Szürke mindennapok, a mindennapok szürkesége. Bizony könnyen képesek vagyunk belefeledkezni azokba a megszokott tevékenységekbe, amiket általában folytatni szoktunk. Talán ezért is jött létre a művészet, hogy menekülést nyújtson minden megfáradt és feltöltődésre szomjazó léleknek. A neves rendező, Jim Jarmusch új filmjében pontosan ezt vizsgálja meg.

Paterson (Adam Driver) egy amerikai kisváros becsületesen dolgozó buszsofőrje, aki szabadidejében a költészetbe menekül. Festészet és zenemániás párjával (Golshifteh Farahani) együtt éli mindennapjait. Dolgozni jár, munka után a napot egy bárban zárja és közben megsétáltatja meglehetősen ronda angol buldogját. Közben pedig néha a költészetbe és az írásba menekül… és a lényeg nagyjából ennyi is lenne. Jómagam kevésbé ismerem Jarmusch stílusát, de annak idején a Szellemkutya című meditatív-modern szamuráj-történettel lopta be magát a szívembe. Ott a cselekmény lassú folyását tökéletesen ellensúlyozta a film szinte misztikus atmoszférája és filozófiai mélysége. Hogy működik-e mindez a Paterson esetében? Nem igazán.

Jarmusch itt is hasonlóan sajátos eszközökkel operál, de a történet néha szinte már túlontúl is hétköznapira sikeredett, így valósággal tapsikoltam az ülésemben, amikor végre valami rendkívüli dolog történt, pl. hogy Paterson busza leállt utasszállítás közben. A film egyszerűen túlerőlteti a napi rutin megjelenítését, így mire hétfőtől eljutunk vasárnapig, bizonyos dolgokkal már egyszerűen tele lesz a hócipőnk. A főhős költeményei is túl elvontak és legtöbbjüknek az a témája, hogy az Ohio Blue Tip gyufa a gyufák legjobbika… A Paterson főhőse mintha már túlzottan is a Jarmusch-féle koncepció terméke lenne. A csendes, a világtól is menekülni akaró Paterson, akinek még egy okostelefonja sincs mai rohanó világunkban és aki verseit egyetlen titkos füzetben vezeti.

Az unalom, a túlzott elvontság és a monitonitás mellett azonban a Paterson nem mentes egyfajta finom humortól és nyugtató légkörtől. Visszafogott komikum elegyedik benne finom jelképrendszerrel és tartalmas gondolatokkal a költészet és a művészet erejéről, és arról, miért érdemes mindig újrakezdeni. Emellett a film elég kidolgozottnak mondható, a karakterek mindegyike rendelkezik valami sajátos, egyedi, csak rá jellemző sajátossággal, ami szintén egy külön ízt adhat az erre fogékony nézőnek. A színészek a hétköznapi történethez mérten hétköznapi és hiteles alakítást nyújtanak, elsősorban Adam Driver, akit a nagyérdemű főleg a 7. Star Wars epizód Kylo Renjeként ismerhet. Kellemes, mélyebb tónusú hangszíne tökéletesen alkalmassá teszi, hogy költeményeivel narrálja a történetet. Ezenkívül az iráni származású Farahani is üde színfolt, aki szépségével és kiegyensúlyozott játékával tesz hozzá a filmhez. Ja és persze az igazi sztár, a kutya…

A Paterson tehát egy Jarmusch stílusjegyekkel gazdagon díszített igazi független filmes darab. Akit eddig nem nyűgözött le a mester, az valószínűleg nem ezzel a darabbal fogja megszeretni, de akit igen, az valószínűleg úgyse fog benne hibát találni, a monotonitást pedig nem unalomként, hanem egy meditatív, lazító élményként fogja meghatározni. Számomra viszont az igazán jó hangulatfilm nem itt kezdődik.

Elnézést, Jim Jarmusch!