„Make no mistake. All of us are racers. We all certain it will never happen to me. Then my friend is killed. I give up racing forever on Monday. I’m back racing by Sunday. We all know it’s our deadly passion. Our terrible joy.”

Ferrari (Ferrari; 2023)

Michael Mann nyolc éven át tartó hallgatás után ismét dolgozatot írt a megszállott férfi kérlelhetetlen szakmabeliségéről és romokban álló magánéletéről. Az ötvenes évekbe visszamenő időutazásához olyan neveket szerzett meg magának, mint Adam Driver, Penélope Cruz és Shailene Woodley, helyszínnek pedig az autóversenyzés – adott esetben halálos kimenetelű – aszfaltját tette meg.

Filmes és sorozatos fronton egyaránt tudunk példákat mondani a flashforward markáns használatára. A népszerűnek számító darabok között találjuk a Lostot (2004-2010), az Érkezést (2016), a Harcosok klubját (1999), vagy éppen Baz Luhrmann tavaly megjelent Elvis című, giccsben úszó lázálmát. Ennek az időugrásos filmes eszköznek a szükségességére a 2022. decemberében kezdetét vevő, Mann filmjeit taglaló cikksorozat esetén is szükség volt, mivel a múló idő gyorsaságának figyelmen kívül hatása azt eredményezte, hogy összesen öt darab írás készült el a filmográfiához, de a Mestert ez nem igazán zavarta, pont ellenkezőleg: leforgatta a Ferrari című önéletrajzi filmet. Az aktualitás megtartása érdekében viszont kénytelen voltam a korábbi filmjeit háttérbe helyezni és előbbre venni aktuális moziját, ami mellesleg tökéletesen bebizonyítja, hogy Mann-on bár látszódnak az öregedés jelei, sok pályatársával ellentétben az évek rozsdás vasfogai kevésbé fogtak rajta.

1957 több szempontból is meghatározó és mozgalmas év volt Enzo Ferrari (Driver) egykori autóversenyző, vállalkozó, családapa és férj számára. Fiának, Dinonak a tragikus elvesztése mellett feleségével és egyben üzlettársával, Lauraval (Cruz) való megromlott házasságával is szembe kell néznie. Egyébként sem rózsás családi helyzetét tovább bonyolítja, hogy a nyilvánosságtól elzárva van egy másik gyermeke, akit a második világháború folyamán megismert szeretője (Woodley) szült neki. Mindennek a tetejébe cége renoméja és anyagi helyzete is csőd szélén áll, egyedül a Mille Miglia – az 1600 kilométeren, leginkább közutakon zajló – autóversenyen való győzelem jelenthet esélyt a kilábalásra.

Az idei, szám szerint 80. Velencei Filmfesztivál maga volt a megtestesült Mekka a befutott rendezőket kedvelő filmrajongóknak. Versenyen belül és kívül olyan izgalmas alkotók tették tiszteletüket, mint Luc Besson (DogMan), Ethan Coen (Drive-Away Dolls) David Fincher (The Killer), Richard Linklater (Hit Man), de Roman Polanski (The Palace), Sofia Coppola (Priscilla), Woody Allen (Coup de chance), Wes Anderson (The Wonderful Story of Henry Sugar) és a sajnálatosan idén nyáron elhunyt William Friedkin (The Caine Mutiny Court-Martial) neve is ott díszelgett a levetíteni kívánt filmek rendezőinek a névsorán. A tekintélyes felsorolást Michael Mann és az ő kilencvenes évek óta dédelgetett szerelemprojektje zárja.

