“I am the last guy in the world that you wanna fuck with.”

Az erőszak utcái (Thief; 1981)

Chicago. Al Capone játszótere. Az a hely, ahol főszereplőnknek, Frank-nek (James Cann) boldogulnia kell, miután több, el nem hanyagolható évet töltött a börtönben. Tisztában van a reménytelen helyzetével, a fogházból való kikerülése után egyből gyémántrablásokba fog a kis létszámú csapatával (köztük a Vörös zsaru árnyékát még nem magán viselő James Belushi-val), hogy a lehető legrövidebb idő alatt megszedje magát anyagilag. Magánéleti szempontból is előrébb akar jutni, a másodperc tört része alatt feleségül veszi az éttermi dolgozót, Jessie-t (Tuesday Weld) és egy szempillantás alatt fogadnak örökbe egy kisbabát. Hirtelen a képbe kerül a tipikus, utolsó meló lehetőségével kecsegtető ajánlat, amit a Leo (Robert Prosky) által vezetett gengszterbanda kezdeményez Frank felé. Elfogadja az ajánlatot, tudja, hogy sietni kell, de nem csak azért, mert a törvény emberei is a sarkában loholnak.

Leginkább azért kell sietnie, mert nincs ideje. Frank számára nem az átverését fontolgató és a családja életét veszélyeztető gengszterfőnök, vagy az őrsön őt megkínzó rendőrök az ellenség, hanem az órának a megállíthatatlan, előrehaladó mutatói. A börtönben az idő megáll, a külvilág zakatol tovább, de a lényeg, hogy Frank maradt a régi. Bent nem történtek meg vele azok a személyiségformáló ingerek, a különféle életkorokkal összeegyeztethető befolyások, melyek alapjaiban felelősek az ember jellemének a kialakításáért. Személyisége a börtön előtti életének az éveiből táplálkozik, csakis itt mutatható ki a külvilág súlyosan elmaradott hatása. A korai, kezdetleges megismerkedés után, Frank-et kívülről látva azt gondoljuk, hogy a világ rendesen elhúzott mellette és joggal hisszük azt, hogy a történet arról fog szólni, ahogy megpróbálja felvenni a ritmust, bármennyire szeretné, vagy éppen nem szeretné.

Korszerűtlenségével teljesen tisztában van, de ennek ellenére nem hajlandó a változásra, esze ágában sincs. Nem siránkozik az elveszett évekért, amint leteltek a börtönévek, elkezdi megvalósítani életének a célját, aminek a magvait még a fegyházban hintette el az agyában. A sitten készített egy végtelen naivitásról és tiszta álmodozásról tanúskodó kollázst, feleséggel, gyerekkel, kertes házzal, szép helyekkel. Ez az elvakult, megalkuvást nem tűrő küzdelmének, élete hátralévő részének a tárgya. A kollázs a klasszikus amerikai álomnak a megtestesülése, az önmegvalósítás kiteljesülése (az élet bármelyik területén), amit minden ember a magáénak akar tudni. Számtalan olyan filmet ismerünk (a gengszterfilmek zöme), ahol self-made man-ek tevékenységeit látjuk, és akiknek ha kell valami, azt bármi áron megszerzik. Frank is ebbe kategóriába sorolható, azzal a kitétellel, hogy ő ezt minél gyorsabban és ezáltal minél felszínesebben teszi. Az utolsó szöget is bele akarja kalapálni bűnös múltjának a koporsójába és új, tiszta, hétköznapi életet akar élni.

Első látásra egy kőegyszerű filmnek tűnik a The Thief (a magyar fordítás nagyon leegyszerűsítő, egy tipikus, sablonos, b-kategóriás akciófilmet sugall). Egy olyan történetnek ígérkezik, melyet ezerszer láttunk már, aminek a főbb fordulópontjait kilométerekről lehet látni (talán csak a finálé bizonytalan és kegyetlenül rideg záróképe tud meghökkentő lenni), a karakterek nagy része is könnyedén behatárolható. Leginkább Mann vászonra álmodott esztétikája és Frank személye miatt tud kiemelkedni ez a film a középszerű neo-noirok posványából. A filmben megtalálható még a 70-es évek deprimált, letargikus, egyben kemény, társadalomkritikus, intézményrendszerekben és magában az amerikai álomban csalódott hangvétele, illetve a zsarufilmek és a nagyvárosi bűnfilmek (Francia kapcsolat és társai) kiábrándult, de ugyanakkor küzdő főszereplő típusa.

