Az étkezés a társadalom- és rendszerkritikus szatírák egyik klasszikus, jól bevált eszköze gondolatok, tanulságok átadására vagy megfogalmazására. Gondoljunk csak a Monty Python harmadik filmjére, Az élet értelmére, amiben Terry Jones a világ legkövérebb emberét alakította a filmtörténelem egyik leggyomorforgatóbb jelenetében. De nem sokkal marad el sokkolásban Peter Greenaway 1989-ben készült filmje, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, ami a thatcherizmus megalomániájának, elszabadult neoliberalizmusának kritikája volt. Galder Gaztelu-Urreta baszk-spanyol szatírája, A platform allegorikus koncepcióján keresztül mesélt társadalmi igazságtalanságokról, egyenlőtlenségekről, mindezt fanyar humorral fűszerezve („felfelé nem lehet szarni”).

Az evés köré szerveződő szatírák rendre émelyítőek, elrettentenek, és egyben végtelenül gúnyosak a gazdagokkal szemben, akik élvetegek, elszakadtak az átlagemberek mindennapjaitól, a fogyasztás a kultúrájuk, a hedonizmus az életszemléletük, a pleasure-nek élnek. A gazdagok egyik státuszszimbóluma a fine dining, a fogyasztás ötvözése a művészettel. Mark Mylod stílusosan A menüre keresztelt fekete komédiája ezt a fine dining-kultúrát állítja pellengérre – több más dolog mellett. Ez a fine dining étterem pedig nem más, mint a Hawthorne, amit a világ legrejtélyesebb séfje, Julian Slowik (Ralph Fiennes) irányít vasmarokkal egy szigeten, ami lakatlan, és annyira exkluzív, hogy csakis az étterem tehetős vendégei jogosultak meglátogatni a személyzeten kívül. A Hawthorne-ba való bejutás kisebb vagyonba kerül, ráadásul hónapokig tart a várólista – érthető tehát, hogy a kiváltságosok egóját sérti, ha ők nem tartoznak azok közé a kiváltságokok közé, akik meglátohathatták az elitek elitjének kifőzdéjét.

Mylod szemlátomást célul tűzte ki, hogy a lehető legtöbb gazdagember-archetípust figurázza ki kíméletlenül. A film fejezetekre van bontva, és frappánsan minden fejezet egy-egy fogás Slowik menüjéről, amit vendégeinek sorjában felszolgál. A vendégek között van étteremkritikus, színész, egy csapat bróker, egy unott házaspár és a főszereplő Margot (Anya Taylor-Joy), aki az egyetlen azonosulható karakter a sok arrogáns seggfej és az észak-koreai gyalogosokat megszégyenítően fegyelmezett éttermi személyzet között. No, és ott van Margot kísérője, Tyler (Nicholas Hoult), aki a luxusgasztronómia megszállottja, és Slowik séf legnagyobb földi rajongója, számára tehát egyenesen megüdvözülés a Hawthorne lapuján belépni.

Mi persze már az elején sejtjük, hogy itt valami nagyon nem kóser, és szórakoztató látni, ahogy a luxushoz szokott vendégeknek milyen lassan esik le a tantusz, hogy bizony csúfosan felültették őket. A menü jól vegyíti a feszültségkeltést a humorral – eleinte előbbiből van a sokkal több, majd amint kikristályosodik, hogy mire megy ki a játék, a feszültség egyre inkább elpárolog, mi pedig egyre jobban tudunk nevetni a történtek abszurditásán. Ezt az önfeledtséget az is táplálja, hogy szépen lassan bontakozik ki előttünk a vendégek jelleme, és a film egy ponton rád kacsint, mintha azt akarná jelezni, hogy ne aggódj, itt mindenki megérdemli azt, ami rá vár, csak dőlj hátra, és élvezd a műsort. Elvégre sajnálnál egy olyan embert, aki törzsvendég a világ legelitebb éttermében, de egy fogást sem tud megnevezni, amit korábban ott fogyasztott?

Mylod filmje üt mindenhova, ahova csak ér, és görbe tükröt tart a sznob elitek sekélyes, hitvány és tökéletesen értelmetlen világának. Nagyon sokat akart mondani, és ebbe bele kicsit bele is reccsent. Hiába érthetőek ugyanis Slowik motivációi, ha cselekedeteiből nehezen rajzolódik ki egy koherens kép, értelmüket nem mindig találni azon kívül, hogy felgyülemlett keserűségét kamatostul visszafizetni a felelősöknek. Nem mindig találja a film a fókuszt, és emiatt a végkifejlet gondolatisága, tanulsága is megalapozatlannak tűnhet. Nem alaptalan azt kijelenteni, hogy A menü egy blöff csupán, és a szájbarágós tanulságai eltakarják a való mélység hiányát. Ugyanakkor, ha nélkülözi is a komplexitást, rá is világít olyan dolgokra, amik mindenkinek a gondolataiban megfordultak egyszer, aki kívülről, biztos távolságból figyeli a kiváltságosok műanyag világát. Mindez frappáns, fekete humorral és abszurditással kísérve senkinek sem fogja megfeküdni a gyomrát.