Van egy olyan széria a Ubisoft otthonában, ami amolyan mostohagyereknek hat, mióta csak megszületett. Egy gyerek, akihez nagy reményeket fűztek, de nem egészen olyan lett, mint várták. Így hát, mivel elengedni nem tudják/akarják, a többi testvér árnyékában, azok levetett gönceit hordva, kénytelen-kelletlen, viszik őt is a családi nyaralásra. Na jó, ez egy kicsit extrém bevezetés lett. A szóban forgó széria természetesen nem más, mint a Watch Dogs, melynek legújabb, immáron trilógiát képző tagját, a Watch Dogs: Legiont vesézzük ki.

Miért is kezdtem így a cikket? Valljuk be, a Watch Dogs elég döcögős és hányatott sorsú IP-je a francia kiadónak. Igen nagy csinnadrattával jelentették be anno az első részt, mondván ez lesz az úgy nagy dolog az iparban. Aztán mindenki ismeri, hogy mi történt a “butított” grafikával meg minden egyébbel. Pedig véleményem szerint az eredeti Watch Dogs remek ötleteket hozott az asztalra, amiket bár nem tudott maradéktalanul megvalósítani, azért a kellemetlen kérdéseket feszegető történet, a kifejezetten sötét hangulat és az azonosulható sorsú főhős…na meg persze maga a hekkelés, kifejezetten szerethető volt. Aztán a blama hatására a második résszel megpróbálták más irányba elvinni és napjaink csillámpónis, influenszerkedős, TikTokos, nem is tudom milyen stílusra akartak építeni, mind a karaktereket, mind a sztorit, mind a játékmenetet illetően. És bár utóbbi határozottan fejlődött, a Watch Dogs 2 sem aratott osztatlan sikert, mert a 2000 előtt született emberek kicsit nehezen tudtak azonosulni a stílussal.

Gondolt hát egyet a Ubisoft Toronto (aki ugye szintén csak a másodhegedűs a montreali gárda mellett) és megint nagyot tekert az alapokon. Stílusban a Watch Dogs: Legion megpróbál valahol az előző két rész közé tájolódni, hogy a vén trottyok, meg a tejfelesszájú kölykök is megtalálják a számításukat. Visszatér a sötét, baljós hangulat, a világ is sokkal komorabb, de megmaradt az csillogás, a csörgés, az extrém kinézetek és társaik. De, mivel én az előbbi generációs kategóriába tartozom, szerencsére erősen visszavettek belőle. Ráadásul az alapkoncepción is masszívan változtattak. A címválasztás ugyanis beszédes, hiszen ebben a részben a főnixként feléledő DedSec neve Légió, mert sokan vannak (tudom, hogy a címben is lelőttem, ez van). A kanadaiak ugyanis kölcsönvettek, vagy legalábbis magukévá tettek egy olyan megoldást, amihez hasonlót manapság talán csak a State of Decay játékokban láthattunk, mi szerint egy fix főszereplő helyett egy teljes kis galerit irányíthatunk, akiknek képességeit előnyösen kihasználva, egy egységként kell megoldanunk az elénk tűzött feladatot.

A Watch Dogs: Legion története a nem túl távoli jövőben játszódik, nem máshol, mint a Magyarföldről menekülők Mekkájában, a második legnagyobb lengyel városban, drága öreg kontinensünk egyetlen Londonjában. London? London! Tudjátok, hogy van tovább, nem? Lényeg a lényeg, Landönben is a Blume CtOS rendszer irányít mindent, más techcégek pedig, mint a BrocaTech és a Tidis az emberek életének minden apró részletébe be tudnak férkőzni, nem csak a megfigyelőrendszereknek hála, hanem a mai telefonok megfelelőjének, az optiknak nevezett kütyünek hála, amit mindenkinek kötelező már viselnie. Természetesen a DedSec londoni kirendeltsége sem csak a teát szürcsöli, hanem aktívan küzd ezekkel. Egy ilyen nyomozás során derítenek fényt egy kiterjedt merénylet tervezetére, aminek következtében egy rivális hekkerbanda, a Zero Day meg kívánja bénítani a várost. És habár mindent megtesznek, a merényletet nem sikerül meghiúsítani. Londont robbanások sorozata rázza meg, a DedSec pedig az első számú gyanúsítottá válik.

