Robert Zemeckis munkásságát, úgy érzem, nem kell bemutatni a filmrajongóknak. Szinte minden műfajban kipróbálta magát és számtalan örökzöld klasszikust tett le az asztalra. Ezúttal egy olyan témát igyekszik bemutatni, amit minden felnőtt és gyermek szédülettel vegyes rajongással nézhet; a cirkuszok és a kötéltáncosok világát, ráadásul mindezt IMAX 3D-ben. Tériszonyosok vigyázat!

A kis Fülöp
Philippe Petit, francia artista számtalanszor táncolt, ha nem is borotvalélen, de elképesztő magasságokban drótkötélen (pl. a párizsi Notre Damme-ban). Mutatványaihoz nem kért előzetes engedélyt, azok nagy részét teljes illegalitásban végezte, a legnagyobb titokban előkészítve, biztosítókötél nélkül. Életműve csúcsának azonban 1974-es produkcióját tekintik, amikor a World Trade Center ikertornyai között titokban kifeszített drótkötélen kelt át. A film a mutatványról és az addig megtett útról szól.

„A répa megfőtt”
Zemeckis ismét megnyerő stílusban tálalja nekünk egy rendkívüli ember rendkívüli tettét, amihez a legmegfelelőbb színészt találta meg. Joseph Gordon-Levitt tökéletesen kelti életre a sokszor öntelt, ugyanakkor céltudatos és őszinte Petit-t, akinek már szinte egyfajta gerjedelmet okoz az életveszély. Az ő szájába adja a történetet és Petit a maga sajátos közvetlenségével, túlzott magabiztosságával és francia akcentusával abszolút megragadja a néző figyelmét, amint a Szabadság-szobor tetején narrálja az eseményeket. A sajátos nemzeti gondolkodásmód szintén különlegessé teszi a narrációt…amit Caesar úgy mondana, hogy a kocka el van vetve, azt egy francia úgy, hogy a répa megfőtt… Engem egyedül csupán Levitt természetellenesen kék szemei zavartak, talán kicsit vigyázhattak volna az alkotók a kontaktlencsével. A mellékszereplők (köztük Ben Kingsley) szintén hitelesek és sokszor kellően bolondok ahhoz, hogy Petit bűntársai, segítői legyenek. A feleségét játszó hölgy, Charlotte Le Bon finom szépsége és visszafogott stílusa viszont néha tökéletes ellentéte Petit-nek (aki látta a filmet vagy ismeri az igaz történetet, az tudja, hogy ennek lesz még jelentősége).

A séta
A film legominózusabb része természetesen a WTC ikertornyai közötti séta, de nem szabad elmenni szó nélkül a többi látványelem mellett sem. A Kötéltánc mesterien játszik a színekkel és az így kialakított hangulattal. Sokszor látunk festőien megkomponált beállításokat, ugyanakkor néha már talán túl sok is ebből. A színek zavaróan rikítóak helyenként, de ez személyes vélemény. A virtuális építmények animálása továbbá hiteltelen és valótlan. Ez a WTC esetében még érthető, de a Notre Damme-ot tekintve már inkább furcsa, és ez elég, hogy kizökkentse a nézőt az élményből. Maga a séta és az ezzel együtt járó tárhatás és tériszony élmény viszont még TV előtt nézve is fantasztikus! Petit légies léptei a több száz méteres mélység fölött szédítően hatnak, miközben van valami fenséges szépséges abban, ahogy Petit azon a dróton lépked, alatta New York félig ködbe és felhőkbe burkolózó látképével. Eközben pedig végig ott mocorog bennünk a tudat: minden lépés az utolsó lehet.

Értékelés
A Kötéltánc természetesen nem egy világmegváltó mozi. Petit önző, nagyképű jellemét talán jobban is kiemelhették volna, valamint azt, hogy egy ilyen egoista ember mennyire végletesen elviselhetetlen tud lenni. Zemeckis sajnos elsiklik efölött és hősét mindenáron szimpatikus színben akarja feltüntetni, miközben a film is beismeri, hogy erre a mutatványra emberi kapcsolatok mentek rá. Pozitív viszont, hogy a végén lévő finom utaláson kívül más célzás nincsen szeptember 11-ére és a terrortámadásra (félreértés ne essék, sajnálom a terrortámadás áldozatait, de olcsó hatásvadászatnak éreztem volna, ha több célzás történik a tragikus eseményekre). Összességében tehát egy szórakoztató, látványos, humoros és szédítő darab, mely tiszteleg az emberi teljesítőképesség és akaraterő előtt.