Sorra követik egymást a rosszabbnál rosszabb találkozások. Alexnek át kell élnie azokat az érzelmeket, amiket eddig elnyomott, alsóbbrendű lett, nem képes megvédeni magát. Szeretne küzdeni ellene, de nem képes rá. Ennek köszönhetően folyamatosan átalakul, már öngyilkosságon jár az esze. Ami persze meg fog történni, de nem teljesen úgy, ahogy annak lennie kell: találkozik minden előző áldozatával, ez alól az ellenzéki aktivista úr sem kivétel, találkozásuk jól indul, de elég hamar felismeri Alexet. Ellenzéki ismerőseivel elaltatják, majd zárt szobába kínozzák, ahonnan szinte semmi kiút nincs, csak egy ablak….a többi már csak spoiler lenne.

De igaz-e mindez? Mármint Alex karaktere, érzelmei, sorsa. Mivel ő a mesélő és teljesen megbízhatatlan, nem tudhatjuk. De a morális fölény mindig nála lesz. Azt, hogy mit hisz el az ember, az mindenkinél változik. Én is csak 5-6 nézés után tudom megfogalmazni ezeket a kaotikus sorokat. De a tapasztalataimat meg tudom osztani, pl.: a nézők reakciói közül figyeltem már meg párat: teljes elborzadás, kikapcsolás, őrjöngés vagy nevetés, nem tudhatod mire számíts. Rajtad áll, hogy szimpatizálsz vele vagy nem. Elképesztő, hogy egy teljesen labilis karakter milyen befolyással van akár több külső megfigyelőre is, ehhez társíthatjuk a film zenei választékát is (legtöbbször komolyzene), ami megzavarja érzéseinket, így még teljesebb az élmény. Az egyik jelenetben pl. egy örömteli, magasztos érzéseket közvetítő zenei művet a kínzással és a gyötrelemmel párosítják, ez a kontraszt végig megfigyelhető, de lehet, hogy csak én értelmeztem rosszul, és mindegyik aláfestőzene a főhős érzelmeit adja át, de ezt bízzuk rá az ebben jártas emberekre.

A könyv és a film bemutatja az ember és rendszer, ember és művészet, ember és ember közti kapcsolatot, úgy, hogy szembeállítja a főhőst az eddig végrehajtott tetteivel, mint elszenvedő. Mindkét mű máshogy boncolgat a témát, a könyvben a karakter motivációi, agressziója van a központban. De Kubrick magát a rendszert elemzi Alex karakterén keresztül: túlzsúfolt börtönök, erkölcstelen papok és civilek, gerinctelen politikusok (kormánypárti és ellenzéki egyaránt), emberkísérletek. Semmit sem tudhatunk előre. Eme világ betegségeit rajtam keresztül ismerhettétek meg. Gyenge idegzetűeknek egyáltalán nem ajánlom. De ha van vér a pucádban akkor mire vársz még? Vegyél magadhoz egy pohár tejet („velocet” kötelező), és indulhat az utazás.

With Love

Ö.