Minden nap hallani újabb és újabb elméleteket, mikor is következik be az apokalipszis. Vagy éppen mikor kellett volna eljönnie. Népek, vallások, tudósok és átlag emberek – mindent és mindenkit foglalkoztat ez a téma. Igaz, már egy párat túléltünk, de vannak még előttünk megpróbáltatások a jóslatok szerint. De hogy ezekből melyik lehet valóságos? Majd az idő eldönti – vagy a mindent átható erők lejátszák egymás között.

Terry Pratchett neve számomra nem hangzott ismerősen, pedig ahogy néztem, számtalan regénye és több sorozata is jelent meg magyarul. Ráadásul ezek nagy része eléggé összefüggő hálózatot alkotnak, szóval ha valaha is pótolni szeretném a hiányosságaimat tőle, nem lesz egyszerű dolgom. Vele szemben Neil Gaimant nem csak hallomásból ismerem. Több könyvét olvastam már, de a legtöbb még mindig csak a várólistámon van. Azonban nálunk is több cikk szerepel hozzá kapcsolódóan, akár a képregényéről és könyvéről, akár a filmes adaptációk beszélünk. Ilyen volt példának okáért az Amerikai istenek, a Sandman képregény (és a sorozat), vagy akár a a mostani könyvünk sorozat adaptációja. Ezutóbbi pedig azt is jelenti, hogy Terry neve is felmerült már – csak az én szűrőmből esett ki eddig.

Kezdet kezdetén

Történetünk bevezetőjeként nem egyszerűen egy előzményt kapunk, vagy egy olyan jelenetet, amivel fel lehet csigázni az olvasókat a folytatásra. Hiszen mégsem lehet csak úgy bumm bele a közepébe elmesélni az “Ellenség, Királyok Végzete, a Feneketlen Mélység Angyala”, satöbbi satöbbi nevű fiú történetét. Stílusosan ott kell kezdődnie az egésznek, amikor kiűzték az emberiséget a Paradicsomból. Így aztán az két főszereplőt – természetesen az emberek melletti fontos karaktereket – egyből meg is ismerjük. Ellenségnek elvileg ellenségek, mégis egyfajta barátság fűzi össze őket már ekkor is. Ami az évek – bocsánat, évezredek – során egyre csak mélyül közöttük.

Ezután sok érdekes nem történik a világban. Crowley, a démon néha egész évszázadokat át is alszik – csak az a fránya ismerős mosdó-kényszer kelti fel néha, amin minket, embereket is kínoz az éjszaka közepén. Egészen addig a pontig nincs említendő esemény, amíg meg nem születik az “Ellenség, Királyok Végzete, a Feneketlen Mélység Angyala”, satöbbi satöbbi nevű gyermek. Vele együtt pedig születik pontosan egy időben, egy helyen két ugyanolyan kinézetű másik kisfiú is. Ami akár lehet a Nagy Terv része is; aminek akár az is lehet a része, hogy mekkora félreértések, elkeveredések és ezáltal rossz megfigyelések kezdődnek.

Amikor pedig eljön az idő, mindenki megjelenik a színen: ki ezen, ki azon az oldalon. Persze Azirafael, az angyal, és Crowley végig ott volt – vagyis majdnem ott -, hogy keresztül húzzák az a bizonyos Nagy Tervet. Mert hát hálásak a felsőbb hatalomnak, meg minden. De azért jó nekik minden így, ahogy van. Mert mindkettőjük oldala unalmas valójában, és sem a Mennyben, sem a Pokolban nincs semmi olyan, ami nekik kell. Vagy éppen a másik oldalon vannak azok a jók, amiket szeretnek. Szóval nem kérnek a világvégéből.

Ferde tükör

Ha csak a felszínt nézzük, egy nagyon jó, humoros könyvet kapunk. Szórakoztató olvasmány a hétköznap estékre angyalokkal, démonokkal, emberekkel, Apokaliptikus lovas személyekkel, egy kutyával – akit Kutyának hívnak – és még sok-sok szereplővel. De aki kicsit a színfalak mögé néz, észreveszi a humorban a kegyetlen igazságot. Ugyanis a négy Apokaliptikus lovas személyt nem más testesíti meg, mint a Halál, a Szennyezés, az Éhínség és a Háború. Ezek a karakterek már az első színrelépésüknél is láthatóan nem a szerethető gonoszt reprezentálják. Bár elég szókimondó az egész könyv, azért valahogy mégis azt éreztem, hogy ne legyen ennyire búskomor, a humor volt ellenük a fegyver. Mert az biztos, hogy élcelődésből nem volt hiány.

És ha már tréfálkozunk, akkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy nem csak a tulajdonságokat lehet kigúnyolni. Számtalanszor tűnik fel az angol – mert ugye angol íróról beszélünk – emberek mindennapi rasszizmusa is. Már az események kirobbantásánál is megjegyzik, hogy hova máshova kéne, mint amerikaiakhoz az “Ellenség, Királyok Végzete, a Feneketlen Mélység Angyala”, satöbbi satöbbi nevű gyermek, mert minden ilyen náluk történik. Ahogyan az ufók is mindig oda szállnak le. De később se adja alább ezt a fricskázást. Ezzel párhuzamosan pedig a morbid humor nagy szerepet kap.

A jó rossz, vagy a rossz jó

Azirafael és Crowley már az elején is azon filozofálgat, hogy akkor most valójában ki is tett jót és ki rosszat az emberekkel. A démon, aki megkísértette őket az almával kígyó alakjában, és ezzel tudásuk lett; vagy az angyal, aki a lángoló kardot nekik adta. Igaz, nem mondta senki, hogy nem segítheti őket, de azért mégis csak a Mindenható ellen való, hogy oltalmazta őket a Kiűzetés után. Persze, aztán minden ment a Nagy Terv szerint, és ők tették a dolgukat. Az egyik megkísértett, a másik pedig védelmezett. Az adminisztrációba pedig mindig csúszik hiba, a parancsok meg nem tiszták, így mindent rá lehet húzni mindenre. Szóval senkinek nem kell kételkednie, ki hova is tartozik.

Az idő előrehaladtával mindenki megtalálta a helyét a világban, mégsem akaródzott elengedniük egymást. Néha találkozgattak, elmesélték egymásnak, kivel mi történt, mit tett – vagy éppen nem tett, csak azt mondta. Persze, mindezt titokban, mert azért nyíltan akkor sem lehet cimborálni az ellenséggel. Közbe pedig meg lehet vitatni, hogyan maradjon meg a kényelmes életük. Csak az emberiség ebbe is beleszól, és a végén saját maguk érik ébresztik fel a pusztítójukat.

Olvasás után azért én is belenéztem a sorozatba. Kíváncsi voltam, vajon annak a bizonyos jéghegynek csak a csúcsát érinti, vagy azért ad át a könyv élményéből is. Mondhatni szó szerint ugyanaz a kettőnek. Nem, nem hasonlítottam össze nézés közben, de azért elég feltűnően egyező volt. Szóval könyves szemmel tekintve, tényleg nem sikerült olyan rosszul a sorozat sem. Aki pedig még nem látta, annak hoztam egy előzetest hozzá – igaz, angolul. A sorozat első évada már elérhető magyarul is, a folytatás pedig pár órán belül érkezik.