2004. szeptember 22. Az Oceanic légitársaság 815-ös járata Sidneyből Los Angelesbe tart, fedélzetén 108 utassal. Egymástól idegen, átlagos emberek, átlagos problémákkal, nem is sejtve, hogy hamarosan minden megváltozik. A gép valahol a Csendes-óceán felett rázkódni kezd, majd kettészakad, s a géptörzs egy szigetre zuhan. S itt kezdődik a túlélők meséje.

Hogy mit is jelent nekem a Lost, nagyon nehéz lenne megfogalmazni. Előtte is néztem már néhány sorozatot, mégsem volt soha semmi annyira hatással rám, mint a sorozat pilotja. Nem tudom pontosan, hogy a rejtély, a zseniálisan megírt karakterek, a fokozatosan kételyben tartás, vagy egyszerűen csak a szörny volt a dzsungelben, ami hétről hétre izgalomban tartott. A Lost műfaját tekintve karakterdráma, valójában minden egyéb csak körítés lenne, mégis akaratlanul a néző tudni akarja a válaszokat, egyre mélyebbre akar ásni a sziget titkaiba.

„Guys, where are we?” (1×02 Pilot, Part 2)

Egy Lost kritikát, főleg egy 10. évfordulósat nagyon nehéz lenne úgy megírni, hogy spoilermentes maradjon, így ez sokkal inkább azoknak készül, akik már átélték a sorozat élményét. Vágjunk hát bele, íme a túlélők meséje.

Mikor felszálltak a gépre még ismeretlenek voltak egymásnak. Néhány biccentés, köszönés, egy-két szóváltás történt csak köztük, de semmit sem tudtak a másikról. Egy gerincsebész (Jack Shephard – Matthew Fox), aki halott apját szerette volna hazavinni. Egy gyilkosságért elítélt fegyenc (Kate Austen – Evangeline Lilly), aki ítéletére várt. Egy férfi, aki elvesztette hitét (John Locke – Terry O’ Quinn), egy csaló (James „Sawyer” Ford – Josh Holloway), egy koreai házaspár válságban lévő házassággal (Jin Soo Kwon – Daniel Dae Kim, Sun Kwon – Yunjin Kim), egy volt iraki katona (Sayid Jarrah – Naveen Andrews), egy heroinfüggő rocksztár (Charlie Pace – Dominic Monaghan), egy terhes ausztrál lány (Claire Littleton – Emilie de Ravin), egy lottónyertes, akit baljós számok kísértenek (Hugo „Hurley” Reyes – Jorge Garcia), egy mostohatestvérpár (Boone Carlyle – Ian Somerhalder, Shannon Rutherford – Maggie Grace), egy apa és fia, akik hosszú évek után először találkoztak (Michael Dawson – Harold Perrineau, Walt Lloyd – Malcom David Kelley). Csak néhányan a 48 túlélőből, kiknek életét és halálát 6 évadon át követhettünk nyomon.

„If we can’t live together, we’re going to die alone” (1×05 White Rabbit)

A Lost tipikusan az a sorozat, ami vagy már a pilotban beránt, vagy elmenekít. Másfél óra alatt annyi kérdést tesz fel, melyet más sorozat egy egész évad alatt sem. Az 1. évad még így is lassabb hangvételű. A sorozat flashbackes szerkezetű, minden egyes részben a kiemelt központi karakter múltjának egy-egy momentumát ismerjük meg, hogy végül 6 évad után megkapjuk a teljes történetet. Az első igazán nagy történetszál a 10. részben indul meg, amikor teljesen egyértelművé válik, az eddig levegőben lógó feltételezés, mások is vannak a szigeten.

„We got a problem. The manifest. Jack, the census. The names of everyone who survived, all 46 of us. I interviewed everyone, here, at the beach. Got their names. One of them – one of them isn’t – Jack! One of them isn’t in the manifest. He wasn’t on the plane.” (1×10 Raised by Another)

Az 1. évad szinte teljesen az emberi kapcsolatokról szól. Az évad nagy kérdése talán az lehetne: Képesek vagyunk hátrahagyni a múltunkat és tiszta lappal kezdeni, vagy nem menekülhetünk a sorsunk elől. Az emberi kapcsolatok mellett persze megvannak a fő történetszálak: a titokzatos Többiek, akik embereket rabolnak, egy földbeásott bunker és a menekülés gondolata. Megtörténik természetesen az első nagy halál is, ezzel párhuzamosan egy születés, és elindul a következő évadokban kiteljesedő Jack-Locke ellentét is. Az évad végén egyre jobban érezhető a közelgő veszély, s a szálak összefutnak, egy zseniális epizódban.

