2005-ben a Lucasfilm kiadta a Star Wars III. részét, a Sith-ek bosszúját. Így szerették volna, hogy a nagyhírű franchise története körbeérjen és méltó lezárása legyen annak, ami 1977-ben elkezdődött. De vajon sikerült a végletekig kikerekíteni a sztorit? Kapunk vajon mindenre megfelelő magyarázatot? Nos, lássuk hogy sikerült!

Történet és kidolgozás

Rajongóknak természetesen nem kell sokat mesélni a történetről. Dióhéjban a Köztársaság háborúban áll a Szeparatistákkal, melynek vezetője, Dooku gróf (Cristopher Lee) folyamatosan támadja a Köztársaságot. A droidok vezetője, Grievous tábornok (Matthew Wood) behatol a szenátusba és elrabolja Palpatine kancellárt (Ian McDiarmid). Ekkor jön képbe Obi-Wan Kenobi tábornok (Ewan McGregor) és az ifjú Anakin Skywalker (Hayden Christensen), a két jedi lovag. Ketten indulnak a kancellár kimenekítésére, ám ez még csak a cselekmény eleje…

Majdnem ugyanott folytatjuk, ahol a Klónok támadása abbamaradt, illetőleg mintegy három évvel később. Hogy hozta-e az elvártat? A szokásosnál jobban, mert mint ahogy a Baljós árnyak és a Klónok támadása elkezdett egy majdnem teljesen más vonalat követni, úgy igyekszik a Sith-ek bosszúja visszakanyarodni az elődök nagyságához. Elmondható, hogy a 2000-es években készült trilógia „legnézhetőbb” darabja. Ám még így is lehetnek a rajongóknak fenntartásaik.

Már maga a színészeket körbevevő „agyondigitalizáció” sem mindig szemet gyönyörködtető. Igaz és jó pont, hogy monumentális helyszínek, látványos ütközetek és legendássá vált képek festik szebbé ezt a CGI áradatot, de sajnos itt-ott elveszti hitelességét, így nehéz elhinnünk, hogy valós helyszíneken járunk. Pedig milyen jó lenne, nem? És ez az érzés nem csak a látványnál van jelen, hanem bizonyos jeleneteknél is. Palpatine kancellár megmentése során jedijeink olyan lélegzetelállító kalandba kerülnek, hogy az már sok. Konkrétan nem tudtam hinni a szememnek, amikor láttam a kancellárt a fiatalosabbnál fiatalosabb kalandokban, ráadásul Dooku gróf is jól tarthatja magát, hiszen minek lépcsőt használni, ha még ennyi idősen is képes leszaltózni a parancsnoki hídról. Ilyen és ehhez hasonló látványelemek tesznek bizonyos jeleneteket hiteltelenné. Csak mondok egy példát: minek szaltózgatni, ugrálni és merészebbnél merészebb mutatványokat bemutatni, mikor egy lassú és méltóságteljes séta is nagyobb feszültséget kelt a nézőben? Emlékezzünk csak vissza a gróf és Yoda (Frank Oz) harcára a második részben! Ez a párbaj a vége felé már inkább komédiába torkollott, nem látványba és izgalomba. Ebből sajnos nem tanultak az alkotók, hisz itt is találkozunk hasonló totál felesleges erőfitogtatásokkal. Személy szerint számomra nem ezt a jedi képet festették le az első filmek. Ebben rejlett az új trilógia hibája is. Lehet erősen hangzik, de eltorzította azt a képet, melyet a Star Wars világáról felépített egy generáció, de szerencsére a 2005-ös filmről elmondható, hogy (hangsúlyozom) viszonylag megfelelően varrja el a szálakat.

