Geralt és Vesemir egy hatalmas fenyő tövében ültek miközben a fagyos északi levegő átjárta minden csontjukat. Az éjszaka csendesnek volt mondható, legalábbis ahhoz képest, amelyet az elmúlt néhány napban tapasztalhattak.
-Mit gondolsz, megint megpróbálja?-kérdezte Vesemir egykori tanítványa hátának vetve a sajátját ültében, mialatt éppen átkötötte az egyik sebet, amit korábban szerzett be.
-Hmm…tudod, hogy mindig megpróbálják. Újra és újra. De azt hiszem nem azért fogadtak fel kettőt közülünk, hogy ne álljuk a sarat addig, amíg végleg le nem számoltunk vele. Ha megint idejön, legalább nem kell hajszolnunk-dörmögte a külső szemlélő számára idejekorán megőszültnek tűnő Geralt.
A fák susogni és recsegni kezdtek, majd Vesemir fejét felkapva szimatolt a levegőbe. Borostyán színben játszó kígyószemei összeszűkültek, amint a sötétségbe bámult. Ezúttal egy csillag sem díszítette az égboltot. A lény azonban látott a szurokfeketeségben és szerencsétlenségére a rá vadászók is.
-Itt van. Érzed ugye? Maradt még elegendő elixíred?-susogta Vesemir, közben pedig egy kis, levelekkel elfedett, vaspántos ládikából három üvegcsét kotort elő. Egymás után hajtotta fel tartalmukat, aztán kardját kézbe véve talpra kecmergett.
-Ne miattam aggódj. Ha az én oldalamról támad esélyed sem lesz lesújtani rá-mondta Geralt kifejezéstelen arccal mialatt maga is felkelt pengéjét szorítva. 
-Meglátjuk fiam. Meglátjuk-mondta félmosolyra kanyarítva ajkát Vesemir, több szóra ellenben nem maradt idő, hangos szárnysuhogás és leszakadó ágak robaja tudatta velük, a farkas órájának beálltáig minden kétséget kizáróan eldől a napok óta tartó küzdelem.

„Alakot vált a farkas…”

Nézzétek el nekem a kissé rendhagyó kezdést, de a witcherek, illetve magyar fordításban vajákok, világa kicsalt belőlem egy miniatűr novellát. Már csak annak érdekében is szerettem volna ezzel nyitni, hogy megteremtsük mai értekezésünk tárgyának a megfelelő atmoszférát. Talán néhányan közületek is kétkedtek annak idején, amikor az első hírek befutottak az Andrzej Sapkowski műveiből készülő adaptációról. Azonban a főszerepet kapó színész személye és az először betekintést engedő snittek után kicsit kezdhettünk fellélegezni. És tettük ezt abból az egyszerű indokból, hogy Henry Cavill minden zsigeréből és nyilatkozatából áradt, szíve mélyéből kedveli ezt a világot. Geralt alakja amolyan jutalomjáték számára, ajándék egy befutott geektől a szubkultúra hasonlóan érző tagjai számára.

Térjünk rá azonban a sztorivezetés lényegi kérdéseire. Az előző évad végén a soddeni csatánál tettük le a lantot. Kedvenc fehér hajú szörnyvadászunk abban a hitben él, hogy az általa szeretett varázslónő, Yennefer elesett, a helyzetet pedig tovább bonyolítja a meglepetés törvénye által Geralt védelme alá került Ciri hercegnő személye, kire olybá tűnik megannyi frakció szemet vetett. Már az elmúlt etapban kapargattuk a felszínt az elbukott Cintra trónjának jogos várományosát illetően, hiszen rejtett, nagyanyja ágáról örökölt ereje megvillant a futam egyes részeiben.  Mindenféle spoiler nélkül mondhatom, hogy a jelenleg górcső alá vett 8 részben még további, sokkal lényegre törőbb fejtegetésnek lehetünk szemtanúi.

Apropó varázslat. Számomra igencsak érdekes volt, hogy a forgatókönyvnek egyfajta keretet adva, követhetjük három varázslónő, látszólag véletlen, mindazonáltal később inkább sorszerűnek tűnő, találkozását teljesen más háttérből és életszakaszból kiszakítva. Francesca, a népének sokkal élhetőbb jövőképet vizionáló, az emberek irányában jogosan bizalmatlan elf mágus, Fringilla, a Fehér Láng és Emhyr császár lekötelezettje és eleinte őszinte, ám mostanra olykor kételkedni kénytelen híve, valamint Yennefer, az erős és mindig önfejű, azonban az első nekifutás utolsó nagy csatáját megsínylett mágiahasználó útjai fonódnak össze. Tudniillik fentebb nem véletlenül használtam a „sorsszerűnek tűnő” szókapcsolatot, ugyanis egy rejtélyes, magát másnak láttatni akaró erő szólítja őket, kinek tényleges céljára csak a fináléban derül fény.

