Úgy néz ki, az idei év rendhagyó cikkekben bővelkedik, ugyanis már dokumentumfilmről is írtunk kritikát, s jelen írás alapja egy teljesen amatőr társaság első szárnybontogatása lesz. Két éve kezdődött el egy helyi filmes szakkör, amire jómagam is jártam. Itt egy három fiatalból álló csapat arra az elhatározásra jutott, hogy ők nagy fába vágják a fejszéjüket, és egy egész estés filmet készítenek. Aki a kritika elolvasása után kedvet kapna a film megtekintéséhez, az most csütörtökön, este 5 órakor megtekintheti a szombathelyi AGORA-Savaria Filmszínházban. 

Eddig még csak egyszer írtunk lelkes fiatalok által készített filmről, most azonban elérkezett az idő, hogy egy újabbat is megvizsgáljunk. Ha az ember filmkészítésre adja a fejét, szinte az esetek 100%-ban a barátaival készíti el első rövid vagy éppenséggel hosszú filmjét. Persze ilyenkor az ember remekül szórakozik, de sokan megelégszenek ennyivel, a Haláltánc stábja azonban tovább ment. Mint azt a cím is sejteti, korántsem vidám képekkel tarkított alkotást fogunk látni, hanem egy annál sokkal súlyosabb, tabukkal tűzdelt cselekményt. 

A sztori szerint a világ túl van egy világégésen, aminek elég komoly következménye lett ránk, emberekre nézve. A társadalmi fejlődés megállt, sőt mi több, beköszöntött a modern őskor, ahol a szereplők törzsekbe verődve róják a világot, jelen esetben a mezőt. Na de térjünk rá a fő cselekményszálra! Van két testvér, akiknek halálos beteg az anyjuk és neki kell gyógyszert szerezniük, különben meghal. Elindulnak, de egy kannibál törzs területén át vezet az útjuk, ami sose jelent jót, hiszen tőlük nehezen szabadul meg az ember, már ha nem eszik meg azonnal. Balszerencséjükre egyiküket elkapják, míg a másik gyáva mód elmenekül. Nincs időnk beletörődni a szeretett anya és a cserbenhagyott testvér halálába, ugyanis egy másik testvérpár sorsának alakulását követhetjük végig. Itt azonban álljunk meg, hiszen ha elmesélem a történetet, akkor senki se jár jól, valamint sokkal jobb úgy megnézni a filmet, hogy csak ennyit tudsz róla. Hisz a homályba vesző dolgok azok, amik a legtöbb izgalmat tartogatják.

Ez önmagában mind szép, és első filmes próbálkozásként megállja a lábát, de ha csak erről szól a film, könnyen kikophat a néző élményei közül, aki egy órán át jól szórakozott, de semmi többet nem kapott. Ide kell még valami, ami egyfajta pluszt ad, hogy maradandóvá váljon és kiemelkedjen a temérdek alkotás közül, amik az év minden egyes napján tucatjával várják, hogy felfedezzék őket. Alanyunknál ez a mérhetetlen brutalitásban mutatkozik meg. Az alkotók nem finomkodtak, az egész valódi a vér és a nyers hús ábrázolásán keresztül, az emberkereskedelmen és a keresztre feszítésen át, a számomra is meghökkentő szemkiszúrásig, de különféle gyomorforgató elemekkel is találkozhatunk. Ezek a gyenge idegzetű néző számára lehet, hogy túl mennek egy bizonyos határon, de aki nem a leggagyibb filmeken edződött és bírja a vérengzést, az olykor-olykor bizony elégedetten csettinthet a látottakon. 

Albert Ádám, a rendező és „narrátor” egy személyben, elég szokatlan módját választotta utópisztikus története elmeséléséhez. A rizikóvállalás azonban bevált, ugyanis a színészként tevékenykedő Takács Dániel hangján megszólaló Ádám remek váza a történetnek. Nem finomkodnak a sokszor durvább szavaktól, amik hangilag is tovább emelik a film durvaságát. Az operatőri munkát mindenképp dicséret illeti, a közelik és szuperközelik fényképként is megállnák a helyüket bárki falán, élesek és gazdag színvilágúak. Ugyanakkor hagy némi kívánni valót maga után, mivel sokszor nem az van fókuszban, amire a néző kíváncsi. Néha a kevésbé fontos dolgokat látjuk élesen, míg a szereplőket csak pár másodpercig láthatjuk középpontban. A sunyi fókusz picit később tér magához, és csak ezután látjuk tisztán a képet. Ide sorolhatnám az éjszakai jelenetek szemcsésségét, de azok még illenek is a látottakhoz. A gyakran feltűnő áttűnések viszont fantasztikusak. Komolyan mondom, ha nagyon kukacoskodni akarnék se találnék bennük hibát. Lágyan úszik át egyik kép a másikba, ami rendkívül üdítő látványt nyújt.

Legközelebb figyelni kell arra, hogy ha van rá mód, a főszereplő ne nézzen indokolatlanul a kamerába, valamint a harci jeleneteket jobban kell megkoreografálni, és akkor nem csak életszerűbbek lesznek, hanem az egyes ütéseket sem kell lelassítani. Ugyanakkor szerintem ennél a pontnál kijelenthetjük, hogy mindenki ilyen barátokra vágyik, hiszen elég gyakran látunk embert próbáló jeleneteket, amik ha jó időben is készülnek, még úgyis egy egész „kellemes” megbetegedéshez vezetnének. Itt azonban színészi játék terén szó sincs arról, hogy finomkodva oldanák meg a nehezebb feladatokat. A főszereplőt alakító Bakucz Dánielt mindenképp kiemelném, a legtöbb megpróbáltatáson az ő karaktere megy keresztül. Az arcjátékot még kicsit gyakorolja, és remek színész válhat belőle. Nekem azonban a kereskedő, a sámán, valamint a disznófejű nagyúr is a kedvenc szereplőim közé tartozik. Ami még nagyon tetszett, az egyértelműen a zene. Ádám remekül tette, hogy felkérte Németh Andrást, aki remek zenét komponált a filmhez. A központi dobszóló mellett feltűnnek a westernes és az elektronikus hangzású zenék is, amik igazi zenei kavalkádot adva kényeztetik fülünket. Komolyan mondom, hogy ha valahova felkerülne a soundtrack, én lennék az első, aki letöltené!

A Haláltánc tehát a kezdők lelkesedése ellenére is egy roppant ígéretes alkotás lett. Mindenképp megéri csiszolgatni az egyes dolgokon, mert bőven van remény az egész stábban. Én hiszek benne, hogy további filmekkel egy elég komoly filmes csapat alakulna, akikre manapság szükség van, hogy egyedi látásmódot vigyenek és saját történetük durvasága ellenére igenis elmeséljék saját elképzelésüket. Tessék forgatni és gyakorolni az arcjátékot, a harcokat és az operatőri feladatokat, mert bár a Haláltánccal indítottatok, de sok-sok gyakorlással könnyen lehet ez egy fényes karrier kezdőpontja is.