Manapság már a csapból is szuperhősök folynak, ezért a tapasztaltabb néző óhatatlanul elkezdi keresni az olyan címeket, amik csak egy kicsit is eltérnek a megszokott formulától. Ilyenkor az embernek érdemes „ismeretlen területre” merészkedni, hogy körülnézzen a jól ismert filmeken-sorozatokon kívüli médiumok között. Lássuk hát, hogy a japánok milyen csavarral nyúltak a témához a 2015-ös One-Punch Man c. animében!

Történetünk hőse Saitama, aki az irodai aktatologatók eseménytelen életét élte egészen a kirúgásáig, és most állásinterjúról állásinterjúra jár sikertelenül. Az egyik ilyen kudarcba fulladt kísérlete után hazafelé menet azt látja, amint egy rákszerű szörnyeteg éppen megtámadni készül egy kisfiút. Mivel nem volt a közelben senki, aki segíthetne rajta, ezért Saitama úgy dönt, hogy szembeszáll vele, és ugyan nehezen, de végül sikerül legyőznie a szörnyet. Ez az élmény megváltoztatja Saitamát, és eldönti, hogy hősnek áll és edzeni kezd, hogy minél hatékonyabban vehesse fel a harcot a gonosszal. Három évig tartó folyamatos tréninggel akkora erőre tett szert, hogy egy ütéssel képessé vált bárkit legyőzni (közben a nagy erőlködéstől még a haja is kihullott). Legyen bármilyen erős az aktuális ellenfele, Saitama még egy felhőkarcoló méretű kolosszusból is apró húscafatokat csinál egyetlen csapással. Azonban éppen emiatt hősünk harcai rendkívül antiklimatikussá váltak, ő maga pedig rettentően unatkozik, mert nincs már senki, aki csak egy kicsi kihívást is jelentene neki. Saitama élete akkor változik meg, amikor megmenti a fiatal kiborg, Genos életét, aki megkéri rá, hogy fogadja őt a tanítványává. Ők ketten ezután csatlakoznak a Hősök Társaságához, hogy a ranglétrán felküzdve magukat harcoljanak a gonosztevők és az emberiséget fenyegető veszélyek ellen.

Mielőtt folytatom, tartozom egy vallomással: mostanra eljutottam arra a pontra, hogy ha herótom ugyan nincs is a szuperhősös filmektől és sorozatoktól, a többségük már egyáltalán nem tud lázba hozni. Egyszerűen már nem csigáz fel, ha jön az aktuális mesterbűnöző/gonosz isten/földönkívüli invázió, amiért a Marvel vagy a DC hőseinek megint jól össze kell fogniuk, hogy ismételten megmenthessék ezt a sárgolyót a végső pusztulástól. Ezért tudom értékelni az olyan alkotásokat, mint a Kick/Ass, az Ant-Man, a Deadpool, vagy a Netflix Daredevil-sorozata, amik csak egy kicsit is mernek újítani a szuperhős-zsáner már unalomig ismert receptjén. A 2012 óta futó, Murata Yusuke rajzoló és a „ONE” művésznéven dolgozó író (aki az eredeti webcomic alkotója is) nevével fémjelzett One-Punch Man manga ugyan sokat merít a már említett kiadók szuperhős-képregényeiből, de inkább a viccesebbik végét fogja meg a dolognak, és a zsáner kliséiből és sablonjaiból űz gúnyt.

Szerencsére a Madhouse által készített anime-adaptáció is végig megtartja a parodisztikus jellegét, és később sem hoznak be olyan felesleges információkat, hogy X szereplő azért állt szuperhősnek, mert gyerekkorában egy rabló megölte a kedvenc aranyhalát (Genos ugyan próbálkozik a rendkívül szívbemarkoló háttértörténetének bemutatásával, de Saitama egy idő után letorkollja). Ennek megfelelően a sorozatban felbukkanó gonosztevőknek és igazságosztóknak is inkább a komikus jellegük van kihangsúlyozva. Jellemzően a legtöbben egyáltalán nem hősökhöz méltóan viselkednek, önzőek és önfejűek (ironikus, hogy talán a leginkább hősies szereplő Mumen Rider, a legalacsonyabb osztályba tartozó hős, akinek semmilyen különleges képessége nincs). A humor másik forrása maga Saitama, a „hobbihős”, aki nem győzi a maga száraz, szarkasztikus módján kommentálni a magukat túlságosan is komolyan vevő kollégáit és ellenfeleit.

Sajnos a paródia-jellegből fakad az is, hogy a történetet nem igazán lehet komolyan venni (pedig láttunk már olyat, hogy egy kvázi zsánerparódiának értékelhető története volt, gondoljunk csak a 2007-es Gurren Lagannra). Nincs igazi tétje a konfliktusoknak, mivel Saitama végül úgyis egyetlen ütéssel átküldi az örök vadászmezőkre az aktuális főgonoszt. Ugyanígy a karakterekről sem tudok sok pozitívumot elmondani, Saitamán kívül alig van kidolgozott szereplő a sorozatban (pl. Genos figurája kimerül annyiban, hogy ő Saitama tanítványa, hűségesen követi őt mindenhová, és ő az, akit az aktuális ellenfél ócskavassá amortizálhat, mielőtt a mestere megérkezik). Ez részben abból is fakad, hogy egyszerűen olyan sok szereplőt mutat be nekünk a sorozat, hogy értelemszerűen nem jut mindenkinek ugyanannyi idő. Ami igazán kár, pedig szívesen láttam volna többet az olyan hősökből, mint Mumen Rider, Silver Fang vagy Tatsumaki. A gonosztevők is meglehetősen fantáziátlanra sikerültek: a legtöbbjük egyszerűen csak pusztítani akar, minden különösebb motiváció nélkül, s mindez tart addig, amíg Saitama ütésének következtében nem marad belőlük más, mint egy kupac hús és csont.

Azonban ha van valami, amit nem érhet semmilyen panasz, az a látvány. Aki otthonosan mozog az animék világában, az tudhatja, hogy a Madhouse védjegyévé vált a szemet gyönyörködtető, részletes grafika, és a stúdió most sem hazudtolta meg önmagát. Az állóképek nem adják ezt vissza megfelelően, de egy-egy nagyobb összecsapás az animében olyan mértékű pusztításorgiával jár, amilyet hollywoodi blockbusterekben is ritkán látni. Dőlnek a toronyházak, robbanások mindenfelé, Saitama csapásai pedig még a sztratoszférába is lyukat ütnek. Az aláfestő zenék is ehhez mérten grandiózusak, és már az intró dallamai elegendőek ahhoz, hogy feltüzeljék a nézőt az aktuális epizódra.

Végszóként annyit, hogy aki mélyenszántó történetet és világmegváltó gondolatokat vár, az biztosan csalódni fog ebben az animében. De aki pár órányi agykikapcsoló, humorral megfűszerezett szórakozásra vágyik, annak nagy valószínűséggel elnyeri majd a tetszését a One-Punch Man.