Bizonyára sokan hallottak már a Maslow-piramisról. A névadója Abraham Maslow, amerikai pszichológus volt, aki különböző halmazokba rendezte az emberi lét szükségleteit, majd azokból egy alá-fölé rendeltségi láncot konstruált. Ez vizuálisan egy piramisban ölt testet, aminek alján a legalapvetőbb biológiai szükségletek helyezkednek el (1-2. szint), majd a különböző szociális szükségletek, és a piramis csúcsán helyezkedik el az önmegvalósítás iránti igény. Tudjuk jól: olyan világban élünk, ahol az emberek egy igen nagy hányada az első szinteken található szükségleteit sem tudja fedezni. Ugyanis az első két szint az (a fiziológiai szükségletek, illetve a biztonság és védettség szükséglete), aminek biztosításához pénzre van szükség (még hogyha ez nem is fekete-fehér – ezeken a szinteken is van, amit nem feltétlenül tőkeereje által biztosít magának az ember, és a következő szinteken is rengeteget segíthet az anyagi jólét).

Az átlag honpolgár hajlamos azt feltételezni, hogy akinek tömve az erszénye, aznnak az embernek mindene megvan, az az ember boldog. Általános gondolat, de így van. Aki drága autóval jár, szép, rendezett környéken él, a gyerekei különórákra járnak, rendszeresen sportol, családjával külföldre jár nyaralni, annak az embernek semmi gondja nincs az életben. Rengetegszer találkozni azzal a jelenséggel közösségi média felületeken, hogy gazdag filmsztárok, sportolók például mentális problémákra hivatkoznak különböző élethelyzetekben vagy megmérettetésekkor, de az utóbbi időben jellemzőek voltak a vírusjárvány okozta kellemetlenségek a mindennapi életben. Az ilyen panaszokat nem meglepő módon nem fogadja széles körű együttérzés, a legáltalánosabb reakció, hogy „mit sajnáltatja magát ennyi pénzzel”. Ami persze részben mindenképp jogos, és teljesen érthető a jelenleg a fennálló társadalmi keretek között. De a gazdagok és szegények (ha ezt a kétosztatú meghatározást hasaználjuk) kölcsönösen nem értik meg egymás világát, egymás problémáit, egymás szemléletét.

Már hozzászokhattunk, hogy a HBO időről-időre megajándékoz minket valami egészen egyedi, különleges és váratlan dologgal, és azt hiszem, ahogy az 2019-ben többek között a Csernobil és az Eufória volt, az idén A Fehér Lótusz. Amit csak azért nem hívok minisorozatnak, mert mint kiderült, készül a második évad is, annak ellenére, hogy egy befejezett, kerek egész történetről van szó. A cím három nagy betűje nem véletlen, ugyanis esetünkben a Fehér Lótusz nem egy növényt, hanem egy szupergazdagoknak épült, hawaii luxusszállodát takar. A Fehér Lótusz igazán festői szépségű helyen található, izoláltan, zöld erdők és égszínkék hullámok ölelésében, távol a világ minden gondjától. A sorozat már az első percekben megadja az alaphangot – megtudjuk,hogy szereplőink közül valaki nem fogja túlélni az első évadot.

A sorozat folyamán egy maroknyi tehetős ember nyaralását követjük nyomon, akik nem is átlagos vendégei a szállodának, hanem VIP-minősítésű vendégei, tehát a jónál is jobb bánásmódot érdemelnek vendéglátóiktól. Megismerjük a jólétbe született, arrogáns milliomoscsemetét (Jake Lacy), aki nászútra jött az annál kevésbé tehetős feleségével (Alexandra Daddario). Érkezik egy család, ahol fordított a felállás, mivel a feleség a híres, befolyásos üzletasszony (Connie Briton) , aki férjével (Steve Zahn), fiával (Fred Hechinger), lányával (Sydney Sweeney), és lánya barátnőjével (Britanny O’Grady) érkezik a szigetre. És végül itt van nekünk a magányos, középkorú, és ki gondolná, de g a z d a g nő, aki anyja hamvait szeretné szétszórni az óceán hullámai közt. Másik oldalról, a mérleg másik serpenyőjében megismerjük a szálloda alkalmazottait, köztük a nyájaskodó igazgatót (Murray Bartlett – aki egész egyszerűen zseniálisan játszik).