Nem sokkal később, Londonban statáriumot vezetnek be, a várost lezárják és a brit kormány szabad kezet ad az Albion nevezetű magánhadseregnek, ami igazából azt tesz amit csak akar. És a mi, mint játékos története itt kezdődik meg. Alapcsapatunkkal nekiindulva az a feladatunk, hogy újjáépítsük a DedSec-et, megszervezzük az Albionnal szembeni ellenállást, tisztázzuk a banda nevét, találjuk meg az igazi bűnösöket, meg rúgjuk valagba az összes gonosztevőt…természetesen még nagyobb káoszt és pusztítást magunk mögött hagyva. A történettől összességében nem fogunk hanyatt esni, de fix karakterek nélkül nehéz is mély interakciókat írni. Ugyanakkor a célnak megfelel. A maga B-akciófilmes szintjén szórakoztató, kellemesen megírt és még fordulatokat is tartalmaz. És habár nagyon úgy nehéz koherens és nagy ívű sztorit összehozni, hogy nincs igazi főszereplő a történetben, a Ubisoft Toronto írói kihozták a dologból, amit ki lehetett hozni.

Persze a legtöbb Ubisoft, vagy épp bármely open-world játékhoz hasonlóan a játék oroszlánrészét nem a történet fogja kitenni, hanem az a rengeteg mellékes tevékenység amivel a fejlesztők a képernyő előtt akarják tartani a játékost. Márpedig abból itt is lesz szépen. És azt kell mondjam ilyen téren is sikerült korrekt munkát végezni. Félreértés ne essék, semmi újat nem fogunk látni. A különböző városrészekben kell megalapoznunk a “lázadást” az Albion támaszpontjainak szabotálásával, csapattársainknak vagy a lehetséges jelölteknek teszünk szívességet, bűncselekményeket oldunk meg, hekker küldetéseket hajtunk végre. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy a küldetések minősége kifejezetten jóra sikerült. Az egyetlen hasfájás az erős ismétlődés, de ezt napjaink legtöbb játéka nem tudja levetkőzni. Szerencsére a szórakozás faktor tudja ezt kompenzálni. Na és persze vannak az abszolút időhúzó dolgok, mint a dartsozás a kocsmákban, a futárkodás, a plakátolás, vagy épp az underground box meccsek.

A játékmenet receptjén sokat nem változtattak, éppen csak finomhangolták és az új koncepcióhoz igazították. A legfontosabb játékelem ugyebár a hekkelés lenne, ami szinte koppra ugyanúgy működik, mint az előző részekben. A gyorshekk gombbal egy a program által választott legalkalmasabb csínytevést aktiválhatunk, de persze egy külön kis menüből is kiválaszthatjuk mit akarunk csinálni. Kb. mindent és mindenkit meghekkelhetünk, a város járműveit, az emberek telefonját, az ATM-eket, a kamerarendszereket, később pedig akár az Albion által vezérelt drónokat és robotvezérelt géppuskákat is. És ez csak a sebtiben végrehajtható dolgok. Ezen felül, különböző minijátékok során természetesen mindenféle belső hálózatokba és rendszerekbe is befúrhatjuk magunkat. Ráadásul a hekkelést ezúttal még közlekedésre is használhatjuk, ugyanis a városban mindenhol fellelhető teherdrónokra ráhuppanva és irányításunk alá véve végigrepkedhetjük London légterét. Ez egyébként szórakoztatóbb, mint gondolná az ember, ráadásul a legtöbb feladatnál baromi hasznos is.

Természetesen a Watch Dogs továbbra is egy akciójáték, így igen fontos szerepet tölt be a harc. Ezt is két, de akár három részre is oszthatjuk. Egyrészről ott van a lövölde, amiben válogatott fegyverek során keresztül adhatunk az ellen képviselőinek. A gunplay egyszerű és követhető, bár kicsit fapados. A célnak megfelel. A fedezékhasználat ezúttal is adott, ám az arzenálunk és annak fejleszthetősége erősen beszűkült Ennek valahol van logikája, hiszen kicsit hülyén festene, hogy London egyszerű polgárai lövik halomra egymást az utcán. Így a karakterek többsége csak nem halálos, sokkoló lövedékekkel operáló fegyvert cipel magával, valódi lőfegyvert csak az egyenruhások, a bűnözők és egy-két, a karakter hátterébe illő szereplő ragadhat magához. Részemről ezzel semmi gond nem volt. A fegyverek közti változatosság hiánya viszont már kevésbé tetszett. Mert nem halálos-halálos fegyver kérdés ide, vagy oda, azért több opció nem ártott volna. Persze a Watch Dogs nem feltétlenül a Rambo-jelölteknek való.

