,, Egy húsz méter széles vászon, amely leköt ötszáz embert… semmihez sem hasonlítható élmény.”

Jövőre, pontosabban 2023 böjtölő havának ötödik napján ünnepli kerek nyolcvanadik születésnapját az amerikai mozi egyik független, szerzői egyéniségnek nyugodtan kikiáltható veteránja, Michael Mann. Ezt megünnepelve új cikksorozat indul, amely egyfajta tiszteletadás Mann személye felé és egyben felelevenítése a több, mint négy évtizeden keresztül zajló, tizenegy játékfilmet taglaló életművének. Ez a filmográfia klasszikusokat, rejtett gyöngyszemeket, orbitális bukásokat és anyagi sikereket egyaránt tartalmaz, nem is beszélve a lenyűgöző, műfaji sokszínűségről. Film noir, thriller, gengszterfilm, sportfilm, kalandfilm egyaránt tiszteletét fogja tenni a későbbiekben. A másik, nem kevésbé elhanyagolható tényező, hogy Mann tizenkettedik rendezése jövőre lát napvilágot. Már csak emiatt, az Enzo Ferrari nevével ellátott piros betűs ünnep apropóján érdemes lesz elővenni a korábbi filmeket, de mielőtt teljesen és fejünket nem találva elmélyednénk a Miami Vice kézi kamerás, drogügyekkel kapcsolatos rajtaütéseiben, vagy az észak-amerikai indián törzsek tomahawkokkal lefolytatott ütközeteiben (Az utolsó mohikán), nézzük meg, ki is tulajdonképpen ez az őszhajú úriember a rendezői székben.

Michael Mann portré (1943- )

Miből lesz a cserebogár?

Michael Kenneth Mann a chicagói, munkásnegyed környéki középiskola elvégzése után az öreg kontinensre szegezte tekintetét és egy Dr. Strangelove (1964), valamint egy Bánatos utca (1925) megtekintése után a London Internation Film School padjait koptatta. A tanulmányi évek alatt kisebb lélegzetvételű dokumentum-, reklám- és rövidfilmeket készített (a dokumentarista, reális hangvételt szinte az egész pályája során megtartotta), de még a ’68-as diáklázadásokról is tudósított, miközben olyan emberekkel járt egy osztályba, mint Alan Parker (Angyalszív, Éjféli expressz), Adrian Lyne (Flashdance, Jákob lajtorjája), Ridley (Alien, Thelma és Louise) és Tony Scott (Az utolsó cserkész, A tűzben edzett férfi). Diploma után visszatért Amerikába, hogy Starsky és Hutch-ot és Police Story-t írjon, illetve Police Woman-t (1977) és The Jericho Mile-t (1979) rendezzen több-kevesebb, de inkább több sikerrel karöltve.

Bár osztálytársai adva voltak, Mann esetén mégis John Woo személye (A Better Tomorrow, Hard Boiled) az ideális padtárs, egy olyan teremben, amelynek az osztályfőnöki teendőin Jean-Pierre Mellvile (A szamuráj, A vörös kör) és Sam Peckinpah (Vad banda, Szalmakutyák) egyaránt osztozik. Ez a két rendező tették rá (és a hongkongi akciófilm istenére) a legnagyobb hatást. Míg Mellville a pesszimista, elkárhozással kecsegtető, férfi-orientált, kifejezetten macsó világgal és az ebben a világban az életüket a professzionalizmusnak alárendelő férfi főhősökkel, addig Peckinpah a történetek gyors lendületét gátló, ugyanakkor nyomatékosító szereppel is rendelkező lassításokkal és az erőszak művészi igénnyel való megjelenésével befolyásolta Mann-t és Woo-t. Mann tehát abszolút posztmodern rendező, mégis képes arra, hogy egy egyedi hangot megfogjon és azon keresztül a nézővel kommunikáljon.

Az ember E-vel

A két ,,E”. A Manni-i felfogásban a szentháromságnak csak két tagja van: az esztétika és az emóció. Rendezőnk ennek a kettőnek a kereszteződésében hisz, az így kialakult különböző metszéspontokra fűzi fel a filmjeit, miközben igyekszik mindent a realizmusnak alárendelni. A mással össze nem hasonlítható esztétika eléréshez számos eszközt felvonultat a filmjeiben. A gondosan megkomponált, adott esetben többletjelentéssel bíró képekkel, a kimunkált tárgyi világgal, a színek tudatos és szimbolikus használatával és a zene rendhagyó felhangzásával Mann mindig az esztétika tökéletes kimunkálására törekszik, a néző hiányérzet nélküli lenyűgözése érdekében. A filmek érzelmi vetületeit a színészi játék, a karakterek jellemei, motivációi, az előadott történet jellege és az esztétikát szolgáló eszközök együttes hatása adja. Mann maximalizmusát leginkább a realizmus feltétel nélküli átadásában lehet nyomon követni. El kell hinnünk a látottakat. Legyen szó utcai lövöldözésről (Szemtől szemben), autós üldözésről (Collateral) vagy bokszjelenetekről (Ali) mindig a valóság illúziójának a megteremtéséről és fenntartásáról szól az egész.