A megvalósításban kifejezetten tetszett, hogy nem pakoltak bele értelmetlen csatákat, harcjeleneteket, ezek csak azért kellenek, hogy meglegyen a néző igazi háborús érzése, minthogy ezt a kerettörténet is elmeséli. Sokkal inkább lett fókuszálva ebben az esetben a párbeszédek és az ezzel járó interakciók fontosságára. Végre beszélnek egymással a szereplők és nem holmi üres dolgokról, hanem igenis van magyarázó jelentése mindennek. Ahogy egyre többet hallunk politikát, stratégiát, tanítást a filmben, úgy kerekedik a legtöbb dolog a szemünk elé. A jelenlegi politikai helyzetet láthatjuk a dialógusokban magunk előtt, és rájövünk, hogy ennek igenis van alapja. Jól tették, hogy inkább erre fektették az hangsúlyt, mert ez a momentum az elődeiből hiányzott. De sajnos a majdnem másfél órás játékidő is kevés a filmnek ahhoz, hogy megfelelően elmagyarázzon mindent. Attól a ponttól, hogy Grievous tábornok elmenekül csillaghajójáról, onnantól elkezd a film sietni. Több szín alatt láthatjuk az eseményeket, melyek egy időben zajlanak és ezek között ugrálunk, hogy minden érthető legyen. Anakin Skywalker elméjét szépen lassan megfertőzi az uralkodó és a motivációja, hogy átálljon az ő oldalára, teljesen felfogható és érezhető. A Jedik kiirtása szerte a galaxisban megfelelően drámai és felkavaró, a csecsemők sorsa, mely a régi trilógia alapkövét helyezi le is megfelelő. Már a kancellár személyét megismervén érezhetjük, hogy mögötte valamilyen sötét titok lapul, melyre a jedi tanács hivatott fényt deríteni és az ifjú Skywalker rossz útra térésével letisztázódik minden. Ám sajnos a rövid játékidő nem teszi lehetővé a lassú magyarázatokat, inkább a film felgyorsítva kívánja elvarrni a szálakat és megfelelő lezárást adni a történtek előzményeinek, így maradnak még bennünk kérdések jócskán.  De gondoskodtak a retro érzésről is, ugyanis például Vader nagyúr megszületése után láthatjuk Organa szenátor hajóját régi pompájában, ahogy azt a negyedik részben megszokhattuk, és a záró jelenetekben láthatjuk a Nagyurat és tanítványát, ahogy a csillagromboló megszokott parancsnoki hídjáról kísérik figyelemmel a Halálcsillag építési folyamatait. Ezek az elemek adnak egy jó nosztalgikus érzést, és ez mindenféleképp helyénvaló.

Színészi játék és zene

Igen, a színészi játék bizony hagy némi kívánnivalót maga után. Mintha senki sem tudná épp hol van vagy mit kellene csinálnia. Ezt betudom a nagy nyomásnak, de tény, hogy egyik színész sem éli bele magát teljesen. Néha a párbeszédek laposak, hiányzik a jelenetekből a kellő érzelmi töltet. Igaz, magától George Lucastól nem sok instrukciót hallhattak, hisz ezekben az időkben Ő maga már nem foglalkozott annyit a franchise-zal. Ennek hiányában némely színész nehezen vagy egyáltalán nem képes azonosulni a karakterével, még jó, hogy ez az adat elvész a történet mögött és csak az jön rá, aki konkrétan figyeli ezt a motívumot.

De a zene az maradt a régi fenomenális alakjában. Legyen szó régi vagy új trilógiáról, John Williams mindig is kitett magért és itt sincs másképp. A film zenéje megfelelően dinamikus, drámai, és megadja a kellő hatást a különböző jelenetekhez. Erről nem is érdemes tovább beszélni, csak így tovább, és reméljük, hogy Williams bácsi az új film zenéjét is legalább olyan fergetegesre komponálja (ha nem jobbra), mint elődeiét.

Összegzés

A Sith-ek bosszúja az új trilógia legjobbnak mondható darabja. Igyekszik kibogozni az elődei által jócskán összekuszált szálakat. A dialógusok segítségével magyarázza a jelenlegi helyzetet, mely teljesen érthető és átélhető. Emellett sajnos a sok felesleges látványelem mellett nem tudunk szemet hunyni a színészi teljesítményről sem, mely ebben az esetben aligha mondható jónak. A zene viszont itt is maradandó és fület gyönyörködtető. Ezek után várjuk a hetedik részt és egymás kezét fogva bízunk benne, hogy méltó lesz elődeihez!