Brock Yates sportújságíró 1991-ben megjelent Enzo Ferrari: The Man, the Cars, the Races, the Machine című írása alapján írta meg Troy Kennedy Martin (Az olasz meló) a forgatókönyvet, a két úriember azonban nem élhette meg a premiert: Martin még 2009-ben, Yates 2016-ban hunyt el, maguk mögött hagyva egy kész forgatókönyvet és egy össze nem állt stábot. Rendezőnk ez idő tájt Johnny Depp fejét gengszterkalapba húzta a gazdasági világválság idején (Közellenségek), Chris Hemsworth-öt – sikertelenül – megpróbálta felrázni a szuperhősmítosz állott szagú dagonyájából. A Blackhat bemutatóját követően végre ténylegesen elkezdődtek a munkálatok a Ferrari körül, azonban a folyamatosan elhúzódó színészcserének (Christian Bale-t Hugh Jackman váltotta, aki később szintén megvált a filmtervtől, közben Noomi Rapace is esélyes volt Laura szerepére, de végül ő is otthagyta az egész filmet) 2022. februárjában lett vége, amikor Enzo Ferrari, vagyis Commendatore, vagyis Senior Ferrari szerepére leszerződtették Driver-t, hamarosan őt követte Woodley és Cruz is.

Maga a forgatás 2022. augusztusában kezdődött Olaszországban, majd ott is fejeződött be október végén, hogy aztán Velencében egy hat perces standing-ovation keretei közt először lássa a nagyérdemű. Ezen felbátorodva a Mille Miglia nézőihez hasonlóan lélegzetvisszafojtva vártuk a premiert, hogy aztán a verseny végkimeneteléhez megfelelően szavak hiányában próbáljuk feldolgozni a látottakat.

Enzo Ferrari ellentmondásokban fürdőző személye tökéletesen beleillik Mann férfihőseinek sorába. A céges hideg profizmusa és hosszú évekre visszanyúló autóversenyzői tapasztalata tökéletes keveréket alkot a szakmai elhivatottságának motorjában. Tisztában van ágaskodó lovas cége akár hazai (ahogy többen kimondják a filmben, a Ferrari egy igazi nemzeti kincs), akár nemzetközi jelentőségével, de őt a személyautók eladásáról szóló statisztikáknál sokkal jobban érdekli a versenyzésben rejlő mámoros felfokozottság és a mértéktelen mennyiségben felhasznált benzin illata. Nem véletlen, hogy feleségére bízta cége bürokratikus alapokon nyugvó, de a fennmaradásért szükséges pilléreit. Ezzel az üzleti, nepotizmus jeleit magán viselő csellel megoldotta, hogy még megcsappant eladási rátával a háta mögött is biztosítani tudja a fékevesztett száguldásnak (ha úgy tetszik a hobbijának) a finanszírozását.

Ferrarinak a versenyzés jelenti az életet. A konkurens vállalatok vezetőivel szemben ő azért dobja piacra autóit, hogy (profi emberekből álló) csapatával az aszfalton versengjen. Ha teljes mértékben a szívére hallgatna, az egész értékesítési körből kivonná magát, mégis – a rendszer és a korszak patriarchális berendezkedése miatt – rákényszerül arra, hogy pozíciója kellemetlenebb és unalmasabb részével is foglalkozzon.

Ugyan a Ferrari márka is a Colosseum vagy a nápolyi pizza mellett Olaszország nevezetességé vált, Enzo Ferrarit a hazafias érzelmek kevésbé fűtötték a rajtvonalnál várakozó versenyzői láttán. Csakis saját magáért és a vállalata hírnevéért küzdött, amihez mindenkit a maga szolgálatába állított: összes beosztottjától a maximumot követelte, pilótáitól elvárta, hogy az ő utasításainak megfelelően versenyezzenek, civil életükben kivel, kikkel és leginkább hogyan mutatkozzanak. A status quo álcája a külvilág felé érvényes csupán, közvetlen munkatársai közül mindenkit egyenlő partnernek tekint (kollégái mégis folyamatosan az ő megkapó, néha szigorú tekintélyének hódolnak), nyers humorával is sokszor feledteti a tárgyalóasztal körüli éppen aktuális problémát. Prioritása bármennyire is a futam, az íróasztal mögötti tevékenységek során is könnyűszerrel érvényesül akarata. Kapcsolati hálója és betonbiztos hírneve által különösebb nehézség nélkül oldja meg a felmerülő gondokat: bármire képes céljai eléréséhez.