Az akciók a hideg realizmus jegyében fogantak, és bár elrettentően tudnak hatni, egyrészt az elrettentésben szépnek bizonyulnak ezek a jelenetek, másrészt odaszegezik a nézőt a képernyőhöz. Egy film nézése során pedig ez egy fontos szempont, vagy nem? Egyedül talán Az utolsó mohikán képez ez alól kivételt, a Cooper adaptáció ugyanis él az indiánromantika szépségeivel, ezzel együtt természetesen a realizmus lírai énje kerül az előtérbe és emeli a történéseket egyfajta magasabb, spirituálisabb szintre. Más, mégis ugyanolyan hatásos. A Mann-filmek bár fikciós (valóság által inspirált) játékfilmek, mégis kitapintható bennük a földhözragadtság kérlelhetetlensége és kegyetlensége. Ehhez még tudni kell, hogy a rendező (és sok esetben forgatókönyvíró) minden projektje elején (a bűnfilmeknél kifejezetten) elképesztő alaposságú kutatómunkát végez. Szakértőket kérdez meg, egykori bűnözőkkel készít interjúkat, rendőrségi aktákat szed elő azért, hogy megértse a bűnözői és a bűnüldözői létnek a működését, a fényes és az árnyoldalakkal egyaránt. Ebből kifolyólag a filmek során a lehető legrészletesebb betekintést kapjuk a bűn világába és egy bizonyos idő eltelte után úgy érezzük, mintha mi is lehúztunk volna ,,x” darab évet a törvény valamelyik oldalán. Az életszerűség tehát adva volt, van és lesz Mann filmjeiben.

Karakterisztika

Filmjeinek karakterisztikájára Melville gyakorolta a legnagyobb hatást. Mann szereplői jellemzően szakmájukban profi, elhivatott, macsó, kemény (nem nevetséges értelemben) férfiak, egy olyan kegyetlen, férfi-orientált világban, ahol a női karaktereknek nem osztottak érdemi megnyilvánulással kapcsolatos kártyákat, inkább szimbolikus szerepük van, ami filmenként változó lehet (pl. a békét jelentő otthon). A férfi szerepek esetén mindig árnyalt karaktereket alkot meg, akikről általánosságban elmondható, hogy célorientált, feladatukban eltéríthetetlen, erős hivatástudattal rendelkező figurák, akiket a letisztult, gyors, ugyanakkor elmés és mélyenszántó dialógusoknak köszönhetően hamar meg tudunk ismerni. Az életmű ismertetése során elengedhetetlen, hogy ne essen szó a férfi szerelemről. Félreértés ne essék, nem homoszexuális párkapcsolatokról van szó, sokkal inkább olyan mély, egymás kölcsönös tiszteletén és megértésén alapuló férfi barátságokról, amelyeknek a mélységét és erőteljes dinamikáját felszínes külső szemlélőként nem lehet felfogni. Ebből a barátságból fakadó elválaszthatatlanság még akkor is jelen van, ha az illetők a törvény két ellentétes oldalát képviselik (De Niro-Pacino párosa), vagy, ha az átlagemberek világa lesz ütköztetve a profi bérgyilkosok életvitelével (Tom Cruise és Jamie Foxx a Collateral-ban), esetleg ha a karaktereink egy közös ügy érdekében összefognak (Crowe-Pacino A bennfentesben).

A tesztoszteronnal való elismerés végig képviselteti magát. Mann a figurák megalkotásánál minden alkalommal részletes, már-már a józan ész határát feszegető alapossággal dolgozza ki a háttértörténeteket, rejtett motivációkat. Még olyan elemeket is a papírra vet, amelyek a cselekmény szempontjából (függőségek, gyerekkor) semmi lényegi információt nem közölnek az adott karakterről. Színészeitől állandóan a maximumot követeli, arról nem is beszélve, hogy ha kell, huszadik alkalommal vesz fel egy jelenetet, minden a pillanatnyi szeszélyétől és ízlésétől függ. Ez a perfekcionizmus kedvezőnek bizonyul, színészeit a filmjeiért rendszerint számos, különféle díjakra jelölik és nem egyszer haza is viszik a rangos szobrocskákat.