Ezekhez hasonlóan a Thief egy remekbe szabott egzisztenciális karaktertanulmány és egy kifogástalan korlenyomat. Ez a ,,primitív” film csupán olyan kérdéseket feszeget, mint az újrakezdés, a társadalmi gatekeeping (ami nem enged se ki, se be), a múlt elengedése, vagy az önmegvalósításnak a mikéntjei. Hosszasan elidőzik azon, hogy egy korrajzot hitelesen bemutasson, kellő hangsúlyt fektessen a munkásosztály maradiságára és találékonyságára, valamint tökéletes elhelyezzen és prezentáljon egy emlékezetes figurát a társadalmi előrejutás végtelen sivatagában. Fontos, hogy a film közben nem felejt el szórakoztató maradni, ennek a kettőnek az összeegyeztetésénél nagyobb kihívás nincsen. Tartalmasat mondani, de úgy, hogy a néző szájában ne aludjon el a tej. Sikerült egy rendkívül jól rétegzett zsánermozit készíteni, amire tényleg igaz az a sablonos mondás, miszerint ne az alapján a bizonyos borító alapján döntsünk vakon a tartalom felett.

A Thief tempójában a közelében sincsen a mai blockbuster-éra akciófilmjeinek az eszeveszett lendületéhez. Egy lassú, kellően kimért, az atmoszféra megalkuvást nem tűrő építésének szentel alá mindent, ehhez sajnos-nem sajnos időre van szükség. E nélkül nem lehetne kellő megalapozottsággal elmerülni és átérezni Chicago bűnnel, mocsokkal, korrupcióval, mégis reménnyel, erényekkel, lehetőségekkel, szegényekkel, gazdagokkal, múlttal, jövővel és leginkább jelennel teli világát. A film a türelmet szerencsére meg is hálálja, mivel az építkezés mellett folyton zajlanak az események, valami, ami a feszültséget tartja fenn, más, ami a történetet viszi tovább, megint más, ami csak a figyelmet irányítja. Kevés akciószekvenciával rendelkezik a Thief, de ami van neki (leginkább a végén), az véres, hirtelen jövő, tornádószerű erővel bír és nem mellesleg fontos szerepe van a cselekmény kimenetelét nézve.

A lövöldözésekhez kapcsolódó lassítások Peckinpah jobb pillanatait idézik meg, hasonló vérmennyiséget Leone westernjeiben láthattunk utoljára. Tarantino-val ellentétben Mann a megalomániát nem engedi meg magának, itt az összes pisztolydörrenésnek, kattanásnak, halálhörgésnek, sikolynak szerepe és ereje van. Úgy hozza közelebb ezt a világot, hogy közben el is idegenít tőle. Mann első játékfilmes munkája  az eszköztelen, nyers filmezésnek a tökéletes lenyomata: nincs rajta semmi felesleges. Két óra hosszú, mert annyinak kell lennie, nincs túlhúzva, egy rendkívül szoros alkotás. Paradox módon, a lassúsága ellenére nem válik vontatottá (Mann magabiztosan forgatja a rendezői pálcát), ráadásul a végeredmény nincs cicomázva, túljátszva, túlbeszélve, túlgondolva, a színtiszta (esztétizált) realizmus szépsége és ocsmánysága süt a celluloidról. Sokszor a képek beszélnek a szereplők helyett, a fények, a szikrák, a tükröződések, továbbá a színek olyan csodálatos képi kompozíciókat eredményeznek, melyek alapján az egész város él. Bár mi nem biztos, hogy élnénk benne.

A Frank utáni legfontosabb szereplőről nem is volt még szó, magáról a városról. A bűn és az erény, a profizmus és az amatőrzimus, a gengszterek és a rendőrök örökös találkozóhelye. Chicago-n ezúttal az esőáztatta, ködös, borúlátó nagyvárosi film noirok hatása érződik, csak ezúttal a fény-árnyék kontraszt helyét átveszik a motorháztetőkön és pocsolyákon tükröződő neoncsövek, a femme fatale szerepköre felcserélődik az egyszerű háziasszonyéval, a flash-back formátum is lineáris történetmeséléssé változik. Miközben a hetvenes évek szellemi utódja, Mann első (és sokáig legjobb) rendezése esztétikában megelőlegezi az erősen popos fenhanggal rendelkező nyolcvanas éveket. Olyan mértékben meghatározó volt, hogy a későbbi, hasonló indíttatásból készült alkotások is rendre le akarták utánozni ezt a fajta képi világot (elég Nicolas Winding Refn Drive című magnum opus-ara gondolni). A kimért, részletbe menő, türelmet és szakértelmet igénylő rablások csakis itt zajlódhatnak le, ebben a realista megközelítésű metropoliszban. Hogyan teremti meg Mann a valóságot ebben az esetben? Egész arzenált sorakoztat fel. A szereplő nem néz kérkedve a kamera felé és közli a realitás különféle aspektusait, mint egy Godard látomásban, ellenben a közeggel, a zenével, a színekkel, de leginkább az atmoszférával hozza közel a látottakat a rendező. Túlnyomóan a munkásosztály miliőjét ismerjük meg, ebből a környezetből származnak a szereplőink, itt tengetik mindennapjaikat és van, aki innen akar kijutni, más pedig ide akar betagozódni. Ráadásul amilyen hanglejtéssel és akcentussal beszélnek a színészek, az is a hitelesség teljes körű illúziójával kecsegtet. A rendőrök és a bűnözők is ebből a közegből jönnek, teljesen mindegy, hogy a sorsuk szempontjából az érme melyik felére estek, a hátterük összeköti őket. Van valami csábító abban a levegőben, a Frank által gyakran látogatott, bravúrosan egy snittben megmutatott autóműhelyben, a lepukkadt éttermekben található mocsokban. Valami, ami szimultán bevonz és taszít.

