Egy diktatórikus állam, amelyet Kate Winslet kormányoz? Erre valószínűleg minden film és sorozatrajongó felkapja a fejét, ám az HBO szériája A rezsim két trónus között ül a földre. A kimagasló színészi játék mellett a történet harmatgyenge, humora pedig egyenesen ostoba.

Elena Vernham kancellár (Kate Winslet) egy kitalált közép-kelet európai ország teljhatalmú diktátora. Az állami média folyamatosan tökéletes jólétről és gazdaságról számol be, melyet csupán a külső nyugati ellenségek és a baloldali, „marxista felforgatók” ármánykodása korlátoz. A felszín alatt azonban a rendszer belülről rohad, és a társadalmi feszültségek soha nem látott mértéket öltenek. A széria a Vernham-rendszer egy évébe nyújt betekintést, mielőtt a belső és külső politikai nyomás lőporos hordóként robbanna fel.

Will Trace szatirikus sorozata rengeteg, valós inspirációból táplálkozik. A Vernham-rendszer külsőségeiben talán a Causescu vezette Romániát idézi leginkább, elvégre Elena is a Kárpátok géniusza feleségének nevét viseli. Hatalmas elnöki palotája szintén a román parlament épületét juttathatja eszünkbe – amely a világ második legnagyobb alapterületű adminisztratív épülete az amerikai Pentagon után. Hatalmát észak-koreai módra, édesapjától örökölte meg, akit Leninhez hasonlóan egy üvegbúra alatt őriz, tartósított formában. És természetesen adott Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, Oroszország elnöke, és bizony a széria orosz-ukrán háborús áthallásokat is tartalmaz. Vernham kancellárasszony orosz kollégájához hasonlóan retteg a mikroorganizmusoktól (Putyin a Covid 19-től), miközben a képernyőn tökéletes megjelenésű, erős vezető képét igyekszik sugározni. Ugyanakkor még ilyenkor sem tudja palástolni erős sejpítését (ez utóbbit a szinkron sajnos egyáltalán nem adja át).

A filmtörténelemben és különösen a filmszatírákban a diktátorok, az autoriter vezetők és rendszereik mindig közkedvelt tárgyának számítottak. Legyen szó Chaplin vagy Sacha Baron-Cohen A diktátor című filmjéről, A bukásról, az 1984-ről vagy A tanúról az alkotók számára a téma rengeteg muníciót adhat egy sikeres sztorihoz. A diktatúrák a nyilvánvaló terror és a félelem légköre mellett rendkívül abszurdak és morbid módon nevetségesek lehetnek. A diktátorok legtöbbje egyfajta orwelli duplagondolban éli mindennapjait, vagyis miközben folyamatosan retteg a belső ellenségektől és az ellene lázadó tömegektől, ugyanakkor meg van győződve arról, hogy az ország mégis szereti, és a pártját fogja. Elég csak a száműzött Rákosi Mátyásra gondolni, aki még jóval 1956 után is szilárdan hitt abban, hogy a dolgozó nép hazavárja „Sztálin legjobb magyar tanítványát”. Ez a skizoid gondolkodás szélsőséges viselkedéshez és külső szemmel nevetséges szokásokhoz vezethet. Vernham kancellár például kínosan retteg a penésztől, olyannyira hogy külön embert fogad fel maga mellé a páratartalom mérésére. Ez az illető „a böllér”, Herbert Zubak tizedes (Matthias Schoenaerts) még fontos szerephez jut a rezsim működtetésében, ám a vele való kapcsolat lesz a sorozat egyik gyenge pontja.

Bármennyire zseniális Kate Winslet játéka sajnos a karaktere mögött álló írói gárda nem végzett elég jó munkát. Egy ilyen figura bőséges humorforrással szolgálhatott volna, mégis A rezsim a gyenge, erőltetett poénok miatt nagyobbat bukik, mint a Causescu-rendszer. Kifejezetten idegesítő, hogy az állami terror ábrázolása helyett az alkotók egy kifejezetten kínos, a freudi-pszichológiára és az álmokra építkező romantikus viszonyt ábrázolnak Vernham és Zubak között. A paranoia legtöbbször kimerül a penésztől való félelemben, és nem érezzük a diktatúra fojtogató légkörét, amely még A tanú legharsányabb viccei között sem veszett el. A fentebb említett valós zsarnokok bőven adhattak volna ihletet, ám a készítők éppen a diktatúrák esszenciáját nem tudták megragadni.