Ezúttal jóval nagyobb hangsúly került a witcherek mibenlétére, annak okaira, hogy miért maradtak mostanra ennyire kevesen, valamint olyan alakokkal találkozhatunk végre élőszereplős formában, akik a játékok világában jártasoknak régi ismerősként köszönhetnek vissza, gondolok itt Lambertre és Eskelre, valamint a sokak által várt vezetőre, Vesemirre. Ciri kiképzése és beilleszkedésének nehézségei az új, durvább, könyörtelenebb környezetbe ugyancsak kiemelésre kerülnek, Geralt félig-meddig elfogadott apaszerepével egyetemben. Az akciódús jelenetek száma emelkedő tendenciát mutat, a korábban hiányosan feltűnő szörnyekkel összeakaszkodó vajákok snittjei pedig gyorsan szaporodnak az események sűrűjében.

„A magányos farkas elpusztul, de a falka életben marad…”

Mindazonáltal ne higgyétek, hogy csak a vadászok soraiból kapunk a sorozatban most először feltűnő vagy éppen kibontásra kerülő, ismerősnek látszó alakokat. Triss karaktere sokkal több képernyős jelenléttel tér vissza, az egyik kedvenc pillanatomért felelős Yarpen Zigrin és díszes törpe kompániája is tiszteletét teszi, valamint természetesen a közönségkedvenc Kökörcsinnek (Jaskier) is nagyobbacska rendeltetés jut. Sigismund Dijkstráról és egy meglepetésszerűen felbukkanó, az árnyak közt mozgolódó szervezetről már nem is szólva. Az első könyvből átvett, valamelyes átszabott Nivellen sötét titka, átkának miértje és az őt övező konfliktus pedig lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy testközelből tapasztalja meg egy vaják morális dilemmáinak súlyát.  

Látványvilágát tekintve az idei nekirugaszkodás még szebbnek és jobban kivitelezettnek mondható, mint az előző szakasz. A havas fák közötti végtelennek tűnő erdei utak és Kaer Morhen megviselt, monumentális bástyái mellett Oxenfurt kikötője és utcái, valamint Cintra védművei is kiváló helyszínéül szolgálnak a felgyorsuló történéseknek. A fényképezésre és operatőri munkára nem lehet panasz, a fény-árnyék arányok játéka, valamint a CGI szakaszok is a kellemesen sikerült jelzővel festhetőek le. Geralt új páncélja kifejezetten tetszetős és praktikusabb az előzőnél, gondolok itt a combra erősíthető elixírtartóra. A varázslat egy lépéssel jobban érzékelhető és az Igni jel egy eddig számomra ismeretlen felhasználási módja is bevezetésre került.

Ha a zenét és szereposztást nézzük, előbbiért Sonya Belousova és Joseph Trapanese felelősek, azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hasonlóan méltó muzikális aláfestést sikerült biztosítani a jeleneteknek, mint anno a Percival zenekarnak a Witcher 3 videójáték kapcsán. Főszereplőnkről ugyan már megemlékeztem néhány bekezdéssel feljebb, mindazonáltal süvegeljük meg a Cirit alakító Freya Allant, a Yennefert játszó Anya Chalotrát és Fringillát kitűnően hozó Mimi Ndiwenit is. Az utóbbi név ismerős lehet a Doctor Who vagy a Star Wars: Skywalker kora stáblistája kapcsán. Végül, de nem utolsó sorban a kiemelt színészek listáján szabadjon idefűznöm Kim Bodniát, aki kitűnően vitte a TV-k képernyőjére Vesemir alakját.

Összegezzünk: szerény véleményem szerint az alkotók továbbra is kellő alázattal és megfelelő mennyiségű szükséges változtatással kezelik a Sapkowski által papírformába álmodott világot. A második évad szövevényesebben és több szálat mozgatva mer ábrázolni politikai csatározásokat vagy bevezetni új szereplőket. A bátorság árát azonban a néha zsúfoltnak, máskor pedig üresnek tűnő szegmensekkel fizeti meg. A balansz csöppnyivel észszerűbb kiegyensúlyozásában és a magyar fordítás jobb belátásra térésében reménykedve várjuk a következő etapot, amely a jelek szerint egy, a gamerek számára nagyon is jól ismert antagonista csoporttal szeretne majd operálni. Ha arra jársz, dobj egy aranyérmét a witchernek, megérdemli!

Ha kedvet kaptatok a megtekintéshez, a szériát megtaláljátok a Netflix kínálatában!