Az ambiciózus, de meglehetősen vegyes fogadtatású negyedik évad után Noah Hawley újfent bebizonyította, hogy sok Coen epigonnal ellentétben ő valóban érti és magas szinten beszéli a testvérek filmes nyelvét. Erre szebb bizonyítékot (az előző három szezon zsenialitása mellett) nem is találhatnánk a Fargo ötödik etapjánál.

Már az első két részben teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy visszatérünk a kispolgári lét bűnnel való kapcsolatának boncolgatásához, ahol észak-amerikai embertársaink olyan mértékben belekényelmesedtek a naivitás és a hétköznapi szürkeség melegágyába, hogy eszükbe se jutna, nemhogy szánt szándékkal emberrablókat felbérelni, de még az 1500-as évekből származó rejtélyes entitás felé is tiszteletlennek lenni. Teljesen idegen tőlük az erőszakos életmód, nincsenek hozzászokva a határaik ilyen módon történő átlépéséhez, vagy ahogyan a Jennifer Jason Leigh által alakított rideg és számító Mrs. Lyon mondaná: ,, What’s the point of being a billionaire if I can’t have somebody killed?”.

Újból megvetettük a lábunkat a jól ismert minnesota nice kulturális sztereotípiájában, ismét hó borítja a tereket és az eredeti filmmel megegyezően egy rosszul sikerült emberrablás szolgál premisszaként, de ezúttal egy sokkal személyesebb történet elmesélésére vállalkozott Hawley. Újat és mégis ismerőset: a posztmodern filmkészítés egyik kihagyhatatlan alapeleme, nem is beszélve az ezzel együtt járó kiforgatásról. Az intimitás velejárója, hogy az első évadhoz hasonlóan megint egy személy – az ő ügyes-bajos dolgaival – van fókuszba állítva, nem pedig a különféle bűnszervezetek csatározásai és kisasztaloknál történő tárgyalásai. Egy letisztult, (már csak az epizódok játékidejét tekintve is) egyszerű sztorit kaptunk, aminek a központi témája a párkapcsolati erőszak. Ennek a kényes és keveset átbeszélt témának a leágazásaiban pedig megfigyelhető a toxikus maszkulinitás, a sovereign citizen movement-jelenség és a metoo témaköre is.

Sokaknak már most túlkompenzálásnak tűnhet, hogy ez a sorozat is célul tűzte a fehér, heteroszexuális (jellemzően déli) férfiak lejáratását és a sorozat médiumát felhasználva bosszúhadjáratot hirdetett meg ellenük. Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, aki a sorozat egydimenziós mivolta kapcsán elégedetlenkedik, többről van itt szó most is. Nem állítom, hogy ezúttal nem egy feminista nézőpontból látjuk az eseményeket, de nem gondolom, hogy egy – általános megbélyegzéssel együtt járó – kalap alá söpörné az összes hímnemű egyént. Az évad több ponton is megerősíti ezt az állítást.

Visszagondolva az eredeti film Frances McDormand által alakított rendőrnőjére – ha akarunk, általa is bőségesen találhatunk feminista olvasatot – egyfelől törvényszerű volt, hogy a sorozat foglalkozzon ezzel a témakörével, másrészt napjaink egyre inkább teret nyerő populizmusa és szélsőségesen konzervativizmusa miatt szükségszerű volt ennek a meglépése. Mindez utalásszerűen megjelenik Dorothy sebes hátában, Tillman seriff prédikációjelleggel előadott beszédeiben, de egyértelműen ott van Lorraine Lyon megnyilvánulásaiban vagy Ole Munch tigrises hasonlatában.

Éppúgy, mint a Sons of Anarchy (2008-2014) hatodik évada, ez a tíz rész is a bűn világában jól mozgó nőkről szólt, akik ugyanúgy tudják mozgatni a szálakat, mint bármelyik másik férfi, sőt még adott esetben kifinomultabban is. Hawley azonban intelligensebb alkotó annál, minthogy egy egyszerű, propagandisztikusnak ható művet készítsen. Miközben külsőségeiben csalinak használta, az egyesek számára elidegenítőnek ható kérdéskört, kellőképp árnyalja mindkét, sűrű árokásásokkal kialakult oldalt.

