Amikor elindítottam ezt a cikksorozatot arra gondoltam, hogy havonta megnézem egy kedvenc mesémet, majd minden alkotásnak egy önálló cikket szentelek. Hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert időm és sokszor energiám sincs arra, hogy ennyi dolgot megnézzek. Így aztán bevontam a cikkbe a kollégáimat, akik szintén hozzám hasonlóan tettek. És mennyire jó ötlet volt ez! Így olyan emlékeimben mélyen élő klasszikusok is előkerültek, mint a Míra kedvencei között is fellelhető Simsala Grimm vagy a Micimackó. Míra viszont nem csak az élményeit idézi fel, hanem valamelyest igyekszik is megfejteni, hogy a listáján található történetek mitől működhetnek még most is.

Pettson és Findusz

A svéd Sven Nordquist világszerte ismert a szemet gyönyörködtető és ezer közül is felismerhető illusztrációiról, legnevesebb alkotása pedig kétségkívül a Pettson és Findusz. Főszereplői a „nagypapa korú” Pettson és rakoncátlan beszélő macskája, Findusz, akik együtt élnek egy kis svéd tanyán, de fontos szerepet kapnak a farm haszonállatai és egy bosszantó szomszéd is.

A Pettson és Findusz egyedisége, hogy megvan benne a szép, gyereklelkű mesék melegsége, kedvessége és lenyűgöző vizualitása, miközben mégis kissé cinikus, éles szemű és bölcs – utóbbi hozzávalókkal magában hordoz egy keveset a skandináv szemléletből, és mindezzel könnyedén magához édesgeti a felnőtteket is. Ugyanis a Pettson és Findusz az a típusú mese, amelyet élveznek nézni (vagy olvasni, hiszen könyv formában is megannyi példányban megjelentek Finduszék kalandjai) a gyerekek, de a velük tartó felnőttek azt érezhetik, hogy legalább annyira őket is beszippantja a svéd tanya szereplőinek világa. Az igényesség és „skandinávos nyersesség” mellett az apró kis részletek, easter eggek teszik igazán különlegessé ezt az alkotást: az oldalak vagy a képernyő sarkaiban, szegleteiben vagy a háttérben megbúvó játékos elemek, például a tanya manóinak ténykedése vagy a csibész tyúkok cselszövései. A Pettson és Findusz egy igazi kandallómelegségű, gyönyörűen illusztrált mese, amely szellemességével és játékosságával a legjégszívűbb felnőttnek is eszébe juttatja, miért is volt jó gyereknek lenni.

Micimackó

A.A. Milne örök klasszikusát kortól függetlenül senkinek nem kell bemutatni. Nem kérdés, hogy a Százholdas Pagony lakóinak kalandjai olyan történetek, amelyek szeretete generációról generációra öröklődik. Legnagyobb sikere a szeretni való, csupa szív és csupa különleges egyéniségű karakterei, az ő szellemes megszólalásaik és a klasszikus szépségű illusztráció.

Minden alkalommal, amikor akár felnőtt fejjel azt érzem, hogy szükségem van egy kis léleksimogatásra, egy kis hamisítatlan nosztalgiába, visszarepülve a gondtalan gyerekkorba, a Micimackó segít. Az embernek eszébe juttatja az élet apró kis szépségeit, megmelengeti a szívét: összességében, Milne karakterei csodát hoztak a világba, ráadásul olyan szereplőkön keresztül, akik mindannyian különbözőek, mégis, hibáikkal együtt mindegyikük szerethető a maga módján. A mesék gyakran hajlamosak tévedhetetlennek feltüntetni karaktereit és csak jó tulajdonságokkal felruházni, a jövőre századik születésnapját ünneplő Micimackó azonban nem tett így. Akár azt is mondhatjuk, ennél életszagúbbak ezek a történetek.

Micimackó, a „csekély értelmű medvebocs” nem a legélesebb kés a fiókban, de ezzel tisztában is van, és környezete szerint ezzel nincs is semmi baj, hiszen emellé Micimackó rendkívüli érzelmi intelligenciával, optimizmussal és önzetlenséggel rendelkezik, aki mindent megtesz a barátaiért. Malackát pedig könnyedén bélyegezhetnénk gyávának, ám ha a szeretteiről van szó, mégis habozás nélkül kész bátorrá válni – tökéletesen összefoglalja kettejüket az egyik idézet Malacka szájából: „Micimackó mindig ott volt, amikor nagyon kellett félni”. Tigris hiperaktivitását és olykor énközpontúságát is mindenki gond nélkül elfogadja, de Nyuszi a kontrollmániája, Bagoly pedig okoskodása ellenére is szerethető figurák, nem is beszélve Fülesről, akit, ha egy ember alakítana, egyértelműen rásütnénk, hogy depressziós. Vagy talán éppen ez, a tökéletlenségük és esendőségük a Százholdas Pagony karaktereinek titka? Egyvalami azonban egyikükből sem hiányzik: a jólelkűség. Ezzel pedig mintha Milne állást is foglalt volna már 1926-ban, mi a legfontosabb tulajdonság a világon.

