Az ember úgy van bekötve, hogy mindig is érdekelte az ismeretlen, a világban rejlő lehetőségek és a „mi lenne ha” latolgatása. Kis költői túlzással ez mozgatja a világunkat, így persze a szórakoztatóipart is. Az Apple saját gyártású sorozata, a For All Mankind pedig duplán is kipipálja ezt és bizsergeti a szerencsés néző ez irányú kényszereit. Ugyanis az alternatív történelmi találgatások mellett még azt is megpróbálja nekünk elképzelni, hogy mit rejtegethet, ami talán a legérdekesebb a fajunk számára: a bolygónkon túl. A nemrég befejeződött negyedik évad pedig igazán fején üti a szeget.

Természetesen nem egy Star Wars vagy Mass Effect jellegű történetre és világra kell gondolnunk. A For All Mankind egy földhözragadt sci-fi, ami igyekszik, a maga „történelemhamisító” módján igyekszik a realitás talaján maradni és egy többé-kevésbé hihető, tudományosan is elképzelhető cselekményszálat elénk tárni. Akinek esetleg kimaradt volna az első három éved, nos, az első sorban szaladjon de gyorsan megnézni, másodsorban pedig nyugodtan olvassa el korábbi első és második évados és a harmadik szezonról írt visszatekintőinket. Röviden a For All Mankind egy olyan világot tár elénk, ahol az űrverseny kvázi soha nem ért véget és amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok már nem szorongatja egymás torkát, akkor a buliba beszállni akaró magáncégekkel és más nemzetekkel kell megküzdeniük. Ezzel folyamatos löketet adva a további kutatásoknak, a tudományos fejlődésnek, az űr felfedezésének, valamint az állandó jelenlét létesítését a végtelenben.

A harmadik részben azt követhettük végig, hogy miként harcol három versenyző a Marsra jutás elsőségéért a kilencvenes évek első felében. Név szerint a két korábban említett szuperhatalom és a véleményem szerint a SpaceX ihlette Helios vállalat. Mindezt csak azért, hogy végül így is, úgy is egymásra utalva és egymással együttműködve kelljen megkezdeniük az emberiség marsi kolonizációját. Mindezt csupán azért, hogy ráeszméljenek az utolsó epizódban, hogy Észak-Korea beelőzte mindannyiukat. Cink. Az előző évad végén pedig tanúi lehettünk egy terrortámadásnak is a NASA ellen, melyben több korábbi közönség kedvenc karakter is életét vesztette, valamint egy különleges politikai/kémdrámának, aminek következtében a NASA igazgatója, Margo a Szovjetunió kényszerű szolgálatába áll.

Az új évadban ismét ugrunk cirka egy évtizedet, ahogy azt már korábban megszokhattuk a sorozattól. A Marson immáron állandó emberi kolónia létesült, az eredeti amerikai kutatóbázis, a Boldogság Völgye helyszínén. Ezt a M-7 néven emlegetett szövetség közös erővel használ, tart fent és finanszíroz. Az eredeti négy marsi versenyzőhöz csatlakozik Japán, India, az Európai Űrügynökség, valamint a Kommunista Országok Űrutazási Koalíciója (melynek kis országunk is tagja). Az űrhajósok és tudósok többségét a különböző űrügynökségek adják, míg a kisegítőszemélyzet és a szakmunkások a Helios alkalmazásában állnak. A sorozat alapszituációját az adja, hogy a szövetség szeretne befogni egy ritka fémekkel megpakolt aszteroidát, majd azt a Mars orbitjára állítva kibányászni az értékes anyagokat. Persze nem megy az olyan egyszerűen és több ponton beüt a kaka.

A harmadik évadban nagy hasfájásom volt, hogy a tudomány és az űrkutatás témája áldozatul esett a a brazil szappanopera és a Barátok Közt szintű ki kivel kamatyol, ki kinek tesz keresztbe, ki milyen kisebbséget képvisel témáknak. Amik amellett, hogy elvettek a sorozat eredeti fényéből és hangulatából, valamint sokkal kevésbé is volt érdekes, mint tudományos/űrkutatáshoz köthető, valamint a politikai, kémkedős sztoriszálak. Szerencsére nem volt tragikusan borzalmas, de azért zavaró volt. Úgy fest ezt amúgy a készítők is megérezhették, ugyanis legnagyobb örömömre a negyedik évadban ismét nagyobb hangsúlyt kapnak a tényleges űrkutatással, vagyis immáron már inkább a Mars kolonizációjával és a folyamatos élet kialakításával kapcsolatos események. Számomra kifejezetten érdekes volt a Mars bázison élő különböző munkakörökben dolgozó és körülmények közt élő csoportok közötti konfliktusok, ami talán az új évad egyik mozgatórugója.