S ha a néző azt hiszi, nem lehet a hangulatot fokozni, a 2. évad nyitójelenete tesz erre egy lapáttal. Először csak ártatlanul felcsendül egy dal (Mama Cass Elliot – Make Your Own Kind of Music), majd egy férfi, akinek arcát nem mutatják napi rutinját végzi. Aztán megtörténik a robbanás, s alulnézetből láthatjuk, ahogy Jack és Locke lefelé bámulnak a kirobbantott bunkerajtón. Ha valamihez a Lost nagyon ért, azok az ilyen váratlan jelenetek. S ezzel behoztak egy új karaktert (Desmond Hume – Henry Ian Cusick), akinek nem csak majdnem a legjobb részeket köszönhetjük a későbbiekben, de karaktere teljesen összemosódott a fent említett dallal. Az évadkezdés a bunker mellett egyébként leginkább az egyre fokozódó Jack-Locke ellentétre van kihegyezve, ahogy mindketten másként látják a világot, amit tökéletesen kifejez a premier epizód címe is (Man of Science, Man of Faith)

„ Is this what you were talking about Locke? Is this your destiny? All roads lead here.” (2×01 Man of Science, Man of Faith)

Az évad ezután ismét több szálon fut tovább. Kiderül, hogy voltak más túlélők is, akik a farokrészben utaztak, s eddig halottnak hittük őket. Köztük az ex-rendőr Ana Lucia (Michelle Rodriguez) és az drogkartellből lett pap, Mr. Eko (Adewale Akkinouye Agbaje), akiknek szintén megismerjük történetét. Jack és Locke mellett az egyik központi karakter az évadban Michael, az ő szemén át látjuk, egy apa mit is képes megtenni a gyermekéért.

I’m writing four names down, four of your friends. We need you to bring them here. You have to bring only these four people, Michael, just them. If you don’t bring all the people on the list, you’ll never see Walt again.” (2×22 Three Minutes)

Szintén ebben az évadban bukkan fel a sorozat egyik legzseniálisabb karaktere, Ben Linus (Michael Emerson), aki tökéletes manipulálással megtöri Locke hitét. Az évad fő konfliktusa a bunker, s a gomb nyomogatása, s míg ez eleinte Jack és Locke között zajlott, az évad vége felé már Locke saját magával vívódott. Az évadzáró ismét feszült lett, s belengte az elkeseredés, ami az előző részekben felhalmozódott. Az előző rész végén felbukkanó vitorlás, mint a remény szimbóluma egyetlen perc alatt tört össze, s a karakterek nagy részét magával is rántotta a mélybe.

„All we really need to survive is one person who truly loves us. And you have her. I will wait for you always. I love you.” (2×23-24 Live Together, Die Alone)

Sokak szerint a 3. évad volt a sorozat csúcspontja. Ha egy szóban kellene kifejeznem, miről is szólt az évad, annyit írnék: Többiek. Az írók folytatták a tavaly megkezdett jó hagyományukat, és ismét egy random zenés montázzsal nyitották az évadot (Petula Clark – Downtown), s újabb fontos karaktert ismerhettünk meg, Juliet Burke (Elizabeth Mitchell) szerepében. A cold open a közeli múltban játszódott, egészen pontosan a gép lezuhanásakor, és a Többiek lakhelyéről mutatja az eseményeket, egy modern lakóközösségben, a Sziget közepén. Zseniális húzás, képes volt ugyanazt a hangulatot hozni, mint Desmond bunkeres nyitása. Az évad valóban a Többiekről szól, mégis az első részek leginkább Jack dilemmáját mutatják be, vajon érdemes-e a többiekkel maradnia, vagy gondoljon önmagára. Ezzel párhuzamosan Locke szintén a célját keresi, legutóbbi hibája egy barátja életébe került, és ismét elveszítette hitét. Az őrület lassan felülkerekedik rajta, és ismét Ben manipulációinak hálójába kerül, s ezzel a Jackkel való konfliktusa a tetőpontjára hág.

