Hosszú várakozás után végre eljött a pillanat, megérkezett a Vaják sorozat 3. évadának első etapja. A Netflix ezúttal két részletben ossza meg a nézőkkel Ríviai Geralt kalandjait, szemben az előző évadok gyakorlatával, ahol egyben kaptuk meg az összes részt évadonként. A fő történetszál tovább bonyolódik és a fő kérdés az, hogy vajon sikerült-e a Netflixnek tanulni az előző évad hibáiból, és ezúttal egy Sapkowski-relevánsabb szezonnal előállni.

Az évad története lényegében ott veszi fel ismét a fonalat, ahol a második szezon befejeződött. Yennefer, Ciri és Geralt folyton-folyvást menekülnek a Cirit üldöző zsoldos csapatok elől. Habár Yennefer és Geralt kapcsolata ingatag lábon áll, és vajákunk nehezen bízik meg a varázslónőben, kettejüket Ciri védelme erősen összeköti. Senkiben sem bízhatnak, és az üldözők száma egyre csak növekszik. Nemcsak a tündéknek, hanem Nilfgaardnak, a Varázslók Szövetségének és még az északi királyságoknak is Ciri erejére fáj a foga. Ahogy a hurok egyre inkább szorul, a sötét erők a háttérben keményebben munkálkodnak a vajáklány elfogásán.

Megvetendő történések egy kis pozitív csalódással

A Netflix sorozatának 3. évada Andrzej Sapkowski Vaják sagájának A megvetés ideje című kötetét hivatott feldolgozni. A saga ezen része erős vízválasztó a teljes történetben és olyan események láncolatát indítja el, amelyek később kulcsfontosságúak lesznek. Fontos volt tehát, hogy ezúttal viszonylag pontosan adják át a könyv eseményeit. Számomra a második évad erős kezdése után még erősebb volt a visszaesés. Rájöttem a részek alatt, hogy az eltávolodás az eredeti sztoritól már-már olyan szintűvé emelkedett, hogy konkrétan nem is észleltem, hogy mi történik. Némiképp tisztította a képet, az, hogy a 3. szezon előtt felfrissítettem az emlékeimet a részek újranézésével.

A véleményem azonban nem sokat változott azzal kapcsolatban, hogy továbbra egy erősen kiforgatott Vaják történetet látok az előző évadban. Éppen ezért kíváncsi voltam arra, hogy ezt a hibát sikerül e kiküszöbölni a folytatás során. Ezzel kapcsolatban vegyesek az érzéseim.

A megvetés ideje a GABO kiadó 2020-as kiadása szerint körülbelül 400 oldalon keresztül taglalja azokat a központi eseményeket, amelyek nagyban alakítják a főszereplők sorsát. Nem lenne igazságos azt állítani, hogy a sorozat megint a velejéig kiforgatja Sapkowski művét. A könyv legfontosabb történéseit szerintem sikerült relevánsan visszaadni. Azonban ennek csak akkor tudtam örülni, mikor már az első pár rész zagyvaságain túl lendül a sorozat.

Saját részemről arra jöttem rá, hogy az első körben publikált öt részből nagyjából két résznyi zűrzavaron kell túl lenni annak érdekében, hogy kaphassunk egy érdekesebb koncepciót. Az évad első részei ugyanis kapkodással és randomitással vannak fűszerezve. Az események rendkívül gyorsan pörögnek előre, és ismét nem értem, hogy mi folyik a képernyőn. A sorozat ebben a szegmensben csak a saját farkát kergeti és kétségbeesetten próbálja valahogy felvenni a nagy káosz után a fonalat, némiképp eredménytelenül. Agyba-főbe kapjuk a random történéseket és mellékszereplőket, akiknek jóformán alig van funkciója. Féltem tőle, hogyha a többi rész is ilyen katyvasz lesz, akkor végérvényesen elengedhetjük az egész sorozatot.

Magam részéről már egyébként is igyekszem elengedni azt, hogy az eredeti művekkel azonosítsam a szériát, mert látszólag nincs értelme. Nem a változtatás volt eddig sem a gond, hiszen tudjuk, hogy ez alapvető része egy adaptációnak. A változtatás eszközlése azonban eddig is hagyott sok kivetni valót. Mert még ha a könyveket jól ismerő néző elveszti a fonalat, az hagyján. A sorozat legnagyobb hibája a 2. évadtól kezdődően eddig is az volt, hogy azok a nézők is erősen vakarhatják a fejüket, akik sem a játékokat, sem a könyveket nem ismerik. Ami gond, mert az végérvényesen bizonyítja, hogy valami kisiklott.