Ezúttal talán még nagyobb hangsúlyt kaptak a politikai játszmák is, ami számomra további plusz pont volt. A szereplők szemén keresztül átélhetünk egy rakás áskálódást, machinációt, kémkedést, de még egy puccsot is, ami persze mind-mind hatással van a marsi eseményekre is, tovább fokozva az ottani, amúgy sem rózsás helyzetet. Annak is kifejezetten örültem, hogy igyekeztek eldolgozni a harmadik évadból megmaradt nagy rakás elvarratlan szálat és ismeretlen végkimenetelt, ezzel is magyarázatot adva a tíz éves ugrás utáni helyzetekre, illetve lezárást nyújtva néhány korábbi sztoriszálnak. Az írói csapat – mely lényegében ugyanaz maradt – ismét szinte hibátlan munkát végzett. A korábban megismert karaktereket tovább építették, és ebben az évadban olyan új szereplőket írtak bele a történetbe, akiket szívesen látnánk a folytatásban is. Néhány karaktert a korábbi évadokból ugyan hiányoltam, illetve vannak még nyitott kérdések, de ez akár azt is jelentheti, hogy lesz folytatás.

A rendezés alapvetően jól sikerült. Az epizódok, egy-két apróbb megbicsaklástól eltekintve igazán remekül meg lettek komponálva. A fényképezés kifejezetten kellemes, a vágással is meg voltam elégedve. A színészi gárda is hozza a tőlük megszokott és elvárt szintet. Bár a negyedik évadban kissé visszaszorult a hetven pluszos Ed Baldwin karaktere, de a magam részéről még mindig úgy gondolom, hogy ő maga és az őt életre keltő Joel Kinnaman húzza az egész cselekményt. De az újoncként érkező Miles szerepében Toby Kebbell is erős alakítást nyújt. Mellettük pedig a Alediát alakító Coral Peña is felnőtt a központi karakter feladathoz, hogy akár a jövőben a vezető szerepet is átvehesse a történetben. Az újonnan behozott karakterek többsége egyébként kifejezetten jól sikerült, mint írói, mind casting szempontból.

A különleges effektek és a látvány mindig a sorozat hatalmas erőssége volt, ez pedig továbbra is igaz. Látszik, hogy a cupertinóiak nem spóroltak sem a praktikus effekteken, sem a CGI grafikusok fizetésén. Mind az űrbéli jelenetek, mind maga a vörös bolygó megjelenítése is szemet gyönyörködtető. Nem, nem kell egy hatalmas büdzsével rendelkező A-listás mozifilm szintjére gondolni, de a sorozatok között kimondottan elsőosztályú. És nem is csak az effektek zseniálisak, hanem a díszletek, a jelmezek, az űrhajók és a Mars bázis belsejének kiépítésén is látszik, hogy gondos kezek alkották meg. Így kell ezt csinálni. Úgy gondolom, hogy, ahogy mindig is, a negyedik évadnak is talán a legnagyobb erőssége a brutális hangulatteremtés, mely a sötét űrhöz hasonlóan magába szippantja az embert és nem ereszti.

A For All Mankind új évada visszakormányozza a szériát az eredeti szériát és újra a felfedezés, az űrkutatás, valamint az ezek mögött megbúvó üzleti és politikai machinációk állnak. A készítők elengedték a szappanoperákba illő sztorikat és a velük járó érdektelen, középszerű karaktereket, a helyükre pedig jól megírt, érdekes új szereplőket ültettek. A negyedik évad eseményei pedig bőven megágyaznak egy következő évadnak, ráadásul még a korábbiakból is maradt pár kérdőjel. Így számomra vitathatatlan, hogy el kell készülnie az ötödik évadnak is. Bízom benne, hogy az Apple döntéshozói is így gondolják, mert én már most ki merem jelenteni, a For All Mankind az elmúlt évtized egyik legjobb sci-fi sorozata számomra.