Megérkezett a Castlevania negyedik évada, és ezzel együtt a sorozat is a végéhez ért. A Drakula-legendáriumból építkező középkori animációs fantasy első évada nagy felhajtást kapott 2017-ben – nem meglepő, hiszen a Castlevania eredetileg egy régóta jól csengő és nagy múltra visszatekintő videójáték-sorozat, kialakult rajongótáborral. A Netflix sorozata elsősorban ezen videójátékok adaptálása, amiről jól tudjuk, hogy mindig rejt magában kockázatot, ugyanis nagyítóval kell keresni az olyan játékadaptációkat, amiktől nincs kedve eret vágnia a mezei sorozat- és mozinéző emberfiának. Mondhatni, ilyenekből már tele a padlás.

Szerencsére a Castlevania nem jutott ezen játékadaptációk sorsára, sőt! Kritikai és rajongói elismertségét mi sem jelezhetné jobban, hogy sikerült kitöltenie a saját kereteit, és a negyedik, befejező évad kapcsán csépelem a billentyűzetet. Előrebocsátom, hogy játékok terén analfabéta vagyok, így a sorozatot csak önmagában vagyok képes értékelni, hogy hol, mikor, mennyit vett át a játékokból a Castlevania, mennyit változtatott a történet menetén, esetleg hogy gyúrt össze különböző történetszálakat – mindezekről fogalmam sincsen.

Akár egykor a Trónok harca esetében, katalizátorként itt is az első epizódban történtek szolgálnak. A középkori Havasalföldön járunk (hol máshol?), ahol egy tűzrőlpattant, gyógyító lány, Lisa megismerkedik magával Drakulával (teljes nevén Vlad Drakula Tepessel), hogy tanuljon tőle, és a vámpír tudását, technológiai arzenálját bevetve srgítse az emberiséget. Rövidesen egymásba szeretnek, és összeházasodnak. Ám ez az idill nem tart örökké, és ezzel elértünk a ponthoz, ami nagyrészt megágyaz az egész sorozatnak: 20 évvel később Targovistében, az egyház boszorkányság vádjával máglyahalálra ítéli Lisa Tepest, és végre is hajtja az ítéletet. Ennek a tragédiának köszönhetően fordul el Drakula végleg az emberiségtől, és ez táplálja fékezhetetlen dühét, ami hatására úgy dönt, háborút kezdeményez Havasalföld, és az emberiség ellen, amit az emberi faj nem fog túlélni.

Ebből kifolyólag logikus, hogy egy emberiséget eltörölni kívánó karakter akármennyire is ikon, főhős mégsem lehet. A rövidke, prológusnak beillő, négy epizódos első évad megismertet minket a sorozat valódi protagonistáival: itt van Trevor Belmont, a híres, nagy múltú Belmont-ház utolsó élő sarja, akinek családja generációk óta harcol a legkülönbözőbb szörnyek, és a vámpírok ellen. Trevor kocsmákban tengeti mindennapjait, leginkább vedeléssel és verekedéssel. Hamarosan megmenti, és ezáltal megismerkedik Sypha Belnadessel, aki a Beszélők nevű mágusok közül való. Végül megjelenik Alucard, aki nem más, mint Vlad és Lisa Tepes gyermeke, tehát Drakula fia, és félig vámpír, félig ember. Csatlakozik Trevorhoz és Sypha-hoz, hogy velük együtt akadályozza meg Drakula tervét.

Lisa Tepes halála tehát a szikra, a casus belli, ami útjára indítja a sztorit, és megteremti a sorozat alapjait. Drakula sorozatbeli manifesztációja az egyik legjobb, amit a (történelmileg) havasalföldi fejedelemből lett pop-kult karakter megélt idáig. Ő a sorozat sarokköve, eleinte abszolút főgonosza, ugyanakkor olykor azon kaphatod magad, hogy jobban szimpatizálsz vele, mint az emberekkel, akik ellen genocídiumot akar elkövetni. A második évadban belépnek a sorozatba más negatív karakterek is, mint Hector és Isaac, Drakula ember tábornokai és kovácsmesterei, akik az éjszaka teremtményeiből álló szörnyhadsereget vezetik; vagy Carmilla, a stájerországi vámpírnő, a széria egyik főmanipulátora. Azonban a pozitív szereplőkkel együtt az ő jellemük is árnyalt, vagy az epizódok folyamán új árnyalatokat kap.

A sorozat a legalapvetőbb történet- és karakter klisékből építkezik (ez minden bizonnyal a játékból örökölt, nem túl erős alapoknak köszönhető). Trevor Belmont karaktere például a vonakodó hős archetípusa, aki eleinte nem törődik a világgal, hanyag és cinikus, ugyanakkor bebizonyosodik róla, hogy remek szíve van. Sypha lobbanékony természetű, Alucard nyugodt, bölcs és megfontolt. Azonban a sorozat alkotói remekül építik a karaktereiket: a jellemükhöz végig hűek maradnak, de eközben megvan a saját karakterívük, jellemfejlődésük is, és folyamatosan bontakoznak ki – ez különösen igaz az olyan, eleinte fekete-fehér szereplőkre, mint Hector, Carmilla vagy Lenore.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a Castlevania követi a Trónok harca-féle legnemesebb fantasy-hagyományokat. A szereplők, átélhető, letisztult motivációkkal rendelkeznek, és a szürke minden árnyalatában játszanak – erkölcsileg feddhetetlen, makulátlan karakter elvétve, ha van. A harmadik és negyedik évadban több, párhuzamos történetszálat mozgat egyszerre a sorozat, ami még több lehetőséget ad arra, hogy a sorozat szereplői jobban kibontakozzanak és főszereplők legyenek a saját szálukban. A negyedik évad több, mint kevesebb sikerrel el is varrja ezeket a szálakat, így a sorozat végül egy rendkívül akciódús, pörgős és izgalmas fináléban kulminálódik és éri el a csúcspontját.

A szereplők és a szkript megvannak, de egy fantasy mit sem ér egy jó szetting nélkül. A Castlevania ebben sem vall szégyent: remekül ötvözi a valós elemeket a valótlannal, a feudalisztikus, kereszténység és egyház uralta középkori valóságot, a vámpírok, mágusok és szörnyek fantáziavilágával. Történelmi pontosságot azonban senki ne keressen a valós elemekben sem, a sorozat kifejezetten anakronisztikus, elég, ha csak annyit említek, hogy a sorozatban fellelhető Kelet-Európa térképek szerint Budapest már a 15. században is létező város volt. Az atmoszférateremtésben az animáció is közrejátszik, ami nagyban építkezik az animék látványvilágára – nem meglepő, hisz japán anime-művészek is részt vettek a megalkotásában. Az akciójelenetek koreográfiája, a színek külünösen szépek.

A Castlevania nem korszakalkotó fantasy, de a szó legjobb értelmében vett iparosmunka, ami minden elemében, pedánsan rendben van – megfér benne egymás mellett történelem és misztika, izzó akciójelenetek és remek karakterpillanatok. Játékadaptációnak és vámpírtörténetnek példaértékű mű.