Most, hogy a Sherlock negyedik (és lehet utolsó) évada a végéhez ért, beszéljünk egy kicsit a Doctor Who-ról. Először is: mi lett vele és hogy jön ide? Nos, az időutazós sorozatot még úgy 2010-2011 fordulóján vette át Steven Moffat íróúr, és vállalta, hogy ő legyen a sorozat showrunnere (és vegyük hozzá, hogy 2010-ben kezdte a Sherlockot). Innentől nagyjából egy-két évadig sikerült egy bizonyos színvonalat megtartani, aztán valahogy minden vakvágányra terelődött. Moffat ugyanis borzasztó módon szereti szükségtelenül túlbonyolítani történeteit, melynek eredményeképp az évad vége volt az eleje, az eleje a vége, a közepe meg a fene tudja. Persze a pontokat össze lehet kötni, de tényleg muszáj feleslegesen nyakatekerté tenni valamit? Nos, ez a módszer már a Sherlock harmadik évadjában is fel-fel tünedezett, még egészséges mértékben. Viszont elérkezett a negyedik évad…

Tehát, vegyük Steven Moffat túlkomplikáltságát, vegyük Mark Gatiss (aki egyébként Mycroft Holmest is alakítja) írói képességeit (az utóbbi évek legrosszabb Doctor Who részei, és ezen évad legerőtlenebb részeihez is köze volt) és egy csillapíthatatlan vágyat, hogy úgy záruljon le az évad, hogy ne legyen belőle hatalmas probléma, ha esetleg nem lehet folytatni. Ami azt illeti, talán az is lenne a legjobb, ha itt befejeződne. Mondom mindezt annak ellenére, hogy alapvetően a Sherlock még mindig szórakoztató és ebből a három részből egy valóban kiváló lett. De szépen sorjában.

Benedict Cumberbatch a második epizódban legjobb alakítását hozza a sorozatban.

Rögtön ott folytatjuk, ahol az előző évad, pontosabban a karácsonyi epizód abbamaradt. Moriarty halála még kétséges, Sherlock szerint több mint valószínű. Miközben Sherlock vár a fejleményekre, belebotlik egy olyan ügybe, ami felforgatja az ő és Watson életét. A legfőbb probléma pedig már itt felüti a fejét: minden mindennel kapcsolatban áll. Hőseink lassan nem beszélgethetnek senkivel, akiről úton útfélen ki ne derülne, hogy valójában mi volt a hátsó szándéka. Semmi sem történik véletlenül, amit igazán nehéz elhinni, kiváltképp ha a finálét vesszük górcső alá. Sherlock és a többiek zsenijét itt már inkább irdatlan szerencséjük és az írói lustaság szolgálja ki, mintsem a saját agytekervényeik megmozdítása, hiába sugallják a készítők, hogy így történt.

Amennyiben persze hajlandóak vagyunk nem a cselekmény hátterét szemlélni, abban az esetben a Sherlock negyedik évada leköt és szórakoztat, de ez szerintem nem lehet megengedett egy olyan sorozatnak, ami pontosan ennek az ellenkezőjére épített. Egyedüli kivételnek az évad második részét tekinthetjük (amihez furcsamód nem volt köze Mark Gatissnek), ami tényleg remek, csavaros, és úgy döbbenünk rá a fordulatra, hogy annak még értelme is van, nem csupán a szerencse szülte. Egy probléma viszont ezzel is adódik: nincs független ügy, nincs magában is helytálló rész, ami kicsi nyugalmat hoz. Kizárólag a fő cselekmény létezik, amivel nem is lenne gond, ha épp nem minden részben derülne ki, hogy valaki nem az, akinek hittük, hanem valójában teljesen más, de egyébként az sem, hiszen a végén azért csavarjuk meg még egyszer. Igen, pont annyira nyakatekert, mint ez a mondat.

Semmi sem az, aminek látszik. Még egy kutya sem.

A fent leírtakból az jöhet le, hogy ez az évad borzasztó lett. Ez távol áll a valóságtól, sok nyomozós sorozat még mindig a kezeit törné ilyen részekért, viszont Sherlock viszonylatban ez valóban gyenge lett. A Doctor Who tizenegyedik évada más író neve alatt fog futni, és szomorú, hogy ezt a rajongók (beleértve én is) mennyire várják. Moffat jó író, csak ha túl sok hatalmat kap, szinte mindig visszaél vele. Amennyiben lesz ötödik évada a Sherlocknak, abban az esetben lehet itt sem ártana egy kis vérfrissítés.