Jé, Zendaya és a férfi főhős(ök) között működik a kémia! Persze igazságtalan lenne Denis Villeneuve-öt Luca Guadagninoval megmérettetni ebben a kérdésben, ugyanis míg a Dűne direktorának kifejezésmódja elsősorban grandiózus és stílusa olyan steril, mint egy tökéletesen áttetsző, rogyásig klórozott, feszített víztükrű medence, addig az olasz filmes pályájának lényegét jelenti az emberi lélek völgyei és útvesztői, az érzelmek örvénylő ingoványa, annak minden túlfűtöttségével, mocskával, kiszámítható kiszámíthatlanságával és racionális irracionalitásával. Guadagnino olyan munkái nélkül, mint a Szólíts a neveden vagy a Csontok meg minden aligha láthatnánk olyan romantikus filmeket, melyek a habkönnyű szórakoztatáson kívül intellektuálisan is megmozgatják a nézőt (persze vannak kívételek).

A történetet adó szerelmi háromszög két férfi tagja, Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor) gyermekkoruk óta profi teniszezőnek készültek. Együtt jártak bentlakásos iskolába, junior korukban együtt járták végig a profi karrierhez vezető lépcsőfokokat. Egy közösen megnyert páros torna után találkoznak a sport egyik legnagyobb jövő előtt álló női teniszezőjével, Tashi Duncannel (Zendaya), akivel egy közösen átmulatott éjszaka oda torkollik, hogy Art és Tashi összeházasodnak és közösen alapítanak családot. Mindezt azután, hogy Patrick egy ideig szintén egy párt alkotott a lánnyal.

Sok évvel később a két férfi újra találkozik egy Challenger-torna döntőjében. Időközben mindannyiuk karrierje gyökeres fordulatot vett: Art sokszoros Grand Slam-győztesként az US Open győzelmet üldözi, hogy mind a négy fő torna megnyerése által végre megszerezze a Career Grand Slamet, azonban kiégni látszik, és teljesítménye folyamatosan romlik, emiatt rá van kényszerülve az efféle kitérőkre. Ezzel szemben Patrick szó szerint napról napra éli az életét, abból a jövedelemből, amit a kis tornákon összekapar magának. Tashi karrierje egy fiatalkori súlyos sérülésnek köszönhetően derékba tört, azóta Art edzőjeként működik közre a sikereiben.

Art és Patrick mérkőzése foglalja keretbe a filmet: visszaemlékezéseken keresztül, folyamatosan bontakozik ki előttünk kettejük párharcának háttere, lelki töltete és motivációi. A film egy két órás érzelmi hullámvasút. Az első snitt rögtön a mérkőzés: a kamera vízszintesen és merőlegesen közelít a pálya közepe, majd a szemközti lelátó közepe felé, ahol Tashi fordítja a fejét egyik, majd másik oldalra a labda járatásától függően. Ezt mintegy leképezi a néző érzelmi bevonódását a triász történetébe, ahol hol egyikükkel, hol másikukkal szimpatizálunk, mire azon kapjuk magunkat, hogy tulajdonképpen nem szurkolunk senkinek, és szurkolunk mindkettőjüknek. De legfőképpen annak, hogy rendezzék végre kettejük (hármójuk viszonyát).

A három főszereplő annyira a film fókuszát képezi, hogy semmi teret nem hagy az életük más szereplőinek vagy más vonatkozásainak a pályán kívül. A film közege a tenisz világának mikrokozmoszán belül helyezkedik el, teniszpályák, öltözők, lelátók és szállodák között, kizárva minden mást. A Challengers amellett, hogy romantikus film és dráma, egyszerre sportfilm is, de nyugodtan hívhatnánk romantikus sportdrámának is: Guadagnino ábrázolásában a tenisz ugyanis maga a romantika, sőt, már-már erotikusan van ábrázolva, az izzadtsággal, feszülő izmokkal, lüktető erekkel és a két srác közötti dinamikával.

Az egész felépítmény mélyén még egy csepp szarkasztikus humor is felsejlik, ahogy a rendező a sportot, konkrét tárgyát tekintve a teniszt párhuzamba állítja a testiséggel és a szexualitással. A Challengersre jellemző érzékiség élesen elüt a hollywoodi filmek élvonalára jellemző prüdériától, Guadagnino hangja ezért is hat frissítőként a jelenlegi mozis felhozatalban. A fényképezés, a zene mind hozzáadnak a forma és a tartalom tökéletes összhangjához. Már a film plakátjai és arculata is árad a vibráló, energiától duzzadó, lila és égszínkék kaliforniai hangulattól (annak ellenére, hogy a történet helyszíne a New York-i New Rochelle városa).

A Challengers tehát kizárólag a főszereplőire épít, akik mindhárman rétegzett, vívódó, komplikált figurák, akikkel az átlagtól eltérő életvitelük ellenére (azért a tenisz mégsem a plebejusok sportja) is lehet azonosulni, és nem mellesleg attraktív, útkereső fiatalokról beszélünk (a fiatalságuk vége felé), ami az érzelmi bevonódást még jobban megkönnyíti. Art, Patrick és Tashi is egy-egy külön karaktertanulmány. Az időben való ugrálás próbára teszi a nézők koncentrációs képességét, de egyszer sem éreztem, hogy ellaposodna, vagy unalomba fulladna: a szereplőkről az újabb és újabb rétegek lefejtése, a fordulatos cselekmény végig a nagyvászonhoz szegezi a tekintetünket. A Challengers-t elsősorban remekül megírt szereplői, a köztük lévő vibrálás és a gyönyörű fényképezés emeli az idei év legjobbjai közé, ráadásul meccs közben olyan kreatív beállításokkal operál, hogy az megszégyeníti a hagyományosnak mondható sportfilmeket is.