Már csak azért sem, mert ott van a közelharc rendszer is, amit ha nagyon akarunk szintén két részre szedhetünk. Egyrészről ott van a sima bunyó, ami egy baromi egyszerű kézitusa rendszerbe kényszerít minket. Tudunk ütni, kitérni és megragadni az ellenfelet. Ezeket, meg persze némi hack-trükköt kell a lehető legügyesebben összekombóznunk ahhoz, hogy eredményesek legyünk. Nem egy nagy valami amúgy ezt összehozni, viszont nem is annyira intuitív a rendszer. Maradjunk annyiban, hogy a célnak megfelel, de semmi extra. Természetesen később elektromos boxert is aggathatunk a karaktereinkre, hogy nyomatékosabbá tegyük az ütésváltásokat. Ráadásul, ahogy a lőfegyverek esetében is, itt is vannak egyedi, karakterhez illő eszközök. Az rendfenntartók viperával, az építőmunkások egy benga fogóval, egyesek faltörőkalapáccsal és hasonló jósággal indulnak a harcba, ezzel hatalmas előnyhöz jutva a harcban.

Ennél sokkal fontosabb és talán célravezetőbb ha nem direktben megyünk neki az ellennek, hanem az árnyak közt, fedezékek közt meglapulva törünk borsot az orruk alá, becserkészve és halkan ártalmatlanná téve őket. Véleményem szerint ez a játék legszórakoztatóbb módja és ahogy a korábbi epizódok, úgy a Legions is ezt támogatja meg leginkább rendszerszinten. A rengeteg apró hekkelési lehetőség, a különböző drónok, na és persze a karakterünket, vagy épp a kiütött áldozatot teljesen láthatatlanná tévő kütyük mind erre biztatnak. Berepülhetünk a területre egy teherdrónnal, majd a magasból szivatva a népet érvényesíthetjük akaratunkat, vagy biztos távolból, a pókdrónra bízhatunk mindent. Akárhogy is döntünk, a lopakodós játékstílus nyújtja a legtöbb kihívást és az igazat megvallva a legtöbb szórakozást is, hiszen így tudjuk igazán kihasználni a játék nyújtotta lehetőségeket. Ha valaki szitává akar lőni mindent, annak ott a Call of Duty.

Ubisoft játékhoz híven nem maradhat ki a szerepjátékos vonal a Legionből sem. Bár azt kell, hogy mondjam, önmagukhoz képes elég vékonyra vették a dolgot. Fix szereplő hiányában ugyebár a problémás lett volna mindenkinek külön képességfát adni – bár nem lett volna lehetetlen, csak ugye meló, azt meg manapság nem szeretik a francia kiadónál. Így ennek hiányában egy fejlesztési táblázatot, úgynevezett tech fejlesztéseket kapunk csak, ami, ha megvesszük a szerzett tech pontokért cserébe, az egész csapat, előnyére válhatnak. Ezek között vannak új fegyverek, különböző drón típusok, új hekkelési lehetőségek, kütyük és passzív bónuszok is. Ráadásul többségüknek három fejlesztési szintje is van. Amúgy a mennyiség csökkentése egyértelműen a minőség javára ment, mert ezek mind olyan fejlesztések, amik miatt érdemes hajtani a pontokért.

Pláne ha szeretnénk egy fullos csapattal kiállni az elnyomással szemben. Márpedig a Watch Dogs: Legion így az igazi buli. A koncepció egyszerű és mint olyan, tényleg nagyon hasonlít a State of Decay játékokban láthatóra. A játék randomizált karakterek ezreivel (szó szerint) tölti meg a térképet, akik közül szinte bárkit meginvitálhatunk egy kis hacktivistáskodásra. De tényleg. A nyugger mamit a piacon, az utcán strázsáló zsarut, a sztársebészt, a profi DJ-t, de még akár a templom előtt kolduló hómleszt is. A poén pedig, hogy ugyanolyan random mód mindenkinek generál egy kis háttérsztorit a játék. Semmi extrára nem kell gondolni, de mégis hozzátesz az egészhez, emberibbé válnak a karakterek és lehet, hogy valakivel épp a háttere miatt fogunk szimpatizálni. Én speciel megtaláltam egy nagyon kedves barátom alteregóját a játékban, aki valami hihetetlen véletlen mód névben, korban és kvázi kinézetre is stimmelt…azzal a különbséggel, hogy szegényem koldus volt Londonban. De gondolhatjátok mekkora sokk volt (jó értelemben) amikor megtaláltam a karaktert. Ráadásul jól is bunyózott (ez volt a karakter extra képessége), szóval naná, hogy be kellett venni a DedSec-be.