Juno Temple-nél jobb Fargo főszereplőt nem is lehetne kívánni. A traumáktól fizikailag és lelkileg megsebzett Dorothy/Nadine tartva attól, hogy volt férje eljön érte, mindent megtesz annak érdekében, hogy magát és szűk családját megvédje a betolakodóktól. Egyszerű, de mégis kifizetődő praktikái által menekül meg az újabb és újabb csapdákból, miközben fokozatosan tárul fel az erőszakkal teli múltja. Semmi mást nem szeretne, csak egy boldog, egyszerű életet élni és isten irgalmazzon annak, aki őt megakadályozza ebben. Fizikumára, mozgására tökéletes leírás a tigrisek finom, ugyanakkor hirtelen és elemi erővel lecsapó magatartása, amihez párosuló paranoiája és túlélési ösztöne kifizetődő fegyvertárs a Roy Tillman elleni macska-egér játékhoz.

A jelenkor másik nagy showrunnerjével, Taylor Sheridannal ellentétben Hawley seriffképe nem is lehetne ennél antipatikusabb. Tillman figurájában – kissé karikaturisztikusan ugyan, de – hitelesen és hibátlanul összpontosul a mai kor Amerikájának politikai és szociális életét egyaránt megbélyegző szélsőjobboldali konzervativizmus. A családról – és úgy általában a világról alkotott – mérgező véleménye hatalommániával és erőszakossággal vegyül, a militarizmust támogató eszményéhez fanatizmusa és hímsovinizmusa kellő elrettentésül szolgál a nézőnek.

Ennek ellenére még az ő karakterébe is sikerült az emberi oldaláról tanúskodó bizonytalanságot belecsempészni, rámutatva ezzel az üres manírok mögött rejtőző félelemre és gyámoltalanságra. Jon Hamm asszisztálásában Lorne Malvo és V.M. Varga mellett egyik legjobb Fargo antagonistát kaptuk meg. Ők ketten szolgálnak az évad alappilléreiként, hozzájuk idomul mindenki más, egyéb remek alakításokkal bővítve a Fargo sorozat Pantheonját. Jennifer Jason Leigh (Aljas nyolcas) Lorraine Lyonként a hideg és számító üzletasszony tökéletes reinkarnációja, Sam Spruell (Doctor Who) Ole Munchja a múltjából fakadó rejtelmességével, stílusával és az utolsó jelenetben nyújtott jelenlétével az egyik legemlékezetesebb antihőst formálta meg a sorozat berkein belül.

David Rysdahl (The Revival), Joe Keery (Stranger Things), Richa Moorjani (Én még sosem…), Dave Foley (Egy bogár élete), Lamorne Morris (New Girl) is mind remekeltek a szerepeikben, és úgy tudtak emlékezetesek maradni, hogy néhányuk karaktere a történet nagy egészéhez képest útközben elsikkadt. Ha bárminemű negatívumot fel lehet róni az ötödik évaddal kapcsolatban, az sajnálatos módon pont a dramaturgia, ami a személyesebb, kevesebb karaktert mozgató történet miatt túlságosan is egyenesvonalúra sikeredett. Nem egyszer fordult elő, hogy a főszál mellett a történet számos egyéb irányba is le tudna ágazni, de mivel maga a koncepció a Dorothy-Roy párharcra van felfűzve, minden más ígéretesnek bizonyuló ötletmorzsa elvész a nagy összefüggő egészben.

A legjobb példa erre, amikor pár jelenet erejéig Lorraine és Roy saját érdekükből fakadóan, hatalmukat és befolyásukat felhasználva egymást igyekeznek hátba szúrni, nem kímélve senki és semmit. Akár erre az eseménysorra is fel lehetett volna húzni egy sokkal kidolgozottabb, szórakoztatóbb, akár társadalmi kommentárral ellátott történetszálat, de ahogy a pár karakter részéről történő dramaturgiai döntéssorozatok, ez is inkább a stílus szentségében, semmint a logikájéban fogant. Ezzel párhuzamosan viszont voltak olyan merész, időhúzásnak tűnhető lépései az évadnak, amik utólag nézve maximálisan kifizetődtek. A hetedik (Linda címet viselő) epizód, ami amellett, hogy szemet gyönyörködtető vizualitással újította meg a szériát, nem volt rest árnyalt képest festeni a bántalmazott nők lelki gyógyulását elősegítő táborokról, ahol a szektai szellemiség fejében a szubjektum teljesen elveszik.

