Ezidáig ad hoc szerkezetben működött a Négy sorozatajánló egy ülésben aposztrófot viselő blokkunk. Az első felvonásban rögtön ínyencfalatokkal nyitottunk, pl. Az ifjú pápával, vagy épp a Birmingham bandájával. Második cikkünk némileg szorosan egybetartozó karaktereket felmutató szériákat tárgyalt, ahogy anno a címben is utaltunk rá (társadalmi szempontból) különcöket tettünk a célkeresztbe, nem voltunk restek akár tíz évnél is „öregebb” audiovizuális „kielégüléseket” ajánlani (emiatt persze kaptunk is hideget, meg mele… nem: inkább csak hideget, de valljuk be, annyiból mindenképp jogosan, hogy az elmúlt néhány év sorozattermése nem indokolja a „múltban vájkálást”). Harmadik nekiülésre negatív olvasórekordot sikerült produkálnia az eddig három cikket magába foglaló folyamnak, pedig olyan megbízható egzotikumokkal rukkoltunk elő, mint pl. az Altered Carbon, vagy épp a szintén netflixes, német Dark – e kettőt most is csak pofátlanul sulykolnám aktuális olvasónk számára sportszerű jóindulattal.

Ígéretünkhöz – és ezúton hozzátok is – hűen tematikusan folytatjuk. Negyedik cikkünk a nyomozás / a detektív attitűd jegyében készült. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind az irodalomban, mind a filmes gépezetben – tematikusan és dramaturgiai szegmenseket is figyelembe véve – a legnépszerűbb, legelemibb recept a krimihez nyúlni. Ennek pofonegyszerű oka van, krimijelleg nélkül szinte lehetetlen narratívát előállítani, vagy épp lehetetlen nézőként narratívában elgondolni valamit; a nyomozás, ha akarjuk, ha nem, ha akarják, ha nem, intimitást tud kialakítani a nézővel, perverz módon folyton fenntartja annak kíváncsiságát, avagy megszilárdítja a viszonyt a nézett dolog és a néző között, hiszen nem elhanyagolható fókuszpontokkal szolgál: nyomokkal. Persze, ennek is lehetnek különféle válfajai. Vannak krimik, amik csak részelemként működnek és nem is céljuk bevonni a nyomozásba a befogadót (ilyen pl. pont a fent is említett Altered Carbon noir-szegmense), akadnak ugyanakkor olyan filmek/sorozatok (esetünkben nyilván utóbbi a releváns), amelyeknél a krimiszál annyira nyomközpontú, hogy mentális szinten is zajlik, vagy épp a történet végéhez érve nem feloldja a felvázolt problémát, hanem fokozza, újabb dimenziókat nyit számukra, és a nyomozás hirtelen „kiszakad” a cselekményből, és a befogadó valóságának részévé válik, azaz a befogadó szimpla passzív nézőből aktív detektívvé avanzsál (ide specifikusan nem is egy sorozat, hanem egy filmes adaptáció, a Viharsziget jó szemléltetőpéldának). És ha már feljebb a túlzás-nélküliséggel indítottunk: műfajtól függetlenül minden sorozatépítés legfőbb tulajdonsága a krimi – nem feltétlenül műfajként, de mentális eljárásként okvetlenül.

Az imént néhol már-már ünnepélyesen taglalt krimiségnek áldozva/tisztelegve negyedik szövegünk négy olyan sorozatot kínál, amik esetén a krimi erőteljes és határozott műfaji koncepcióként is megjelenik, kidomborodik tematikusan is.

1. Oxfordi gyilkosságok

Endeavour címen (ez az eredeti) talán még kishazánkban is jobban ismert az Oxfordi gyilkosságok. Az Epic Drama csatorna sorozatának ,,E” betűs címe akár hívószó is lehet, ha ismerősen cseng az Endeavour Morse név. Bizony, anno a Hallmarkon pörgött a Morse felügyelő című széria, aminek a szóban forgó Oxfordi gyilkosságok előzménysorozata lett, középpontban az ifjú Morse-szal. Endeavour a brit krimisorozatok ikonikus és mintaadó karaktere, a 2012 óta zajló előtörténet pedig a jelenségéhez kötődő ,,kultusz” elmélyítése és éltetése is egyben. Egy detektívkarrier első lépéseinek problémáival szembesülünk, mindeközben zsebre rakhatunk számos brit kulturális utalást, megannyi irodalmi és történelmi kikacsintást, de napjainkra spontán levetíthető kérdések is felmerülnek, pl. feminizmus, bevándorlás. A sorozatajánló személy a legártatlanabb ,,bugyutasággal” annyit mondhat, minden jó, minden szuper, pl. az operatőri produkció elsőrangú művészi szintet mutat; szarvashibája talán csak annyi, ami sokaknak még csábító is lehet: a történet sosem bonyolult, (olykor) pusztán csak (fölöslegesen) bonyolított. (Jogos kérdés persze, érdemes-e/lehetséges-e manapság máshogy megszerkeszteni egy krimit?)