És ez csak egy apró példa a rendszer poénfaktorára. És egy rakás ilyet tudnák még mondani. Ha pedig ez nem elég bizonyos karakterek (szintén véletlenszerűen generálva), akár kapcsolatban is állhatnak egymással. Szeretők, rokonok, barátok, munkatársak lehetnek, vagy egymás ügyfelei, orvos-páciens, gyerekkori ellenségek, és így tovább. És ha az egyikükkel történik valami a DedSec keze által, akkor a másik a kapcsolatuknak megfelelően fog erre reagálni. Ha megmented valaki testvérét az Albion túlkapásától pl., akkor ő is és a tesó is csípni fogják a DedSec-et és később sokkal nagyobb eséllyel segítenek/csatlakoznak a szervezethez, ha szeretnéd. Fordítva ugyanez. Ha valakinek elvered az ágyasát, akkor mindketten rühellni fognak és kevésbé (vagy abszolút nem) lesznek hajlandóak szóba állni veled. Lényegében van egy négylépcsős rendszerről van szó. Szeret, semleges, nem szeret, utál. És ez befolyásolja az esélyeidet a karakter toborzására. Aki csíp, az minden további nélkül csatlakozik. Aki semleges, az előbb kér egy szívességet tőled, vagyis meg kell csinálnod neki egy melléküldit. Aki nem szeret, annak két melót kell elvégezned, hogy bízzon benned, aki rühell…hát ott ráfáztál.

Összesen 45 végrehajtónk lehet amúgy, amivel egy elég masszív és változatos csapatot rakhatunk össze. Érdemes is így eljárni, hiszen mivel minden karakter egyedi képességekkel érkezik, így bizonyos feladatokhoz, vagy játékstílusokhoz más és más karakterekre lehet szükségünk. Van aki jól verekedik, van aki a hekkelésben ügyesebb/gyorsabb, van aki képzett a lőfegyverek használatában, stb. Az egyszerű városlakókon túl, összefuthatunk speciális karakterekkel is, mint pl kémekkel, akik hangtompítós fegyverekkel és egy James Bondból kölcsönzött sportkocsival operálnak, hivatásos hekkerekkel, drónpilótákkal, mentősökkel, akik további extra képességekkel és felszerelésekkel rendelkeznek. És mivel tényleg elég sok karakterrel van megtöltve a térkép, érdemes is csemegézni a felhozatalból. Bár hamar elér minket a bőség zavara és újabb és újabb szimpatikus figurát fogunk találni. De nem kell aggódni, ha valakit megununk, akkor nyugdíjazhatjuk is akár, ezzel helyet adva új jövevényeknek.

Mindent egybevetve ugyanakkor mégis azt mondom, hogy a legnagyobb húzás a fejlesztők részéről a “nevesített” karakterek hozzáadása volt, mint a mesterségesen augmentált Mina, a jövőbéli assassin, Darcy Clarkson, aki a Frye fivérek leszármazottja, vagy két régi ismerős, akik a Bloodline DLC-nek köszönhetően kerülnek képbe, Wrench és Aiden. Ezek a karakterek sokkal jobban ki vannak dolgozva, karaktermodell szempontból is persze, de a hátterük, az egyéni (egyedi) képességeik és persze szinkronmunka is mind sokkal többet ad a képhez. A magam részéről a játék nagy részében valamelyik fent említett karakter bőrébe bújva róttam London utcáit. Teljesen más élmény így a játék, higgyétek el. Ha már szó esett a szinkronról, még egy gondolat ide. Tényleg sokat számít a fix szinkron, ugyanis ezek a karakterek saját sorokkal is rendelkeznek. Az alap operátorok csak generikus, előre felolvasott szinkront kapnak, ami persze érthető, csak kevésbé szórakoztató.

