Luc Besson a 90-es évekre igazi rajongótábort gyűjtött maga köré. Akcióorientált filmjei (Nikita, Léon a profi) éppen annyira voltak népszerűek, mint filozofikus művei (Élethalálharc, A nagy kékség). Annak ellenére, hogy mára a kreativitása takaréklángon ég, életműve korai szakaszára nem kell szégyenkeznie. 1997-ben, a még dicsőségesnek számító időszakában készítette el gyerekkori álomprojektjét, Az ötödik elemet, ami egyben a rendező egyik legvitatottabb alkotásává nőtte ki magát az évek során.

Korben Dallas (Burce Willis) taxisofőrként dolgozik a futurista New York-ban. Élete nyugodtnak mondható a kínai gyorséttermek, az anyai telefonhívások és a fegyverelkobzások között, amíg egyik nap egy rejtélyes idegennek, Leeloo-nak (Milla Jovovich) lesz a sofőrje. Hamar kiderül, hogy a lány nem mást, mint az ötévezredenként felbukkanó, felsőbbrendű lény, az ötödik elem és nem véletlenül jelent meg ismét. A Végső Gonosz egy fekete bolygó formájában ugyanis az univerzum összes életét el akarja pusztítani. Az egykori katonának tehát meg kell mentenie az utasát mindentől, azért, hogy a lány megmentse a világot az örök sötétségtől.

Gyermekinek, naivnak hangzik az egész történet? Ez nem véletlen. Luc Besson gyerekkora óta akarta elkészíteni ezt az agymenését, végül a kilencvenes évek második felére sikerült neki francia pénzből, amerikai színészekkel. Három sz-szel lehetne körül írni, hogy milyen ez a film. Színes, szagos és szélsőséges. Minden egyes mozzanatával szórakoztatni akar, amihez nem biztos, hogy mindenki torkán le tudja nyomni ezt a fajta egyedi és néha kiszámíthatatlan körítést. Ezt a szándékos kiismerhetetlenséget a rendező a sablonokat felborító pillanatokkal (a főhős és a főgonosz a cselekmény során egyszer sem találkoznak), a szó szerinti és átvitt értelemben vett földöntúli operabetéttel, valamint az egyik pillanatban gyermeki, másikban pedig a 80-as éveket idéző, beszólásokkal teli humorral alkotta meg. A szerelem is belekerül ebbe a jó és rossz örökös harcát példázó történetbe, így aztán már mindenki elégedetten kelhet fel a stáblista bejövetelével, mondván, hogy ebben a filmben tényleg minden volt. Még parádésan koreografált, jó ütemű akciójelenetek is szép számmal fordulnak elő benne, ami Besson Léon-os múltja miatt egyáltalán nem lehet meglepő.

Műfaji szempontból sem lehet rendesen bekategorizálni. Mi ez a film tulajdonképpen? Akciófilm? Kalandfilm? Sci-fi? Vígjáték? Egyik sem és mégis mindegyik egyszerre. Ezért egyszeri és megismételhetetlen, és ami a legfontosabb, giccses Besson alkotása. Díszleteiben és látványában egyaránt csicsás, miközben megidézi a The Incal, valamint a Valerian and Laureline képregényeket, egyesek szerint még Alejandro Jodorowsky fel nem használt Dűne koncepciós rajzait is. A megkérdőjelezhető eredetiség ellenére ezt a jövőképet nem lehet egyszerűen elfelejteni. Az élénk, többfunkciójú fegyverek, az elvetemült maszkok, a mérsékelt CGI használat, az elborult jelmezek, a fizetett gyorséttermi reklámok, az űrhajó belsők a mai napig lüktetnek és élénken virítanak. Jean-Paul Gaultier jelmezei pedig tökéletesen illenek Besson francia-amerikai stílusához.

Korábban említve volt, hogy ez a film nem való mindenkinek és ez nem véletlen. A papírvékony és faék egyszerűségű történet sokszor bántóan bugyutának tűnik, miközben nagyon epikusnak próbál látszódni. Ennek eredményeképp előbb-utóbb tét nélkülivé, semmilyenné válik az egész történet. Ez a giccses megfogalmazásmód is rosszul sülhet el sokak számára, mert nagyon gyermeteg és nevetséges hatást tudnak kiváltani a látottak. Még annak a tudatában is taszító az egész, hogy tisztában vagyunk vele, hogy ez volt az eredeti koncepció. El lehet fogadni, de attól még nem fog jobban tetszeni a végeredmény.

Ha valamiért, pontosabban valakikért mindenképpen meg kell nézni ezt a filmet, akkor azok a színészek. Bruce Willis remek a kiégett veterán szerepében, Milla Jovovich naiv és egyszerre vad a világ megváltójaként, Ian Holm-ot ideges papként nem lehet nem szeretni, Gary Oldman az összes, kitalált és még ki nem talált gonosz karakternek a tökéletes karikatúrája, Chris Tucker meg kellemesen ripacskodja végig a jeleneteit.

,, Az ötödik elem zsánerparódia, akciófilm, románc és vígjáték egybegyúrva – ha az egyik “elemet” kivennéd, már nem működne ilyen jól. A film tökéletesen megtalálja az egyensúlyt abban, hogy mikor vegye magát komolyan és mikor menjen el egy teljesen elszállt irányba. ’’

Az ötödik elem mai napig tartó sikerét leginkább a fenti idézet igazolja. Az egész filmnek szíve van, ami sajnos a mai mozis felhozatal nagy részéről nem mondható el. Ezt objektíven el kell ismerni mindenkinek, még annak is, akinek az ízléséhez nagyon nem áll közel Az ötödik elem.

A borítót köszönöm SKPittmann-nak, valamint az ő és Johnnykiwi42 hozzájárulását a cikk elkészültéért. A cikksorozat következő alanya két drogfüggőről, a hippikorszakról, de leginkább az amerikai álom fellegváráról fog szólni.