Guy Ritchie brit rendező ironikus, már-már túlpörgetett komikumú (ám paródiává nem váló) gengszterfilmjeivel kezdte pályafutását. A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső remek darab, csúcsra járatva a gengszter műfajban meghatározó véletlen motívumát, a Blöff pedig az előző társfilmje, csiszolva a korábbi témákat. Továbbá a Blöff könnyen idézhető beszólásaival és humoros helyzeteivel hamar kult státuszba emelkedett. A Spíler nem annyira nyers, mint A ravasz, az agy…, hiányzik belőle a zsigerből jövő jókedv, de nem is annyira kifinomult, mint a Blöff: széteső, egy-két frappáns formai ötletet leszámítva tucatfilm. A Sherlock Holmes filmekkel megtalálta Ritchie-t a blockbuster szcéna, s bár egyik rész forgatókönyvét sem ő írta, mégis, a kellően szórakoztató sztorikat magasabb szintre emelte egyedi, könnyed rendezői stílusával. Legutóbbi filmje Az U.N.C.L.E. embere volt, melyben a gengszterfilmek és a Sherlock Holmesos krimijei után egy harmadik bűnügyi műfajban, a kémfilmben kamatoztatja rendezői képességét. A következőkben nézzük meg, miként válik szerfölött szórakoztatóvá egy átlagos történet a formai lelemények, a színészek és a zene segítségével!

A történet alapjául a 60-as években készült azonos című tévésorozat szolgált, melynek hőseit (Napoleont és Ilját) Robert Vaughn és David McCallum alakították. A sorozatból készült adaptációt részint maga Guy Ritchie írta, ez pedig meg is látszik az elmésen fölépített párbeszédeken, a Blöffhöz hasonló idézhető beszólásokon, a humoros helyzeteken és a két főhős közötti remek dinamikán. Közös jeleneteik, ellentéteik, párhuzamaik és vitáik válnak a film fénypontjaivá (lásd például azt a jelenetet, amikor a rendező osztott képmező alkalmazásával, egymás mellé állítva meséli el a két főhős párhuzamosan futó jelenetét a heist alatt).

Az U.N.C.L.E. embere a hidegháború idején játszódik, mely a kémfilmek tipikus kora, a két főhős pedig a világ két pólusát képviseli: Napoleon Solo (Henry Cavill) az U.S.A. nagymenő titkosügynöke, Ilja Kurjakin (Armie Hammer) pedig a Szovjetunió legyőzhetetlen acélembere. Napoleon nyugodt, számító és eszes, Ilja erős, hatékony és belül rendkívül érzelmes. A történet során, kezdeti ellenségeskedéseik után, kénytelenek összedolgozni, de rivalizálásuk végig megmarad, mely igen gyakran egy harmadik személyre, a kémfilmek bajbajutott hölgyének és a film-noirok femme fatale-jainak keverékére, Gaby Tellerre (Alicia Vikander) irányul. A klasszikus kémfilm az ő karaktere által a romantikus komédiával ötvöződik, olyan helyzetkomikummal operáló jelenetek előtt nyitva teret, mint például az, amikor Iljának el kell játszania, hogy ő Gaby férje. A film természetesen nem mentes árulástól és intrikától, de végül, mint azt egy hollywoodi filmben kell, minden jóra fordul. Nincs függő vég, mint A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőben és a happy end még csak nem is tetteti magát tragikus befejezésnek, mint a Sherlock Holmes: Árnyjáték zárlatában.

A történet, mint láthatjuk nem nagy szám, sőt, kémfilmek esetében egyenesen tipikus (talán már klisé), de Guy Ritchie rendezése teljes mértékben frissé varázsolja. A mise en scène (tehát a színrevitel) egyedi stílust fogalmaz meg és a rendező személyes látásmódjában varázsolja elénk a 60-as évek világát. A helyszínek és díszletek mind egyediek (pl. egy kör alakú, fából épült, zöldre festett nyilvános mosdó szolgál az egyik verekedős jelenet hátteréül), a színek vidámak, s a zene is jó hangulatú. A 60-as évek Az U.N.C.L.E. emberében nem a kémfilmek szokásos komorságában jelenik meg, hanem egy játékos korként, ahol a kémek macska-egér harca szórakozás csupán, az élet buli, s ahol még a brutális kínzás is groteszk komikumba fordul.

Az U.N.C.L.E. embere akciófilmként is megállja a helyét. Az üldözéses, lövöldözős és verekedős jelenetek pazarul megkoreografáltak, az izgalom csak akkor hagy alább, amikor a komikus hatás a cél. Guy Ritchie  érdekes rendezői fogásokkal teszi egyedivé akciójeleneteit, a zöld mosdóban történő verekedős jelenetet például nem a konvencionális módon mutatja be, hanem egyetlen nézőpontból, a verekedésen kívülálló karakter szemszögéből, aki közben végig a piszoárnál áll. Ehhez hasonló megoldással operál a csónakos üldözési szekvencia, melyben hangulatos zene szolgáltat ellenpontként a vadul hajózó, lövöldöző, robbantgató Iljával szemben, akit Napoleon hűs nyugalommal szemlél a partról, miközben jóízűen borozgat magában.

A kreatív rendezői fogásokon túl a három főszereplő közti remek dinamika teszi rendkívül élvezetessé Az U.N.C.L.E. emberét. A színésztrió emlékezetes alakítást nyújt, Armie Hammer kiváló az érzelmeinek utat nem engedő orosz szerepében, Henry Cavill kellően rideg, csak talán kicsit zavaró, hogy folyton a homlokával játszik, szemöldökein kívül szinte nem is mozog más az arcán. Alicia Vikander számomra ismeretlen volt korábban, de mind játékos karaktere, mind pedig meggyőző játéka színesebbé varázsolta a filmet.

Nem hagyhatjuk szó nélkül a film fantasztikus muzsikáját sem. Daniel Pemberton olyan soundtracket komponált, mely egyszerre fest alá tökéletesen (a fő téma és a hangszerválasztás is nagyon találó), s egyszerre ellenpontoz (lásd a motorcsónakos jelenetet). Ezen fölül pedig önmagában is remek hallgatnivaló, színes, ritmikus és könnyed: akárcsak a film maga, jó hangulatot kelt.

Az U.N.C.L.E. emberét Guy Ritchie rajongóknak föltétlenül ajánlom, de mindenki másnak is, aki szeretne elszórakozni. Ez a film friss és üde, megmosolyogtat és izgalmat kelt. Egyszerre izgalmas kémfilm, humoros vígjáték és autentikus Guy Ritchie mozi: ahogy a címben írtam, kémvígjáték á la Guy Ritchie. Az alapvetően száraz és hétköznapi történetet fogyaszthatóvá és kivételesen ízletessé teszi a körítés (Henry Cavill, Armie Hammer és Alicia Vikander), a kreatív sütés (Guy Rithcie) és az ínycsiklandó szaft (Daniel Pemberton).