A Tangerine Dream álomszerű, néha a földhözragadt, leginkább szerszámok zörejeire emlékeztető taktusaival, máskor pedig erősen túlvilági dallamaival már az első percben megveszi a nézőjét (hallgatóját pontosabban). Egyrészt benne van a tolvaj léthez tartozó ipari hangulat, másrészt meditatív hatást is tud kelteni, el tudunk emelkedni a kisstílű léttől. Nem pusztán feszültséget lehet teremteni ilyen melódiával, hanem komplett érzésvilágot alkotni és átadni. Mi újítás, ha nem ez? Donald E. Thorin operatőr kifogástalan és kettős munkát végzett. A hosszan kitartott jeleneteket előszeretettel alkalmazta, a kék-zöld kontrasztos megvilágítás tökéletesen párhuzamba hozható a klasszikus film noirok fekete-fehér ábrázolásmódjával, az impresszionista megoldásaival a valóság talajától valamennyire felülemelkedik a közegen. Pontosan annyira, hogy az még ízlésesen gyönyörű legyen. Nem fél megmutatni a szépet a csúnyától, a visszafogottat a vérgőzőstől, sőt, néha a kettőnek egyfajta keveredésébe mártja bele a kameráját, leginkább az akciószekvenciák esetén. Egy megmagyarázhatatlan dualitásnak vagyunk alárendelve Thorin munkája láttán: koszosnak és tisztának érezzük magunkat egyszerre. A Thief beszív minket a sikátoros mocskával és a tengerparti, égszínkék szépségével.

Az esztétikai élvezkedés mellett a Thief nem elhanyagolhatóan egy érzékletes karaktertanulmány is. Frank számára az idő jelent mindent. Be akarja pótolni az elvesztegetett éveit, családot, szerelmet, normális életet szeretne. A társadalmon kéri számon mindezt, annak a ,,segítségét” kéri, ezért rabol gyémántokat. A leggyorsabban akarja a dolgokat, ezért a beéri a felületességgel. Nem baj, hogy pár hónapja ismeri csak a pincérnőt, elveszi feleségül, kit érdekel, hogy nem lehet saját gyerekük, azonnal adoptálnak egyet. Kell pénz? El kell venni mihamarabb, és ha valaki nem adja meg a tartozását, akkor addig kötni az ebet a karóhoz, amíg nem folyik a vér. Mindenféle érzelmi intelligencia, mélység, klasszikus értelemben vett tartalom nélkül hajkurássza az ideáit. A státuszszimbólumok bűvkörében él. A dédelgetett jövőjéhez segítség kell (az Ördöggel szövetkezik), viszont nem engedi, hogy bekebelezzék. Ne mondják meg neki, hogy mit csináljon, mit ne csináljon, a saját elképzelései, szerint szeretne élni.

Függetlenségi vágyánál csak a makacssága a nagyobb. Frank az a macsó férfi, aki az összes helyzetben feltalálja magát, saját erejéből mászik fel (vagy éppen le) a ranglétrán, önmagáért bármikor ki tud állni. A csodálatos éttermi monológjában nem köntörfalaz, szóról szóra elmondja Jessie-nek az élettörténetét, kifejti, hogy mit akar az élettől, hogyan akarja és kivel akarja. Kiteregeti a szennyest, mert nincs mit a nő előtt szégyellnie, aki szintén átélt már egy pár tragédiát. Ez a két magányos ember egymásra talál egy lepukkadt étterem még silányabb bokszában. Frank profizmusa már az első jelenetben megmutatkozik, ahogyan pontosan, precízen, hidegvérrel fúr lyukat a gyémántokat rejtő biztonsági zárba, ahogy kifosztja a feltört széfet, és ahogyan az autójával elhagyja a tett helyszínét. Tökéletesen végzi el a munkáját, panasz nincs rá. Aprólékossága az életének minden területére kihat, nem mehet el a feje fölött semmi, amiről ne lenne tudomása. Elvei egyszerűek és érthetők. Szigorú életfelfogása által nem enged, nem hajlik, viszont törni sem áll a szándékában és ez okozza a karakter végső drámáját.

Frank személye végső soron egy óda az elvesztegetett időhöz, és a reményhez, miszerint soha nem késő újrakezdeni. Még ha az idő kivétel nélkül kegyetlen, nem válogat és sürgető. A Thief utolsó jelenetében Frank egy home invasion-ös akciójelenet után kisétál a biztonságot és szépséget magába foglaló kertvárosból, azt a helyet kell elhagynia, ahová a leginkább akart tartozni. Neki már túl késő ahhoz, hogy megvalósítsa az álmát. Ilyen hely ez a Chicago.