„Dedicated to Sergio and Don” – olvasható a Nincs bocsánat (1992) című antiwestern végén. Clint Eastwood (Mr. Western) a két kolléga-barát-mentor nevének az említésével – a háttérben az alkony közelségét jelző lebukó Nappal, – búcsúzik egy korszaktól, egy messzeségekbe nyúló helyszíntől, egy műfajtól, de leginkább egy halott (és egyébként rendkívül hamis) szellemiségtől, ami közrefogta, megépítette és táplálta azt a bizonyos vadnyugatot. A feltámasztására ugyan lehet kísérleteket tenni – néha akár még sikereseket is (Fegyvertársak (2003), Bone Tomahawk (2015)) -, de alapvetően kevés érdemi eredményt felmutató tevékenységről beszélünk, amikor a modern westernfilm-gyártásról beszélünk.

A színészből (Sons of Anarchy, 2008-2014) a Paramount streamingpápájává avanzsált Taylor Sheridant ez mégsem tántorította el, a western műfaji elemeit rekonstruáló forgatókönyvei után (Sicario (2015), Wind River (2017)) ő is hozzá akart tenni a közös, amerikai mítoszt építő alomhoz és megírta a Dutton-família tradicionalizmussal és modernitáskritikával kapcsolatos történetét. Az amorális antihősökre nyitott közönség négy évadnyi Yellowstone (2018-2024) után az 1883 (2023) minisorozat képében megismerhette a Paradicsom meghódításának, Montana államának birtokbavételének véres, szikár, ugyanakkor cizelláltan költői történetét.  A számtalan áldozathozatallal járó, narratíváját tekintve kimérten haladó, rendkívül érzékeny és érzéki tíz epizód amellett, hogy egyértelműen le akart számolni a westernérzet hamiskás nosztalgiájával, letette a voksát a tradicionalista amerikai értékek mellett is olyannyira, hogy a dekonstruktív irányvonal helyett  a sorozat végeredményben egy posztklasszikus színezetet kapott. Nincs ez másként a negyven évvel később játszódó 1923 (2022-2025) esetén sem.

Negyven év. Majdnem két emberöltőnyi esztendő, amely idő bőségesen elegendő egy második generáció színre lépésre. Nincs ez másként a Duttonokkal se, akik az okkupációjukat követően továbbra is rendíthetetlenül és féltve óvják a megszerzett családi farmot. Bőven van okuk az aggodalomra: miközben megpróbálják a korábbi életszínvonalukat és a bevált, hagyományokra építő életstílusukat fenntartani, a helyi kiskirály szemet vet a földjükre, a szesztilalom sem éppen nekik kedvez, ráadásul a nagy gazdasági világválságnak a szelei már érezhetőek a karimás cowboykalapok alatt meghúzódó napszítta arcokon. Az új időknek az új dalai megérkeztek már, a kérdés már csak az, hogy a préri egykori fiai és lányai ellent tudnak-e állni a modernitás ígéretével házaló horderőnek.

Ha Sheridan az 1883-mal a genezisre adta a fejét, a spin-off spinoff-jával már nagy büszkén beállt a régi vadnyugatot siratók népes táborába. A westernfilm mindig is az ellentétek örök harcát hivatott bemutatni, legyen szó a telepesek és az őslakosok harcáról, Kelet és Nyugat szembenállásáról, az egyén és a közösség érdekérvényesítéséből fakadó konfliktusokról, mindig is valami ősi, egyet nem értésen alapuló ellentét hordozta magában a történetek magvait. Az egyik ilyen tipikus konfrontáció a haladás kontra maradiság témaköréből származik. A XX. század második felére befejeződtek a meghódítatlan területekért vívott harcok, véget értek a terjeszkedések, nem maradt más hátra, mint a belakott földeknek a megreformálása, ami a régi értékeknek és azok képviselőinek az elsöprésével jár együtt.