2. Éles tárgyak

A Gillian Flynn (pl. Holtodiglan) kötetéből adaptált sorozat női antihőssel operál (Amy Adams), rendezője pedig az a Jean-Marc Vallée (pl. Hatalmas kis hazugságok), aki szüzsétekerő ars poeticája miatt is garancia az élvezhetőségre. Camille Preaker (Amy Adams) újságíró visszakényszerül szülővárosába azzal a megbízással, hogy tudósítson egy helybéli gyermekgyilkosságról. Camille-t elsősorban nem a gyilkosság és annak részletei zökkentik ki, leginkább az édesanyjával való találkozás okoz benne felkavaró élményeket. Mind történetépítésében, mind a nyomozás bizonytalanságaiban klisémentesen összerakott alkotásról beszélünk. A néző a saját nyomozása mellé valós – az érzékeléssel kapcsolatos – rendezői stílusjegyből adódó akadályokat is kap, pl. gyakorta kusza és indokolatlannak tűnő vágásokat, amik kellő alapfeszültséget szolgáltatnak ahhoz, hogy a nyomozás talaja befogadói szinten sem legyen kényelmes, könnyen járható – kiveszik a linearitás, kihívást kap a néző nyomozómunkája is. Bővelkedünk a Twin Peaks toposzokban is, bár esetünkben a kisváros a múltbéli titkok szorításában még csak látszólag sem idilli. Mivel a karakterek jellemrajzai nem törekednek arra, hogy azonosulási pontok legyenek, megbízhatatlan légkörbe csöppenünk, mindenki gyanús, ami egyúttal szimbolikus is lehet, hiszen a kisváros társadalmi miliőjében is csak az történik, amit a ,,közösség” (vagy épp a család) szerkezete ,,előidéz”. Az Éles tárgyak megtalálható a HBO GO kínálatában. 

3. True Detective  

Szerkezeti kísérletnek is mondhatnánk. Hogy bravúr vagy túlkapás, azt mindenki döntse el maga; azt remegő kéz nélkül aláírhatjuk, hogy néha az „olcsó giccs” érzetét kelti azáltal, hogy krimielemeiben nincs semmi többlet vagy eredeti ötlet, csupán az idősíkokkal való kötetlen játszadozás teszi izgalmassá a nyomozást. A színészi játék meghatározó pillére, kell mostanság ragozni ezt, ha Mahershala Ali elsétál a lencsék előtt!? Nic Pizzolatto True Detective-je mégsem elbagatellizálható; nem egyszer érinti pl. az emlékezés filozófiai és pszichés aspektusait azon keresztül, hogy problémává teszi az emlékezetet/emlékező képességet, vagy épp az is felmerül kérdésként, mi is az a tény(?), mi számít ténynek(?), és egy tény meddig számít ténynek(?), ezúton persze az adatok szimpla halmozása szembekerül azzal a szituációval is, amikor az adatok kontextusa feltárást kap, ellenőrzötté válik, ekképpen a tény is új formát ölthet, az emlékezés szerepe pedig túlmutat a nyomozáson is, és rámutat arra, hogy a magánember nem különíthető el élesen a hivatásától. A True Detective összes évadja fellelhető a HBO GO-n. 

4. A tett

Itthon a HBO GO tűzte műsorra Gypsy Blanchard vérfagyasztó valós történetét. Egy járni képes lány, akit édesanyja tolószékbe kényszerít. Egy objektíven egészséges test, ami a betegség tudatformájában értelmeződik. Megannyi bizarr feszültség mindkét oldalon, ami végtére is abban manifesztálódik, hogy anya és lánya ellenségé válnak egymás számára. De hogy hol van ebben az explicit krimi? Bár a ,,megoldást” jól ismerjük, a bizonyos tetthez vezető út koránt sem érdektelen, a legkevésbé sematikus, kitapintása pedig a pszichés nyomkövetésen keresztül történik. Vigyázat, a Krimi-körút ezen a ponton kellemetlen rázkódást okozhat az arra utazóknak!Tartsatok velünk legközelebb is. Milyen műfajra vagy tematikára lennétek nyitottak a következő alkalommal?