Mann jól adagolva szemlélteti Ferrari időskori nimbuszát, de nem feledkezik meg az autómágnás fiatalkoráról sem: a film első pár percében valódi archív felvételeket látunk a kormány mögött ülő ifjú Enzoról, a pálya ördögéről. Amikor pedig a főszereplő a jelenkorban kocsiba pattan, a rendező gyors, ütemes vágással és kuplungváltásokkal érzékelteti, hogy az öreg autóversenyző legalább annyira ért most is a kocsikhoz, mint 47 évesen a gyerekcsináláshoz. Ahogyan a Commendatore a magánéletét próbálja a paparazzik fényképezőgépétől (még a sötétített napszemüveg sem tud tökéletes álcát biztosítani) és az újságírók kéretlen kérdéseitől mentessé tenni, úgy különíti el a második, bejegyzetlen családját első feleségétől (Yates állítása szerint Ferrari kevésbé a testi örömökért kalandozott, sokkal inkább az önérzete kielégítése érdekében). Hamar kiüresedő házasságában egyedül a fia jelentett egy apró lángot (feleségének is), de Dino távozása csak olaj volt a tűzre a felek közötti elhidegülés és elmérgesedés tekintetében. Enzo a reggeli rutinszerű sírlátogatásokkal és beszélgetésnek hazudott monológokkal próbálja vigasztalni elhunyt fiát (leginkább önmagát) a tönkrement házassága, valamint a felbukkanó szakmai félresiklások miatt.

A rövidebb ideig tartó fellángolások ellenére kénytelen elfogadni az igazat: semmit sem érez már felesége iránt. Woodley megszemélyesítésében Lina Lardi és kisiskolás másodszülöttje, Piero jelenti az újrakezdést a férfi számára. Egy felszínes visszatérést azokba az időkbe, amikor még a hatalommal járó gondterheltség árnyéka nem vetült rá, amikor még érdemi figyelmet tudott fordítani családtagjaira. Minden csupán csak látszat, nyilvánosságtól elrejtett élete – a titkolózásokból fakadóan – félelemmel párosul: rangja miatt nem vállalhatja fel nyíltan Linaékat, a fia sem az ő nevén van, látogatásait korlátoznia kell, ráadásul egy esetleges válás a cége jövőjét is bizonytalan terepre terelné. Laura Ferrari heves vérmérsékletű, szélsőséges viselkedésű karakterében egy meg nem értett, gyászoló, utódlás kérdésében nyomás alá helyezett, de az üzleti életben talpraesett nőt kapunk. Házasságának völgyében is megpróbálja a megmaradt szépet látni a férjében, de a hatalom szinte mindent kiölt belőle. Cruz ezt taglaló csodálatos monológja a versenyjelenetek mellett egyértelműen a film csúcspontja, új perspektívába emel egy eleinte felszínesnek tűnő figurát és általa kegyetlenül kibontja a valós veszteségeket.

Ezek alapján elmondható, hogy a Ferrari amennyire egy sportfilm, ugyanannyira egy karakterdráma is. Mindkét történetszál kellően ki van egyenlítve, szerves részét képezik a történéseknek, egyik sincs a másik rovására fókuszba téve, egymásba ágyazva festik fel a főszereplő személyét. Az Aszfalt királyaihoz (2019) vagy az Aviátorhoz (2004) hasonlóan a Ferrariban sem egy teljes életutat követünk végig, Enzo Ferrari életének csupán egy fontos szegmensét járja körbe a film, az extrém életkörülményei viszont oda-vissza hatnak egymásra. A sakkhoz lehetne hasonlítani leginkább azt a fejben történő játszmát, aminek a keretei között döntések feszülnek egymáshoz, anyagi és érzelmi lemondások történnek meg, a baj csak ott kezdődik, hogy mélyebben nem kapunk betekintést ezekbe a belső folyamatokba.

