A Metro univerzum rajongójaként botrányos elmaradással ugyan, de be kell valljam, csak most jutottam el az utolsó fősodratú Metro játékhoz, az Exodushoz. És bár sokaknak már valószínűleg lerágott csont, de én kifejezetten szeretek visszamenni régebbi játékokhoz és néha jó látni hogyan állják meg a helyüket a mai felhozatal mellett. Így hát tartsatok velem egy ki Metro: Exodus visszatekintő kritika erejéig.

A Dmitry Glukhovsky által életre keltett Metro sorozat (mára talán már helyesebb a franchise szót használni), napjaink talán egyik legegyedibb és legkiterjedtebb szórakoztatóipari univerzuma. Azon felül, hogy az orosz író aktívan támogatja a rajongói univerzumbővítéseket, sőt, a legjobbakat be is emeli a kánonba, amikor videojátékos feldolgozásra terelődött a szó, úgy döntött, hogy ezeket is az univerzuma aktív elemeivé teszi és saját könyvsorozatával párhuzamos, azt kiegészítő, folytató történeteket meséljenek el a 4A Games gondozásában megjelenő játékok. Olyannyira, hogy a Last Light, és jelen cikkünk témája, az Exodus mind az eredeti főszereplő, Artyom meséjének könyvek által üresen hagyott részeit mondja el. Sőt, jelen állás szerint az Exodus is zárja le azt.

És ha már szóba jött a történet, a Metro 2035 könyv vége az, hogy Artyom úgy dönt, otthagyja a moszkvai metróalagutak világát és megnézi mi a helyzet a nagy orosz anyaföld többi területén. A Exodus pontosan itt veszi fel a fonalat. Artyom és a Spártai Rend egy gőzmozdony magukévá tételével vágnak neki a végtelen orosz vasúthálózatnak, hogy megtalálják, van-e még olyan hely az országban, ami alkalmas lehet a letelepedésre és az életre. Persze kalandjuk messze nem ilyen egyszerű, hiszen mint kiderül, az ország sokkal elevenebb, mint azt gondolták volna. Emberek különböző frakciói és ocsmányabbnál ocsmányabb szörnyek, mutánsok küzdenek a mindennapi túlélésért, hol kényszerből, hol kedvtelésből. Ráadásul saját kis csapatukon belül is folyamatosan van valami, ami miatt aggódhatnak.

A kaland során fél Oroszországot bejárja a banda, miközben folyamatosan bővül új tagokkal a kis família, a vonat is egyre jobban épül-szépül, és felfedezzük a különböző területeket, amelyek mindegyikén van mit tennie, vagy megszerezni valója a Spártaiaknak. A történet több, kisebb-nagyobb, egymástól eléggé elkülönülő fejezetekre van osztva. Természetesen van egy átívelő alap sztori, de a különböző fejezetek csak lazán csatlakoznak egymáshoz. Egy-egy következménytől eltekintve. A történet egyébiránt egy B-kategóriás poszt-apokaliptikus dráma, kissé elmarad a könyvek szintjétől, de összességében szórakoztató. Ezúttal is nagy jelentősége van Artyom döntéseinek és a játék során tanúsított agressziójának, mely alapján nem csak társaink sorsa alakulhat másként, de más befejezést is kaphatunk, ahogy azt korábban is. Egyébként ez az egyik legizgalmasabb elem, ugyanis a játék abszolút nem teszi egyértelművé minek van hatása a dolgokra.

A nem túl hosszú, kábé tizenöt-húsz óra alatt letudható történet során több kisebb-nagyobb helyszínen is megfordulunk. Igazából három csoportra oszthatjuk a helyszíneket. Vannak a bővebb, amolyan hub-jellegű térképek, a teljesen lineáris pályák, valamint a vonatunk, az Aurora fedélzetén játszódó átvezető, közösségépítő jelenetek. természetesen a játék legnagyobb élményét az első csoport adja, hiszen itt történik a legtöbb dolog, illetve itt kapjuk a legnagyobb szabadságot, de a másik kettőről sem érdemes megfeledkezni, mert a lineáris pályákkal a 4A Games bizonyítja, hogy igenis, még 2024-ben is van létjogosultsága a “csőjátékoknak”, a vonaton játszódó jelenetek pedig rengeteget hozzáadnak a hangulathoz.

A nagyobb területeken a fő történetet előrelendítő feladatokon kívül, a kor trendjének megfelelően, mellékküldetéseket, és egyéb mellékes tevékenységeket is magunkra vállalhatunk. Ezek néha aktívan hozzátesznek a háttérvilághoz, néha pedig csak kis extra tartalmat kínáknak ahhoz, hogy bolyonghassunk. Többségük egyébként egész szórakoztató, és más, hasonszőrű játékokkal ellentétben a játék organikus részeinek hatnak, amik egyáltalán nincsenek rád erőltetve. Ezért kimondottan piros pont jár a fejlesztőknek. Ezeken a térképeken nagy szerepe van a dinamikusan változó napszakoknak is, aminek köszönhetően akár küldetések is máshogy tudnak alakulni. Éjszaka ugyanis az emberek behúzódnak rejtekhelyeikre, melyeket így nehezebb célba vennünk, ráadásul ezzel együtt sokkal több mocsok lény is mászkál ilyenkor. Szóval a Dying Light mintája, van egy nehézségbeli ugrás is naplemente után. Bár nem olyan hangsúlyos, amint a zombis kalandban, de kifejezetten színesebbé teszi a játékmenetet.