A 3. résztől kezdődően viszont megérintett a pozitív csalódás kellemes szellője. A szükségtelen és összezavaró randomitást ezután sem zárhatjuk ki sajnos, de ettől a ponttol valahogy erőre kap a sorozat. Mintha valaki a távolban felfedezte volna a zátonyt és még idejében fordított a kormányon, hogy ne kapjunk léket. A felfedezést, hogy A megvetés ideje történései központi jelentőségűek, kifejezetten jót tett a szériának. Külön kiemelném a gors veleni és aretusai eseményeket, amelyek relevánsan tálalják a könyv főbb mozzanatait. Kiemelendő az ismétlődő idő vágási mechanizmusait nagyon jól használó thaneddi bál, amely se nem gyors, se nem túl lassú. Részletesen és érthetően magyaráz, tisztelvén ezzel a jelenet központi jelentőségét. Mindenképp piros pont jár ezért az alkotóknak.

A megfáradt Ríviai Cavill

Erősítvén a pozitív dolgok listáját kiemelném, hogy a zene és a látvány még mindig hamisítatlanul Vaják hangulatú. Nemcsak a díszlet, meg a látványos nagytotálok a szemet gyönyörködtetőek, hanem ide sorolhatjuk még az igényes CGI-t és a mesterien koreografált harcjeleneteket. Utóbbiak megint csak olyan véletlenszerűen bukkannak fel, hogy néha értelmük nincs, nézni őket viszont nem olyan rossz. Zenei téren sajnos már nem Sonya Belousova és Giona Ostinelli libabőr idéző dallamai csendülnek fel, viszont Joseph Trapanese komponálása is rendkívül jó hangulatot kelt.

A színészi játék azonban számomra hagy némi kívánnivalót, de inkább személyes meglátásom ez, mintsem objektív elemzés. Az, hogy az írók már túlontúl kitekerték a Vaják sztoriját rányomta a bélyegét a karaktermegformálásokra is. Nem kifejezettem éreztem azt a szereplőkön, hogy teljesen tisztában vannak azzal, hogy mi is folyik körülöttük. Ennek persze többféle oka is lehet, kezdve a gyatra rendezői instrukcióktól a forgatáson uralkodott hangulatig. Leszögezném hogy a színészek egytől egyik hatalmas tehetségek, és ezt az első évadban bizonyították is elég szépen. A fordulat a rákövetkező évadokban bukkant fel számomra.

Anya Chalotra Yenneferje számomra még mindig teljesen karakteridegen. Olvasván a könyveket, az orgona és egres illatú varázslónő egy határozott és erős jellem, akinek szarkazmusa rendkívül szórakoztató tud lenni. A sorozatban előadott karaktere számomra nem tanúsítja ezeket a tulajdonságokat, sokkal inkább egy elveszett, törékenyebb nőt láthatunk, aki bár sokkal emberibb, hiányzik belőle az az erő, amit a személye elvárna. Freya Allan Ciri szerepében nem rossz, kellően erős, ugyanakkor érezteti, hogy mennyire szüksége van a segítségre, a pártfogásra. Akadtak azonban nála erősen túljátszott tinédzser jellemvonások, amit legtöbben egy kiadós pofonnal honorálnánk.

Henry Cavill esete pedig egészen speciális. Az Ő kilépése valószínűleg erősen hathatott a stáb többi tagjára is, de produkció összességét tekintve abszolút megértem a távozását. Alakításában egy olyan megfáradt Geraltot láthatunk, aki olyan látványosan nem akar itt lenni, hogy az már nekem is fájt. Elég csak szemügyre vennünk azt a néhány arckifejezést, amit tanúsít a jelenetek alatt, és egyből rájövünk, itt Ő már csak a forgatás végét várta. Nyilván örök igazság, ha egy viszony megromlik, annak mindig két oldala van, viszont tény az is, hogy ezzel egy olyan embert vesztett el a stáb, akinél jobban senki sincs képben a Vaják világával.

Vegyes érzelmű összefoglaló

A második évad csalódása után próbáltam úgy hozzáállni a sorozathoz, hogy még van esély az egészet jobbá tenni. A 3. évad első pár részében abszolút nem voltam meggyőzve arról hogy ez valaha koncepció lett volna. Ismét csak random eseményekkel, kapkodással és túlpörgött jelenetekkel találkoztam. A lejtőn való sebes gurulást szerencsére a látványosan összerakott thaneddi és gors veleni eseményeknek sikerült lelassítani, és pozitív csalódást hozott a egész produkcióba. Ez egy kis fénysugár a sötét alagútban, aminek még koránt sincs vége, hiszen a második etap még hátra van. A bizalmamat egyelőre nem vesztette el a Netflix féle Vaják (bár nem sok híja volt), elvárásokat azonban továbbra sem fogok tanúsítani felé, mert még bőven van mint helyrehozni.