„You remember earlier, John, when you called me a cheater? When you said I didn’t deserve to be on this island? Well, get this, there I was shaking hands with Jack and thinking „I’d give almost anything to come up with a way to stop him from leaving.” Because, to let him go would be a sign of weakness, of failure, of defeat. My people would see that, they would know it. And that, John, would be the end of me. But, to kill him, that would be cheating. Because my people also heard me make a promise. And, to break my word, that would be the end of me too. And then, you came striding out of the jungle, John, to make my dream come true. (3×13 The Man from Tallahassee)

Az évad utolsó harmadában először jelenik meg a megmenekülés lehetősége, de egyeseknek kétsége van a megmentők céljai felől. Megtörténik a végső összecsapás a túlélők és a Többiek között, Jack és Locke konfrontációja pedig a végletekig eldurvul.

„This’ll be your last chance, Jack. I’m telling you, making that call is the beginning of the end.” (3×22-23 Through the Looking Glass)”.

Az évad zárójelenete aztán minden eddigi szabályt felrúg, s egy új irányba viszi a történetet.

„We have to go back, Kate! We have to go back” (3×22-23 Through the Looking Glass)

A 4. évad ezek után egyértelműen a megmenekülésről szól. A flashbackek egy részét felváltják a flashforwardök, s hamar rájövünk, valami szörnyűség történt, mert csak néhányan menekültek meg, a többieket hátrahagyták. A túlélők két részre szakadnak, egy részük Jackkel tart a menekülés reményében, mások viszont Locke-kal maradni akartak, Charlie figyelmeztetése miatt halála előtt.

„Not Penny’s boat” (3×22-23 Through the Looking Glass)

Megjelennek az évad új főszereplői: Daniel Faraday (Jeremy Davies) tudós, Miles Straume (Ken Leung) aki halottakkal kommunikál, Charlotte Lewis (Rebecca Mader) antropológus, és Frank Lapidus (Jeff Fahey) pilóta. Hamar kiderül, hogy a hajó valóban nem a megmentésükre jött, sőt nagyobb veszélyben vannak, mint gondolnák. Jack továbbra is a megmenekülésben reménykedik, míg Locke és Ben pedig a Szigetet és rajtuk az embereket akarják megmenteni. Az évadzáró iszonyatosan feszültre sikerült, nálam az egyik csúcspont. Az évadnyitó óta először találkozik Jack és Locke, s egyre csökken a feszültség közöttük, de Jack még mindig reménykedik. Talán azért is olyan idegtépő az évadzáró, mert a flashforwardök alapján tudjuk, kik hagyják el a szigetet, és az epizód elején szinte lehetetlennek tűnik, hogy ők az epizód végére egy helyen legyenek. Nagyon fontos jelenet amikor a helikopterrel távolodó Jack szeme előtt a sziget eltűnik, elültetve a kétkedés magját benne. Fontos momentum még Ben vívódása, élete legfontosabb döntését kell meghoznia, s végre meglátjuk az emberi oldalát is, amint feladja a számára legfontosabb dolgot.

„We are going to have to lie” (4×14-15 There’s No Place Like Home, Part 2)

Az 5. évad egyfajta ellentéte az előzőnek. A 3. évad végén láthattuk az összeomlott Jacket, amint vissza akar térni a szigetre, melyet végül Locke halála tett biztossá számára. A flashbackekből megismertük a többiek Sziget utáni életét, a motivációkat, amelyek miatt mindannyian az Ajira 316 járatán kötnek ki, készen visszatérve a Szigetre. Megismerjük a hátrahagyottak eltelt 3 évét, az első napok kínjait, veszteségeit, s végül a beletörődést, s egy új élet reményét. Jackék visszatérése azonban ismét elindítja a lavinát, a 3 év idill semmissé válik. Locke feltámadása és új céljai végig kettős érzést váltanak ki az emberből, egészen az évadzáróig, amikor a sorozat egyik legnagyobb csavarját kapjuk meg.