Sam Peckinpah A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Hogue) című 1970-es remekművében a főszereplőt a modern korról hírt adó automobil gyűri maga alá a fináléban – jelezve a rendező egyértelmű pesszimizmusát az elkövetkezendő korok kiszámíthatatlansága és embertelensége kapcsán. Hasonló négykerekűek lepik el Montana állam zöldellő tájait, de ha ez még nem lenne elég, az élet egyéb területein is beköszöntött a fejlődés. A sztyeppéken felállított sátrakat felváltották a fűtéses házak, a szóbeszéd helyett a rádióhullámok adnak hírt a világ viselt dolgairól, a jogrendszer a bürokratikus útvesztő folyosóin próbál fennmaradni, az egyszerű tollvonások írják át a vér, a bizalom és a hit eszményi egyezségeit.

Az 1923 első évada pontosan ennek a konfliktusnak ágyaz meg, három történetszálon keresztül és két kontinensen át. A ranchon a patriarcha és matriarcha szerepköröknek a megférését jelképező Jacob (Harrison Ford) és Cara (Helen Mirren) Dutton házassága a tartóoszlop mind a farm fennmaradása, mind pedig a narratív-kiindulási pont szempontjából. A kettejük közötti lelki szövetség szolgálja leginkább a széria érzelmi azonosulását, interakcióik nem csupán egy több évtizedre visszatekintő kapcsolatba enged betekintést, hanem egy éles, részletes metszetét mutatja be a XIX-XX. századi házasság intézményének is.

Az anyasorozatban már korábban belebegtetett őslakos-történetszál utólag visszavetítve, vizuálisan most itt kapja meg először a negatív, kifejezetten elrettentő mementóját. Az indiánrezervátumban működtetett átnevelőtáborok üzemeltetői, a különféle egyházi személyek az emberi méltóság ellenes cselekedetek követnek el pusztán a vallási meggyőződésre és a manifest destiny hitvallásra hivatkozva. Sheridan nem tagadja a vallás jelentőségét és fontos szerepét is szán neki a karakterei életében, pusztán a szigorúan előírt egyházi etikettet kérdőjelezi meg a maga szélsőségesen erőszakos eszközeivel.

Az 1923 már sokkal aktívabb lépés Yellowstone-univerzum kibővítése érdekében: nem elégszik meg azzal, hogy a csupán a fiatal kontinensre fókuszáljon, azon belül pedig csak egyetlen család történetére: érthető módon az ellenséges oligarcha-szál képében egy potenciális gengsztertörténetet is belebegtet, összefoglalva vele a korrumpálhatóság, a szadizmus és a szuverenitás hármasának fogatát. A család fiatal reménységével, Spencer (Brandon Sklenar) Dutton karakterével teszi meg Sheridan az első igazán szélsőséges döntést a saját revolver-univerzumában. Az afrikai szafari utat, mint egy lehetséges El Camino-i vezeklést mutatja be, túlzó melodrámai fordulatokkal és dramaturgiai döntésekkel, amelyek eltérnek nemcsak a párhuzamos cselekményszálak, hanem a korábbi szériákban megszokott realizmusigénytől is. A pátosszal kevert, akár triviálisan is hangzó mondatokat a legtöbbször sikeresen ellenpontozza a táj látványából fakadó erővel, valamint a társadalmi közeg bizonytalanságából áradó félelemmel.

Más sorozataihoz hasonlóan Sheridan ismét erőteljes vonalakkal felrajzolt archetípusokra szorítkozik, hogy elmeséljen egy keserédes históriát az elmúlás szükségességéről. Nem feltétlenül áll szándékában egyértelműen a fejlődés útjába állni, azonban még nem érzi szükségességét a változásnak, ezért inkább hőseit, de leginkább saját magát a biztonságot jelentő komfortzónába, azon belül a Dutton-ranchra helyezi el. A Paradicsomból mégsem olyan könnyű a kiűzés.