Sokatmondó előhangot és végül megosztó visszhangot kapott Francis Lawrence új filmje, amiben végre a nagy Jennifer Lawrence-vetkőzés is megtörténik. A színésznő munkásságát bemutató sorozatunk ezennel el is ért a csúcspontjára. Figyelem! A kritika spoilereket tartalmaz, így ha még nem láttad a filmet, jól gondold át, hogy elolvasod-e. 

A film műfaji megnevezése thriller, így hát igyekszünk alkalmazkodni a felvillanó piros karikához. Már a körítésről is a vér jut eszembe – ülök egy vörös bársonnyal burkolt székben a Vörös veréb című alkotást nézve, és a szemem láttára egy vörös balerinaruhában táncoló hölgynek derékba töri karrierjét egy véletlennek tűnő baleset. Avagy sípcsontba – a lényeg hogy a reccsenés hangja és a látvány eléri az első megrendülést. Ezzel meg is alapoztuk a történetet: egy tönkrement táncos karrier, majd egy ilyenkor általában felbukkanó nagybácsi kliséje következik, és persze ne feledkezzünk meg az otthonában ápolásra szoruló anyáról.
A nagybácsi, Ványa azonnal belerángatja műtött lábú prímabalerinánkat, Dominika Egorovát egy gyilkosságba. Mivel a lány jól szerepelt – sok dolga nem volt: ült egy ágyon, amíg az őt leteperni készülő férfinek elvágták a torkát egy nagyon kecses dróthuzallal – irány a kiképzés. Egy hírszerző titkosszolgálat szadista táborába kerül, ahol egymás előtt kell vetkőzni – igen itt az ominózus jelenet –, valamint szado-mazo szexet nézve tréningezik a táborlakókat arra, hogy fapofával közösüljenek bárkivel. De azért csábítani még legyen kedvük, sőt tudjanak is. Azért a mi Dominikánkban nem rossz vér folyik, ugyanis már a kiképzés elején simán szétveri társa arcát egy csapteleppel. A film hossza közel két és fél óra. A lényegi rész sajnos nagyon későn kezdődik el: mire odaérünk, hogy bonyolódnak a szálak, elfelejtjük, hogy miért is. Érthető, hogy le kellett vetkőztetni és zuhanyoztatni végre Jennifer Lawrencet, de ehhez nem lett volna szükség egy 142 perces filmre.A kiképzésen persze nem szerepel jól, de ő kapja a legjobb melót – meglepődtünk. Itt kezd el bonyolult lenni minden szál, ugyanis hirtelen mindenki kettős ügynök, mindenki a másik félre játszik, mindenki afelé mutat bizalmat, amerre nem kellene és a többi. Az összevisszaság miatt kicsit elül a film csattanója, nem lehet igazán végigizgulni. Viszont nem mehetünk el amellett, hogy a film nagy részét Budapesten forgatták, vállalva is a város igazi arcát: Budapest saját magát alakította. A film a jelen korban játszódik, de nagyon sok minden rácáfol erre – az épületek bútorzata, a színek, a kütyük: ódon szekrénysorba épített LED TV-n megy a SzerencseSzombat, majd floppyn cserélnek adatokat a szereplők, amit olyan laptopon ellenőriznek le, amiben CD olvasó már biztosan nincs, de az USB-port hiányát is megkockáztatnám. Valamelyest ezzel a katyvasszal időtlenné is sikerült tenni az alkotást.Az egyáltalán nem szexin véres thrillerünk másik jó fogása az elhallgatás, mondhatnám a balladai homály. Ez – visszautalva a kütyükkel való keverésre – szintén időtlenséget eredményez: például ki nem mondott elnök nevek, bár mind tudjuk, épp kit neveznének meg. A csenddel viszont tíz év múlva is belehelyezhet majd bárkit a néző egy-egy adott mondatba. A magyar vonatkozások és a magyar színészek miatt úgy gondolom illik adni egy esélyt ennek a filmnek. Pethő Kincső kihallgatótisztként például majdnem fejbe lövi főhősnőnket, Árpa Attila és Szabó Simon testőri jelenlétét azonban egy kicsit nehezebb komolyan venni. Anger Zsolt pedig nagykövetként látható – én személy szerint legutóbb az Aranyéletbe néztem bele, melyhez köze van, így őt sem tudtam komolyan venni. Az időtlenség és a témaválasztás egy örök aktualitást adott a filmnek: ez már megtörtént, most történik, még megtörténhet.
A mai politikai helyzet talán olykor a valóságban is ugyanilyen klisés kémsztorihoz hasonlít. Csak bár ne folyna ennyi a vér – de semmi sem változott a múlt lépcsőjéről a jelenére lépve. A hidegháború nem ért véget: a hidegháború bennünk van.