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy véleményem szerint az igazán ütős politikai szatírák olyan filmesektől származnak, akik maguk is megélték azt, milyen egy önkényuralmi rendszerben élni, de legalábbis olyan országból származnak, amely rendelkezik efféle történelmi tapasztalatokkal. Ez nem azt jelenti, hogy máshol nem készülhetne kiváló mozi a zsarnokságról, de a kiindulási helyzet talán nehezebb. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye kiválóan festi le, hogy még az élet legapróbb területeit is átszövi az elnyomás.

„Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van…”

A rezsimben például a kancellárt – akárcsak az Ellenség a kapuknálban Sztálint – Zubak a történet elején „főnöknek” szólítja. Ez a megszólítás azonban távol áll attól a fajta tekintélyelvű szemlélettől, ami a diktatúrákat jellemzi. Egy diktatórikus vezető ugyanis nem szimplán egy munkahelyi főnök, hanem a mindentudás atyja, anyja, Isten és Jézus második eljövetele, a Messiás, a Lisan al-Gaib, a Kwisatz Haderach.

A rezsim éppen a diktátorok körüli groteszk, vallásos áhítatot nem tudja megragadni. Nem elég Kate Winslet jelenléte, a környezetének is úgy kellene reagálnia, hogy elhiggyük, félnek és rettegnek tőle, ugyanakkor imádják is. A sorozat másik kitörési lehetősége lehetett volna ha Sacha Baron Cohen-hez hasonlóan mer inkorrektebb hangot megütni. Ez már csak azért is fontos, mert a diktátorok vonzereje sok esetben éppen abban rejlik, hogy kitörnek az addig előírt normákból és mindabból, amit egy demokratikus rendszerben ízlésesnek gondolunk. Hitler vagy Mussolini teátrális, szókimondó, gyűlölködő beszédei ezeket a kereteket rúgták fel, de a mai populista politikusok szintén egyfajta törvényen kívüli szerepet vesznek magukra, akik szembe mernek szállni a fősodorral.

Fontos szempont az is, hogy mi a néző viszonyulása egy diktatórikus rendszerhez. A nyugati féltekén ugyanis magától értetődőnek vesszük, hogy egy ország vezetése és a hatalmi ágak, mint a törvényhozás, a végrehajtás, a bíráskodás és a média nem összpontosulhatnak egyetlen ember kezében. De vajon mit gondolunk egy autokratikus nagyvállalatról, egy családi kézben, dinasztikus alapon működő cégről, ahol ugyancsak nem a dolgozók döntenek arról, merre megy a vezetés szekere. De felhozhatnám az oktatási rendszert is, amelyet szintén nem a demokratikus működés jellemez, mégsem mondjuk azt, hogy egy iskola igazgatóját, vagy az osztályfőnököt a diákoknak kellene megválasztania. A demokrácia működése tehát az élet nem minden területén egyértelmű, még az úgynevezett demokratikus, nyugati társadalomban sem, és így vagy úgy, de valamilyen fokú elnyomást minden ember megtapasztal élete során.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy tulajdonképpen miben tér el a politikai célok érdekében elkövetett kegyetlenkedés a szervezett bűnözés módszereitől. Az egyeduralmi rendszerekre jellemző az is, hogy tulajdonképpen állami szintű maffiát működtetnek, és minden lehetőséget megragadnak arra, hogy kijátsszák a sokszor éppen maguk által alkotott törvényeket. A Keresztapa-széria vagy éppen A maffiózók tulajdonképpen a következőt fogalmazzák meg: ha kicsiben csinálom bűnöző vagyok, ha nagyban politikus, de ha igazán nagyban, akkor történelmi személyiség. Ezt A rezsim megpendíti ugyan, de végig felszínes marad és tulajdonképpen nem fogalmazza meg azt, hogy mi a valódi probléma a teljhatalommal.

Ezeket a kérdéseket A rezsim mind felvethette volna, ehelyett Kate Winslet és társai egy erőtlen és üres komédiázásban kaptak csak helyet. Megtekintése helyett inkább a fentebb említett klasszikusokat ajánlom, mert a széria hat epizódja összességében csak időpazarlás. A Hugh Grant rajongók pedig főleg ne tolongjanak, mert összesen egyetlen epizódban, súlytalan szerepben láthatják csak kedvencüket.

Maradjatok inkább Chaplinnél!