Audiovizuálisan ismét lehengerlő, meglehetősen kettős hozzáállást prezentált a széria. Az esztétikum felé tanúsított hübriszi magatartása már a korábbi évadoknál is érzékelhető volt és Hawley ezúttal sem hazudtolta meg magát. A teljesen öncélú, de a műfaji változatossággal együtt járó formai jegyek behozatala – ami akár képarányváltozást is eredményezett – és fokozatos halmozása mindenféle hiba és diszharmónia nélkül olvadnak össze egy jól működő kerek egésszé. A horror, krimi, fantasy, vígjátéki, thrilleri elemek egyike sem megy a másik rovására, remek összhangban állnak csatasorba a showrunner játékosságáról elhíresült hadseregében. A feszültségteremtés magasiskolája a negyedik epizód gerinceként funkcionáló home invasion-ös szekvencia, a fegyvervásárlás maga a megtestesült fekete komikum, míg a pajtában lezajló átalakulásánál aligha találunk idén ijesztőbb, csontig hatolóbb jelenetsort.

A stiláris elfogultság nem válik önmaga paródiájává, mivel a dramaturgiát megtámogató szerepük mellett (bábelőadás) a legtöbbször letisztult totálokkal vannak kiválóan ellenpontozva. Ez a vissza-visszatérő minimalizmusa a sorozatnak erőteljesebb szimbolikával hat és mélyebb jelentéssel bír, mint bármilyen más döntött kameraszög, vagy felfokozott színhasználat (Gator újjászületése a ranch mellett található csatornából). A markáns, a történések kommentálása mellett még inkább nyomatékosító zenehasználat ezúttal is Jeff Russo keze munkáját dicséri. Átdolgozásai között találjuk többek között Tim Burton szerelemgyerekének, a Karácsonyi lidércnyomásnak a méltán népszerű This is Halloween klasszikusát, illetve Lisa Hannigan előadásában Britney Spears Toxic című dalát. A felcsendülő dalok között még fontos helyet foglal el a Village People Y.M.C.A. száma, aminél jobban nem is lehetett volna összefoglalni a Tillman farmra igyekvő, férfiasságuk becsületét visszahódítani akarók bejövetelét.

A sorozat jövője ezúttal is kérdéses, Hawley elmondása szerint az elkövetkező években az Alien projektjére fog koncentrálni, de egyúttal nem szándékozik levenni a szemét Minnesota nagyravágyó lakosairól sem. Ha hihetünk a szavának, még három különböző évtizedben játszódó (60-as, 80-as, 90-es évekbeli) történetet fogunk kapni, amennyiben az FX továbbra is bizalmat szavaz neki. Az biztos, hogy nincs könnyű dolga. Most már sokkal nehezebb megírni egy minden elemében meglepő és kiszámíthatatlan évadot, mint annak idején 2014-ben, vagy 2015-ben, az első és második szezon környékén.

Dorothy Lyon személyes háborúját eredetileg a sorozata befejezésének szánta (szerencsére végül meggondolta magát), és a méltó lezárásra való törekvés érződik az epizódokból, mely leginkább az utolsó jelenetben csúcsosodik ki. Tökéletesen tartalmazza a sorozat (és a film) belső magvaként funkcionáló, harmóniával, megbocsátással és kedvességgel kéz a kézben járó üzenetét. Egy hibátlan Fargo esszencia negyedórába sűrítve, ami mentes mindenféle kegyetlenségtől, nihilizmustól, cinikusságtól, öncélúságtól, csupán egy étkező minimális terére szűkítve a katarzis elsöprő erejét. Egy mosoly mindenek felett.