Sok olyan dolog van, amivel a filmek felett ítéletet mondó felszínesebb kritikusokat könnyű elvarázsolni. Ilyen például a fekete-fehér képi világ, az életrajzi ihletésű felnövéstörténet és az aranyos gyerekszereplő is. Kenneth Branagh eddigi legszemélyesebb filmjében, a Belfastban ez mind megtalálható, de tényleg igazán jó lesz ettől a film?

Helyszínünk Belfast, valamikor az 1960-as évek végén. Itt él családjával főhősünk, a kilenc éves Buddy. A kisfiú utcájában viharos idők járnak. A feldühödött szélsőségesek katolikusok házait támadják, a helyzet közel áll a polgárháborúhoz. Buddy eközben az utcán focizik, próbál tanulni hogy lenyűgözze első szerelmét, moziba jár. Azt teszi, amit a gyerekek szoktak.

A film a fentiekből következően bizonyos szempontból egészen egyszerű és hétköznapi. A történelem csordogál a maga medrében, de Buddy életében ezen felül semmi igazán meglepő vagy szokatlan nem történik. Végig jelen van egy kis feszültség a társadalmi és gazdasági háttér miatt, de a film ezekkel a kérdésekkel nem akar igazán mélyen foglalkozni. Inkább csak életképeket villant fel, Buddy főszereplésével.

Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is. Buddy egy szerethető kisfiú, és az őt eljátszó Jude Hill is hitelesen teszi a dolgát. Szórakoztató nézni, ahogyan életében először próbál lenyűgözni egy kislányt. Közben még Belfast korabeli életébe is nyerhetünk egy kis bepillantást, és a fekete-fehér képi világ is meglehetősen igényes.

Ugyanakkor viszont nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a Belfast a díjszezon letarolásának reményében készült. A fekete-fehér képi világ sem mindig tűnik kiforrott művészi koncepció által életre hívott döntésnek, sokszor sokkal inkább érződik hivalkodó formaságnak. Az egész film is kicsit olyan, mintha Branagh azt gondolta volna végig, hogyan tudna minél több kritikuskedvenc dolgot becsomagolni egy filmbe. Gyerekkarakter? Pipa. Felnövéstörténet, személyes szerzői élmények alapján? Pipa. Történelmi téma, klasszikus eszközökkel tálalva? Pipa. Kis utalgatás a filmek szeretetére? Természetesen.

Félreértés ne essék: ezek mind jól megférnek egymással a Belfast történetében. Tényleg egy szerethető, élvezhető, igényes filmmé áll össze. Ugyanakkor az is igaz, hogy keveseknek lesz ez a kedvenc filmje. Kenneth Branagh érezhetően Óriási Művészetet akart létrehozni, de sajnos csak egy korrekt iparosmunka kerekedett belőle. Sok eredetiség, izgalom nincs. Ügyesen nyúl klasszikus, közkedvelt sablonokhoz, de ennél többet nem tud.

A Belfast Branagh minden igyekezete ellenére sem lett kiemelkedő alkotás. Sok szempontból ügyes terméke a filmkészítés mesterségének, de sajnos ebben van gyengesége is. Inkább tűnik csúcsterméknek, mint művészeti alkotásnak. Minden bizonnyal sokak szívéhez megtalálja majd az útját rövid távon, hosszú távon emlegetni viszont kevesen fogják.