Mielőtt belekezdenék a kritikába, szeretném megemlíteni, hogy az alábbi cikkel hivatalosan is elkezdjük a múlt évi Oscarra várva cikksorozatunk második szezonját. Ezekben az írásokban az Oscar esélyes filmekről olvashattok majd. A korábban megjelent írásaink is megkapják az Oscarra várva címkét, hogy az érdeklődők könnyebben megtalálják ezeket a publikációinkat. 

Tom Hooper a 2010-es Király beszéde után ismét gálázni vágyott, ezért elkészítette A dán lányt, ami ugyan tökéletes Oscar-anyag, hiszen az idei szezonban összesen négy jelöléssel fut – ebből kettő a színészi teljesítménynek szól -, mégis elsikkad és bedarálja a személyt és annak történetét, akiről és amiről mesélni akar.

Einar Wegener sikeres festőművész volt, akárcsak felesége, Gerda Gottlieb. Ugyan a festészet különböző területein értek el sikereket, Einar tájképeket festett, míg Gerda könyveket és divatlapokat illusztrált, jól megértették egymást a munkában és a magánéletben. Tom Hooper valahol itt veszi fel a vonalat kettejük életében, rögtön a lappangás, az elfojtás szakaszával indít, és Redmayne játéka ezzel tökéletes szinkronban áll. Nagyon visszafogott, finom, valamiféle belső feszültség vibrál benne. Gerda karrierje egy különleges szépségű, igéző tekintető hölgyről festett képeinek köszönhetően felfelé ívelt, és csak kevesen tudták, hogy a fiatal lány a vászonról egy férfi, ráadásul a tulajdon férje.

Einar Wegener kalandos, megpróbáltatásokkal teli életéről Niels Hoyer írt könyvet Man into woman: The first sex change címen, ugyanis Wegener azon transzneműek közé tartozott, akin elsőként végeztek nemátalakító műtétet az egész világon. Tom Hooper tehát nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, vászonra viszi Lili Elbe születését, és sajnos teljes kudarcot vallott, egyedül a színészei végeztek tisztességes munkát. Wegener kettős személyiségét, férfi testbe szorult női lelkének transzformácóját, belső vívódásait feláldozta a látvány oltárán. Az operatőri munka gyönyörű, az érintések egyfajta pulzáló, extatikus jelentést társítanak a simogatáshoz, az elkapott pillantásoknál alkalmazott közelik bensőségesek, de ezek mögött elvész Lili Elbe. A történet töredezett, montázsszerű, nincsenek súlypontjai, se kezdete, se vége, egyszerűen lóg a levegőben minden olyan állomás Einar, majd később már Lili életében, amik meghatározóak voltak, de a filmben egy félmondattal elintézték, vagy ami még rosszabb, kihagyták. Eredetileg Gerda növekvő népszerűsége Párizsba szólította a fiatalokat, és az ott töltött idő alatt Lili egyre többször mutatkozik karneválokon és különböző műtermi partykon, mint Einar húga, de ezt alig érzékeljük.

Mégis a legfájóbb pont annak a közel 2 éves, félvállról vett, pár semmitmondó jelenettel elintézett időszaka, miközben Einarból nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is nő válik. Lili, egy akkoriban kísérleti stádiumban lévő nemátalakító műtétsorozatnak vetette alá magát, mely során eltávolították a férfi nemi szerveket, kialakították a női nemi szervek helyét, előbb méhet, majd petefészket próbáltak beültetni a testébe. Utóbbi kettő először sikertelen volt, ennek ellenére a dán bíróság hivatalosan elismerte Lili Elbe létezését és ezzel együtt Einar Wegener halálát, ezek után pedig egyenes út vezetett Gerdával való válásához. Ezek természetesen kimaradtak vagy elferdítették (volt feleségével megromlott a viszonya), esetleg a néző képzeletére bízták, de ez egy életrajzi ihletésű filmnél hatalmas hiba. Néha próbált túlmutatni az alapanyagon és némi kreativitást villantani, mint amikor egy feleslegesen szerepeltetett, bár Amber Heard által meglepően jól eljátszott mellékszereplő nevezi el Einart Lilinek, a kezében tartott csokor liliom után, hiszen a virág a tisztaság és a nőiség szimbóluma. Jó példa még a felesleges karakterek felvonultatására Matthias Schoenaerts, aki bár jó színész, de egy jellem és motiváció nélküli embert még neki is nehezére esik életre kelteni. A zárás pedig egyszerűen kínos, annyira klisé és giccses szimbolikával próbál valamit, bármit sugallni.

A dán lány tipikusan az Oscar szezonra gyártott termék, és ha nem jelentkezett volna be Dicaprio újfent a szoborért, Redmayne megkaphatná, ahogyan Vikander is a saját kategóriájában, ám ettől függetlenül nem véletlen, hogy nem jelölték a legjobb filmek között. A legbosszantóbb mégis az, hogy semmibe vette Lili Elbe személyét, félvállról kezelte a transzneműek reprezentálását, harcaikat, mint a társadalmi elfogadás, illetve kirekesztés, a lelki kettősség megélése, a nemátalakítő műtétek fájdalmai, a vágy, hogy egyszer őt is teljes értékű nőként kezeljék, és a legnagyobb álmát, hogy anya lehessen, melyért képes volt az életét áldozni.