Mann rideg, távolról szemlélődő hozzáállása ezúttal a visszájára sült el. A dialógusok ugyan belebegtetik a karakterek közötti viszonyokat, de a mesteri kivitelezés mellett nem gondoskodnak az átérezhetőségről. Pontosan annyi információt közöl a szereplőiről, amennyi a felszínes megértésükhöz szükséges, karakterépítő és mélyítő folyamatok hiányával küzd a film jelentős része. Hiába a Mille Miglia röghöz kötött realista kivitelezése, a versenyzők halállal való kockázatos játszadozása, a meglepően visszafogott színkezelés, a Mann-hoz képest szokatlanul jól működő konzervatív, letisztult kamerahasználat, a jó színészvezetés, ha egyszerűen egy karaktercentrikus moziban hiányos arányérzékkel fejtegeti a szereplőit a film, akkor hézagos élménnyel gazdagodik a néző is. Driver bármennyire ad bele apait-anyait alakításába, igyekezete ellenére (az olasz akcentusa remek), a hanyag forgatókönyv miatt Enzo Ferrari teljes személyiségének mélyebb rétegeit képtelen visszaadni, őszülő haj ide vagy oda. Cruz a sztereotip olasz feleség alfája és omegája, annak minden előnyével, de leginkább hátrányával; Woodley szerepe a végkifejlet és úgy önmagában a film mozgatórugójának tekintetében pedig legalább annyira fontos, mint egy stop tábla a versenypálya közepén. A kor előrehaladtával Mann egyre inkább elengedte színészei kezét a karaktermegformálás apropóján és ez a végzetes elhatározás itt érződik a legjobban.

Sokáig úgy tűnt, hogy a megszállottságra életművet felhúzó Mann ezzel a filmjével egy vádiratot készített. Egy, a fanatizmussal foglalkozó, következményekkel számoló művet, ami rávilágít arra, hogy az emberi életek sokkal többet számítanak, mint holmi elvakultságon alapuló munka. Korábbi hősei mind számoltak az elhivatottságuk következményeivel, és módszeresen vagy belebuktak a privát életük működésképtelenségébe (Szemtől szemben), vagy pedig elengedték ezt a terhet és inkább az életet választották (Az embervadász). Az 1957-es, tragédiák egész sorozatába torkolló baleset képsorai egy baljóslatú finálé alapjait fektetik le. Rengeteg emberveszteség, botrányt kiáltó szalagcímek: a felelősségre vonás elkerülhetetlen. Csak az a baj, hogy ezúttal nincsenek következmények. Mann felmenti a történtek alól Ferrari személyét, végkifejlet szempontjából a könnyebb utat választja. Méltatlannak semmiképp sem lehet nevezni ezt a múltbeli eseményeket nézve valós, de dramaturgiai szempontból erőltetett döntést, csak nagymértékű összecsapottságról árulkodik. Enzo Ferrari ügybéli felelősségének eltusolása sokkal hosszabb játékidőt és részletesebb kifejtést érdemelt volna, ahogy a magánéletével foglalkozó szál is, amiben szintén egy pillanat alatt megoldódik minden, egy szintén remekül megírt és érzékletesen előadott monológ formájában, szintén a csodálatos Penélope Cruz szájából. Egy jó asszony mindent megbocsát. Csak itt most nincs mire és miért.

Michael Mann-nek 12. játékfilmjével esze ágában sincs újat mondani, de megkérdőjelezi szerzőiségének egyik alaptételét, miszerint a munkájában megszállott férfinek halandó ember számára elviselhetetlen a magánélete. Az ehhez kapcsoló felszínes nézőponttól és az elkapkodott karakterisztikától eltekintve a Ferrari egy igazi old-school versenyzős film, ami méltó arra, hogy lezárja Mann sikerekben igencsak gazdag életművét. Nyugodtan kiegyezhetünk vele egy döntetlenben.