Az évadzáró kezdő jelenete az évadpremierek zsenialitását hozza, megismerjük a Sziget valódi vezetőjét Jacobot (Mark Pellegrino) és a titokzatos fekete ruhás férfit (Titus Welliver), akinek motivációi egyelőre kérdésesek.

„They come. They fight. They destroy. They corrupt. It always ends the same” (5×16 The Incident, Part 1)

Ahogy az évad 2. fele, az utolsó rész is két idősíkon játszódik. 1977-ben Jack az őrület határán próbálja bebizonyítani igazát, ám ez súlyos következményekkel jár, s a legmélyebbre sodorja. A jelenben pedig megtörténik az első találkozás Jacobbal, kiderül a szörnyű titok Locke feltámadásával, s a Sziget egyensúlya felborul. S ekkor jött az utolsó évad. A Lost hű szokásához, megint egy szájtátós nyitányt adott, újra láthattuk az Oceanic 815-öt, a pilot jeleneteivel, a rázkódás, majd minden elcsendesült és a gép leszállt LAX-ben. Kissé vegyes érzéseim vannak a 6. évaddal kapcsolatban. Érdekesen indult ezekkel a flash-sidewayekkel, a végére meg is értettem a célját, de túlságosan is ellopta a játékidőt a Sziget eseményeitől. Mondom ezt úgy, hogy ott is úgy éreztem, csak az időt húzzák. Mintha a készítők kicsit belefáradtak volna a dolgokba és csak ki akartak jutni a végén, de az utat nem taposták ki rendesen. Tudni lehetett az elejétől mi a cél. Mióta felfedték, hogy Locke valóban meghalt, s Jacob is eltűnt az útból, sejteni lehetett, hogy a végső leszámolás Jack és a fekete ruhás férfi (Locke alakjában) között fog minden lezajlani. Szépen felvezették Jacob névsorát, mi is volt a célja, az események nekem mégis néha céltalannak tűntek. A részek csak néhány karakterre összpontosították, mégsem volt akkora karakterizáció, mint az előző évadokban. Kiemelném viszont a 2 flashbackes részt, Richard (Nestor Carbonell) és Jacob sztorijait, ezekre már nagyon nagy szükség volt (teszem hozzá, hogy Jacob történetének én szívem szerint egy duplarészt szántam volna).

„I only picked one name” (6×15 Across the Sea)

S végül eljött a finálé. Engem döbbentett meg a legjobban, hogy a Szigeten kívüli eseményeknek jobban vártam a feloldását, mint a Szigetesnek. Talán az volt az oka, hogy a Jack-fekete ruhás férfi ellentétét nem igazán tudtam komolyan venni. Locke halálával megszűnt a 2 szereplő közötti feszültség, és inkább egy céltalan, de kötelező harcnak gondoltam. És akkor ott volt a vége. Az a bizonyos templomos jelenet. Tudom, sokan gyűlölik, hülyeségnek tartják, de szerintem zseniális volt. Az egész pontosan azt fejezte ki, amiről a sorozat szólt: a karakterek közötti kapcsolatot.

„This is a place that you… that you all made together so that you could find one another. The most important part of your life was the time that you spent with these people on that island. That’s why all of you are here. Nobody does it alone, Jack. You needed all of them, and they needed you.” (6×17-18 The End)

Később utána olvastam ennek a jelenetnek, és kiderült, hogy ezt J.J. Abrams álmodta meg a sorozat kezdetén. Igaz, hogy ő az 1. évad után kiszállt, s Damon Lindelof mellé Carlton Cuse jött társírónak, de mennyire szép, hogy tiszteletben tartották a kérését.

Azt hiszem mindent leírtam, amit csak tudtam, pedig másodjára fogtam neki, mert az elsőnél túlságosan bőbeszédű voltam (rajongási ártalom), akit még kiemelnék az írók mellett, Michael Giacchino lenne, aki 6 évadon keresztül komponálta az aláfestő zenéket, zseniálisan értett minden érzelemhez. A Lost nálam az a sorozat, amire soha nem fogom azt mondani, hogy „most nézem meg utoljára”. Egyesek a Star Wars részeit látták 20-30-szor, nálam a Lost lesz ez, örökre a szívembe zártam, s örökre az első helyen lesz. 10 év után még mindig nem kopott meg a fénye, s véleményem szerint örökre a legjobbak között lesz. Namaste!