Egyébként minden egyes karakter maximálisan testreszabható ami a fizimiskát illeti. Értem ezalatt a haj és arcszőrzet stílusát és annak színét természetesen. Már itt több tucatnyi opció van. De ha ez nem elég, akkor aggathatunk különböző piercingeket a karakterre, kitetoválhatjuk különböző testrészeit, sminket kaphatnak, ékszereket, körömlakkot is akár. És ha ezzel megvagyunk, akkor elkezdhetjük alakítani a ruhájukat, felszerelésüket is. A korábbi részekhez hasonlóan egy rakás ruhaüzlet kínálatából lehet válogatni, aminek következtében szerintem bőven száz fölötti ruhadarab közül aggathatjuk minden egyes operátorra a nekünk tetszőt és/vagy hozzá illőt. DE olyan részletekbe menően válogathatunk, hogy be legyen-e tűrve az ing, vagy ne legyen, össze legyen-e húzva a kabát, vagy sem. De még az akció közben hordott, inkognitót biztosító maszk típusát is kiválaszthatjuk. Ezek az opciók amúgy eredetileg nem képezték a játék részét, de későbbi patch-ekkel már-már The Sims szintű rendszert pakoltak a játékba. Hogy ez szükséges volt-e vagy sem, azt ne firtassuk. De van.

London nagy város. A valóságban is, de persze a játék térképe sem kicsi. Persze hazsnálhatjuk a kiterjedt metrórendszert is (értsd gyorsutazás), de mégis, ki az aki egy kvázi-GTA klónban ezt preferálja? Amúgy ez pont én lettem volna, LoL. De azért az idő nagy részében valami 2-4-6 kerekű járművel fogunk mászkálni, amiből ugyan sok van, de számomra érthetetlen okokból, kikerült a kocsik megvásárlásának lehetősége a Legionből. Így saját autót előhívni csak azokkal a akrakterekkel tudunk, akiknek ez a skillje, egyébiránt csak lopni tudunk. Fura döntés, de ez van. Viszont maga a vezetés…hát az nem egy erős pontja a játéknak. Ahogy a korábbi részekben is, elég komoly megszokást igényel. A furcsa, hogy amúgy a probléma nem ugyanaz. Itt a járművek mintha folyton jeges úton közlekednének. Elég “izgalmas”. Egyébként én továbbra is úgy gondolom, hogy motorra pattanva a érdemesebb járni-kelni, de személy szerint a teherdrónra pattanva szerettem utazgatni.

Grafikailag a Ubisoft játékait soha nem kellett félteni és véleményem szerint a Watch Dogs: Legion is hozza a szintet, habár a világot nem fogja megváltani. A jövőbéli London csodás játszótér, amelyben simán felismerhetünk egy rakás közismert helyet a jelen Londonjából és persze az ismeretlen, nevenincs utcákban is fel lehet fedezni Anglia fővárosát. Az összkép remek, igazi élmény róna az utcákat, még ha be is kell ismernünk, hogy egy-két apróbb részlet nem olyan aprólékos, mint sokan elvárnák. De véleményem szerint ez nem volt zavaró. Főleg úgy, hogy a Watch Dogs: Legion a Ubisoft elmúlt években összekalapált legstabilabb, legjobban működő játéka. Teljesítménybeli instabilitással szinte alig találkoztam, az első beállítások után nem volt döcögés, lassulás, framarate ingadozás, egyéb. Szépen futott, pedig egy mára már megkopott fényű konfigon tolom a PC-s játékokat. És még így is kb. high beállítások mellett tudta ezt a szintet hozni nekem. Mindemellett pedig talán ah egyszer volt crash és egy fullos kifagyás. Game breaking buggal pedig egyáltalán nem találkoztam, csak kisebb, inkább humoros hibákkal. Szóval szép munka Ubisoft! Hogy ez miért nem ment a Valhalla esetén.

Mindent egybevetve tehát szerintem a Watch Dogs: Legion az új Ubisoft éra (a kényszeres RPG éráról beszélek) egyik, ha talán nem a legjobb címe lett. Aki betölti az sablonos, de korrekt történetet, szórakoztató játékmenetet, összességében jól működő játékmechanikákat, kissé fapados harcot/lövöldét és felejthető vezetésmodellt kap. Mindezt egy szépen felépített térképpel, stabil teljesítménnyel és egyedi megoldásokkal, mint a randomizált karakterek tetszőleges toborzása. Ha szeretted a korábbi epizódokat, azért próbáld ki. Ha nem, akkor pedig azért érdemes. Hajrá!