És ha már játékmenet, annak legklasszabb része az én könyvemben maga a gunplay. A Metro: Exodus-ban kifejezetten jó móka a lövölde. Nem csak technikailag szórakoztató, azt hiszem annak alapnak kéne lennie egy FPS-ben, de mellé még a szabadságunk is hatalmas, opciónk is van bőven hogyan szeretnénk játszani. A korábbi részekhez hasonlóan, ezúttal is egy rakás fegyver közül választhatunk, melyeket aztán több szempontból is kedvünk szerint tuningolhatunk – optikák, különböző csövek, tárméretek, tusok segítségével szabhatjuk teljesen játékstílusunkhoz illőre a fegyvereket, mert természetesen minden egyes alkatrész cseréje hatással van annak értékeire is. Ezeket persze előbb fel kell lelni a kalandozásaink során. De érdemes egyébként kísérletezni és több szituációra is alkalmas motyót magunknál tartani. Természetesen a Rambo imitátorok és az önjelölt nindzsák is tudnak megfelelő felszerelést építeni.

A fegyverek tuningolásán túl nagy szerepe van amúgy a craftolásnak is, amivel a játék egy kicsit a túlélő stílusba is belekalauzolja a játékost. A pályák területén begyűjtött mindenféle kacatból ugyanis értékes lőszert, elsősegély csomagokat, szűrőket a gázálarchoz és egy rakás másik cuccot pakolhatunk össze, amivel megkönnyebbíthetjük Artyom életét a veszélyes orosz pusztaságban. A búvóhelyek és az Aurora fedélzetén túl, hősünk hátizsákja is szolgálhat rögtönzött craftoló állomásként, bár itt csak egy szűkített listából válogathatunk, érthető okokból. Artyom hacukáját is testre szabhatjuk, testpáncéljára pakolhatunk pl különböző kiegészítőket, amik által több lőszert, vagy medkitet vihetünk, vagy éppen jobban állja az ellenség lövedékeit. De a sisakból, gázmaszkból is találhatunk minőségibbeket, amik szintén jobban állják a sarat, vagy épp tovább tart bennük a szűrő. Ha pedig ez nem elég még éjjellátót is szerelhetünk fel, hogy a sötétben könnyebb dolgunk legyen.

A Metro játékoktól megszokott módon az Exodus is relatív vegyes képet mutat technológiailag. A játék alapvetően még mai szemmel is nagyon szép, pláne ha a felturbózott verziót játszod. A térkép, ha nem is nyers technológiában, de művészetileg mindenképp pazar és néha érdemes meg-megállni és körülnézni. Ugyanakkor a főbb karaktereken túl, akik roppant részletesek, a többiek hajlamosak elnagyoltak lenni. A mocap pedig továbbra is hagy némi kívánnivalót maga után, nem csak a beszéd, de karakterek mozgása is tud darabos lenni. Számomra ezek elenyésző “problémák”, de attól még jelen vannak. Ami már jobban zavart, hogy az Exodus kifejezetten hajlamos teljesen kifagyni és az erőteljes beszaggatásra. Persze az is tény, hogy az én vasam sem mai csirke, de képességeinek megfelelő beállítások mellett is rendszeresek voltak ezek a gondok és az internet tanúbizonysága szerint sokan küszködnek ezzel. Néha azért nagyon erősen fel tudott húzni ezzel. Az egyetlen szerencséje, hogy a hangulat annyira erősen vitt magával, hogy még ezt is el tudtam nézni.

A hangulat, amihez egyébként hozzátesz a nem kimondottan extra, de a játékhoz kifejezetten illő zenei aláfestés is, ami egyes pontokon egyébként kimondottan jó is tud lenni.. Hasonlóan jó dolgok mondhatóak el egyébként általánosságban a hangeffektekről a játékban. A fegyverek ropogása nagyon jól szól, a szörnyek különböző hörgése, morgása szörcsögése néha felállítja a hátunkon a szőrt és a környezet zajai is folyamatosan fokozzák a feszkót. Egyetlen negatívumnak az angol szinkront tudom felhozni, a nagyon erőltetett orosz akcentussal és a felolvasóest jellegű beleéléssel. Persze, nem AAA játékról van szó…de azért ennél jobban megerőltethették volna magukat a szinkronszínészek. Az pedig kimondottan zavaró, hogy Artyom az átvezetőkön kívül teljesen némagyerek. A könyveket is ismerve, ahol ha nem is pofázógép, de hangot ad véleményének, illetve a játék szerint párbeszédként beállított egyoldalú beszélgetések esetén nagyon immerzióromboló tud lenni a dolog.

Összegezve tehát, a Metro: Exodus történetileg egy remek folytatása Glukhovsky legutolsó Metro regényének és hasonlóan jó – potenciális – lezárása Artyom történetének is. A játékot többségben szórakoztató játszani és habár bőven vannak hibái, a 4A Games által kreált hangulat szinte mindenért kárpótol. Jó lenne, ha a játékok sorozata nem érne itt véget és a fenti hibákat kijavítva kaphatnánk még legalább egy “tökéletes” Metro játékot. Addig is, ha esetleg, hozzám hasonlóan még nem tettétek volna meg, adjatok neki egy esélyt. Megéri.