Zenehasználat

A filmekben megjelenő tematikái közé sorolható a fentebb említett megrögzött bűnözés és bűnüldözés, a kisember és a láthatatlan nagyhatalom közötti elkeseredett, de mégis örökké tartó küzdelem, az elválaszthatatlan férfibarátság, a magánéletet is maga alá rendelő hivatástudat, de leginkább az elkerülhetetlen, mindenkit maga alá gyűrő megváltás és elkárhozás. A változatos témák többször különböző műfajokat igényelnek, viszont mindegyikben közös az igényes zenehasználat, a tudatos színkezelés, továbbá a zabolázatlan képiség.

A szikársága ellenére Mann-ban is ott van az a bizonyos lágy érzékenység, ezt a zenehasználatban ki is lehet mutatni. A zenei aláfestés tekintetében igényes, nagymértékű szenzibilitás és ambivalens, kísérletező hozzáállás jellemzi a munkáit, miközben végig hibátlanul teljesíti a filmzene alapvető rendeltetéseit, vagyis atmoszférát teremt (de még milyet!), érzelmeket hangsúlyoz, feszültséget generál, részt vesz az esztétikai kialakításában, esetleg szemlélteti a szereplőknek az érzelmeit. Az atmoszférateremtés esetén ki kell emelnünk a nyolcvanas években készült filmjeit, olyan meghatározó, más korral össze nem hasonlítható stílust, hangulatot kapunk azokban a rendezésekben, hogy egyszerűen le sem tagadhatják azt az évtizedet. Filmjei zenei világának unikális jellegét (ami mára már teljesen megszokottá vált) adja a betétdalokra való jelenetszerkesztés- (Az embervadász), és felépítés (amik által viszont felszabdalja a valóságérzetünket a látottak iránt), illetve fontos még megemlíteni, hogy már-már zavarba ejtően váltogatja a diegetikus és a nondiegetikus betéteket, a néző maximális megzavarása és a jelenet a realizmus oltárán való feláldozásának az érdekében.

A színhasználat és az a bizonyos kameramunka…

A színek mestere, vagy inkább a színek bűvöletében élő rendező. Mann filmjeiben tudatos a színhasználat, míg más filmkészítők a színpalettát kizárólag a stílus elérése érdekében használják, addig ő túllép az ,,egyszerű” színhasználaton és saját kedve szerint irányítja a színeket aszerint, hogy éppen mit akar elérni. A színek által érzelmi, pszichológiai reakciókat (ezúttal is) vált ki, karakter-nézőpontot közvetít, narratívát kiegészít, nézői figyelmet irányít és persze szimbolizál. Akár egy jeleneten belül, a tökéletességre való törekvésért. A hideg professzionalizmushoz a hideg színek passzolnak a leginkább, Mann ezzel teljesen tisztában van. Scorsese-vel ellentétben nem hisz a vörös izzó, szenvedélyekkel teli árnyalataiban, rá a hideg színek gyakoroltak nagy hatást, különösen a kék. Munkáiban rendre a férfi szerepkörhöz párosítja a kéket és ruházza fel ezáltal többletjelentéssel. A kék olyan, filmenként visszatérő témákat jelenít meg, mint az érzelmi elszigeteltség, a magány, az intelligencia, az idealizmus és a bizalom, de akár ellentétpárokat is létre tud hozni, a hűség-hűtlenség, a békesség-vész és a szeretet-elhidegülés képében.

Mann kamerája szabálytalan és energikus egyszerre, a stilizáltság végig képviselteti magát a filmjeiben. Beállításai festményszerűen gyönyörűek és pontosak (külön képként ki lehetne tenni őket a falra), a fényekkel való játéka (melyek sok esetben neonfények) elképesztő pontossággal tudja visszaadni a nagyvárosi életet, legyen szó totál beállításról, vagy extrém közeli, adott esetben elmosódó, szereplőkről készült felvételekről. A nem szokványos beállítások, a sodró, elképesztő lendületet adó kézi kamerázás pedig ,,csak” habnak bizonyulnak annak a bizonyos tortának a tetején. A jelenetei alaposak, nyersek, de mégis mágikusan szépek. Még a kegyetlen, mértani precizitású tűzharcok esetén is meg tud ragadni egyfajta bizarr szépséget. A szépséggel pedig mint tudjuk, mindent el lehet adni.

Az általános ismertetés után nincs más dolgunk, mint elmerülni Mann bűnös világában átadva magunkat a rendhagyó esztétikának és az érzelmi tölteteknek. A cikksorozat első állomásában James Caan fog az amerikai álom megvalósulásáért küzdeni, miután eltöltött pár el nem hanyagolható évet a börtönben.