First world problems. A mindennapokban akkor szoktuk használni ezt a kifejezést, mikor a felső középosztálybeliek és a náluk is tehetősebbek a problémáikról beszélnek, amik az anyagi lehetőségeikben szűkösebben állók számára nevetséges, apró-cseprő ostobaságoknak tűnnek. Ennek van egy geopolitikai vetülete is, elvégre a First World (Első Világ) hidegháborús kifejezés, a tőkés országok világára utal, a kétosztatú világrend megszűnésével pedig a köznyelvben a (főként fehér lakosságú) centrumországokat illetjük ezzel a névvel. A Fehér Lótusz egy olyan hely, melynek vendégei leginkább ezen országokból érkező, fehér gazdagok, míg alkalmazotti köre jóval diverzebb, nagyrészt őslakos hawaiiakból tevődik össze. A sorozat fanyar humorát, a vendégek és alkalmazottak között kiéleződő osztályharcot ezek az „első világbeli problémák” teremtik meg, amiket a vendégek hoznak magukkal. A sorozat ugyanis hamar tisztává teszi, hogy hiába a medencék, pina coladák és homárvacsorák végeláthatatlan sora, ráadásul egy olyan helyen, amit még egy svájci vagy egy skandináv sem feltétlenül engedhet meg magának, az elitnek még ez sem elég a boldogságához. Egy végtelenül giccses és szirupos módon ebből még pozitív üzenetet is lehetne faragni (nemazjelentiaboldogságothogy…). De kiből nem szakad ki a proletárindulata, mikor látja, hogy a család még egy közös búvárkodást sem képes egészségesen és békében megélni?

A Fehér Lótuszról írni azért embert próbáló feladat, mert a karakterek, és a hat rész alatt bejárt útjuk annyira sokrétű, hogy nehéz abból általános következtetéseket vagy igazságokat levonni. A paradicsomi körülmények között ugyanis vannak átélhető konfliktusok, amik valóban szolgáltatnak drámai pillanatokkal, ugyanakkor más történetszálak pedig sokkal több a humor, amik inkább a szatíra oldalát domborítják ki a sorozatnak. Gondolok itt például a nászútra jött anyakedvence és a minden hájjal megkent szállodaigazgató párbajára, ami abból indul, hogy a seggfej nem a lehető legkirályabb, merülőmedencés és privátteraszos Ananász lakosztályt kapta meg, hanem csak a második legfényűzőbbet, a szintén hatalmas, gyönyörű, tengerre néző panorámás Pálma lakosztály nevű csodát.

Az őt (mármint a seggfejet játszó Jake Lacy talán vitán felül a legirritálóbb szereplője az egész sorozatnak (talán még tulajdon anyja vetéledik vele ezért a címért), de a karakterek többsége inkább tűnik ellenszenvesnek, mint szimpatikusnak. Ennek ellenére szereplőink mind hús-vér emberek, akikkel hiába nem könnyű szimpatizálni, mégis megértjük a problémáikat, sőt, könnyen lehet, hogy hasonló szituációkban mi is pont úgy reagálnánk, mint ők. Ami a HBO sikersorozataiban általában véve is működni szokott, az a szereplők megírtsága. Akár a Trónok harcáról volt szó, akár az Eufóriáról, akár ezúttal A Fehér Lótuszról, a HBO sorozataiban nincsenek egyértelműen fekete vagy fehér szereplők, még a legnegatívabb figuráknak is megvan a saját igazsága, és a sorozat lehetővé teszi, hogy empátiát érezzünk feléjük. Gyakorlatilag minden főbb szereplőről, jelenetről tartalmas beszélgetéseket, vitákat lehetne kezdeményezni, de már csak szigorúan spoileresen.

A Fehér Lótusz nagyon zavarba ejtő sorozat, és több ízben kényelmetlen nézni, gondolok itt egyes, feszengősre írt párbeszédekre (személyes álláspont, de nem tartottam jó ötletnek az ábrázolt osztályharcnak túlzottan etnikai színezetet adni, az ilyen jelenetek túlzottan szájbarágósak és szemforgatósan bárgyúak – sajnos manapság ez kötelező elem). Azonban, mikor az egyik karakter nemes egyszerűséggel bosszúból belesz*rt egy másik bőröndjébe, azt bátran titulálhatjuk kínosnak (amellett, hogy undorító). De ez a megbotránkoztatás összhangban van a kívánt hatással, és kicsit sem lóg ki a sorozat szövetéből, épp ellenkezőleg, egy napok óta gerjedő konfliktus ebben a katartikus, és egyben végtelenül bizarr pillanatban kulminálódik.

Egy ehhez hasonló szatirikus társadalomkritikában senki se számítson happy endre, ami természetesen azért sem lehetséges, mert az első epizód első perceitől kezdve tudjuk, hogy a tragédia elkerülhetetlen. A haláleseten felül azonban A Fehér Lótusz egy szomoró konklúzióval mindenképpen szolgál: akárki akármilyen hibát vétsen, akárhogy áll bosszút a másikon, a végén mindig a kiszolgáltatottabbakon, a társadalmi ranglétrán alacsonyabban lévőkön csattan az ostor, és ők szenvedik meg mások döntéseinek következményét.

A Fehér Lótusz első évadja elérhető az HBO GO kínálatában.