Ha kell egy kedvenc epizódot választani az összes képernyőre adaptált Micimackó film -és sorozatepizód közül, gondolkodás nélkül A szamár napját választanám. Füles esténként felmegy egy sziklaszirtre, ahonnan az eget bámulja, a többiek pedig azt gondolják, ez a csacsi boldogtalanságáról árulkodik. Ezért Malacka javaslatára a Pagony minden lakója, ki-ki a maga módján megpróbálja felvidítani őt. Hamar kiderül azonban, hogy épp ellenkezőleg áll a helyzet, mint ahogy hitték: Füles égbámulása a legboldogabb időtöltése, hiszen amit más sötét égnek lát, azt ő a saját belső világában végtelen színes formák forgatagának tekinti.

Shaun, a bárány

A gyurmafilmeket gyártó és stop motion technikát alkalmazó brit animációs stúdió, az Aardman Animations egyik legikonikusabb karaktere kétségkívül a saját fajtáját érő sztereotípiákra rácáfolóan leleményes és árral szembemenő bárány, csibész Shaun. Moszatvégen – egy angol vidéken elterülő tanya – átélt kalandjai 2007-ben kezdődtek, azóta pedig lenyűgözően messzire jutottak. A rövid sorozatepizódok hosszú évadokra duzzadtak, majd 2015-ben elkészült az első egész estés film, amit négy évvel később egy jóval nagyszabásúbb mozifilm, a Shaun, a bárány és a farmon kívüli, ami a legjobb animációs filmnek járó Oscart is elhozta.

A stúdió az eredetiségét és azonnal felismerhető kézjegyeit a kezdetektől fogva elegyíti Shaun és a tanya többi lakójának kalandjait bemutató részekben: az egyedi humort, amivel a felnőtteknek is kikacsint (nem kis teljesítmény, hogy egy beszéd nélküli gyurmaanimáció az idősebb korosztályt is őszintén megnevetteti!), a vizuális megjelenést, a jól kidolgozott karaktereket. Az alkotók képesek voltak haladni a korral, követve az aktuális trendeket, mégis megtartva a széria eredetiségét és nosztalgiafaktorát, így egy örökzöld darabról van szó.

Jól mutatja Shaun és nyája sikerét, hogy a stúdió legnagyobb rajongói bázisával rendelkező darabról van szó, pedig szintén az Aardman Animations égisze alá tartozik a szintén nagy sikerű és saját hangján megszólaló Wallace és Gromit, a Lloyd of the Flies és a kétezerben nagyot ütő Csibefutam – amelynek huszonhárom évvel később egy folytatása is született, az elődénél semmivel sem kevésbé jól sikerült, oltárian szórakoztató A Csirkefalatok hajnala.

Fosterék háza képzeletbeli barátoknak

Mivel a ’90-es években születtem, azt vallom, nem létezhet kedvenc gyerekmesés lista a Cartoon Networknek minimum a megemlítése nélkül. Olyan vagány, nemszokványos, a gyerekkor és a kamaszkor küszöbét pont ideális mértékben súroló alkotásokat lehetett itt elcsípni, amiket a mai napig nem felejt ez a korosztály, és amiket a legszebb nosztalgikus emlékeink között őrzünk. Az is volt ezeknek a meséknek a sikere, hogy nem tekintette értetlen-éretlen kis taknyosoknak a gyerekeket, és gyakran kevert olyan elemeket is a történetekbe, amiktől a szüleink legszívesebben óvtak volna. Ilyen volt például a Bátor, a gyáva kutya, az egyik igazán kultikus Cartoon Network-darab. De sok tekintetben, bár a horrorisztikustól teljesen távol áll, a Fosterék háza képzeletbeli barátoknak is egy olyan mese, amely tökéletesen illeszkedett a CN aranykorának repertoárjába. Megkövetelt némi észt és érettséget, tele van kreativitással és izgalmas, sokszínű, pszichológiailag agyonelemezhető karakterekkel, és komolyan veszi a célközönségét.

Simsala Grimm

A Grimm fivérek meséit egy kis csavarral feldolgozó Simsala Grimmet első ízben a Duna TV és a Minimax hozta be Magyarországra. Ezek a történetek klasszikus népmesei elemekkel –karakterekkel, motívumokkal és tanulságokkal – dolgoznak, olyan mindenki számára ismert darabok tartoznak közéjük többek között, mint A brémai muzsikusok, A tűzmanó, a Jancsi és Juliska, a Hüvelyk Matyi, a Rapunzel, a Hamupipőke, a Hófehérke és a Csipkerózsika.

A Simsala Grimm alapvetően a klasszikus gyerekmesék hangvételét idézik, sőt egész konkrétan azokat dolgozzák fel, így ebből a szempontból különbözik a lista első négy szereplőjétől. Ezek a történetek a Grimm fivérek által lejegyzett és alkotott meséket foglalja magában, ám a Simsala Grimm annyival megfűszerezi ezeket, hogy két kis lényt, Yoyo-t és Dokit is szerepelteti, akik valamilyen módon belecsöppennek a repülő varázskönyvüknek köszönhetően a kalandokba, és hozzájárulnak a főhősök sikeréhez, boldogulásához. A Simsala Grimm főként kisebb gyerekeknek nagy élmény, és nem elhanyagolható szerepe és fontossága, hogy az újabb generációk számára is ismertté tette és közelebb hozta ezeket a több száz éves, klasszikus meséket.