Rengeteg regény és film készült már a meggyőződés erejéről, és arról, mekkora erővel képes felruházni az embert az Istenbe vetett hit. Az utóbbi évek talán leginkább kiemelendő két teológiai jellegű alkotása a Pi élete, illetve A fegyvertelen katona is egyaránt a hívő ember diadalmaskodásáról szóltak. Kevesen veszik viszont a bátorságot ahhoz, hogy rákérdezzenek; valóban annyira jó dolog hinni? Valóban annyira megingathatatlan a hit? Tényleg megéri érte vállalni a legszörnyűbb testi-lelki kínokat is? A most következő cikk nem valódi kritika. Sokkalta inkább tekinthető ez egy, magát keresztyénnek valló, mégis a hitben folyton folyvást megbicsakló, de megújulást kereső fiatal véleményének egy filmről, ami felkavaró és bátor kérdéseket mer feltenni Isten és ember felé egyaránt.

A Némaság tervét több mint 20 éven át dédelgette Martin Scorsese, akire óriási hatást gyakorolt a kereszténnyé lett japán szerző, Endo Súszaku azonos című regénye – aminek elolvasását sürgősen pótolni fogom. A filmet a kritikusok elismerték, a díjátadókon (főleg az Oscaron) mégis mellőzték, méltatlanul. A történet a 17. században játszódik. Két jezsuita szerzetes (Andrew Garfield és Adam Driver) hírt kap arról, hogy mesterük (Liam Neeson), aki Japánban hirdette az evangéliumot, az üldöztetések hatására nyilvánosan káromolta Istent, buddhista lett és most már japán módra éli napjait. A két szerzetes nem akarja elfogadni a pletykákat, így hát útra kelnek a felkelő Nap országába, hogy megtalálják egykori lelki vezetőjüket és terjesszék az igét egy olyan földön, ahol a Krisztusba vetett hit egyenlő a mártíromsággal.

Scorsese lényegében ezzel a rendezésével újragondolta korábbi művének, a Krisztus utolsó megkísértésének üzenetét, de a Némaság sokkalta inkább tűnik egyfajta vezeklésnek mindazért a megbotránkoztatásért, amit azzal a filmjével keltett. A rendező egyáltalán nem törekszik arra, hogy bármilyen módon is szórakoztassa nézőjét. Ha a Wall Street farkasa a filmre vitt hedonizmus volt, akkor a Némaság a filmre vitt aszkézis (valószínűleg nem én volnék az első és utolsó, aki ezt leírja).  Nincs semmiféle tobzódás, semmiféle audiovizuális kavalkád, csak a sötét, néha szinte pokolba hajló néma valóság. Alig-alig csendül fel bármiféle zene és az is inkább nevezhető valamiféle effektnek, így a címben szereplő Némaságot sokkal jobban átéli a néző. A cselekmény nagyon lassú, a hangulat pedig mélyen nyomasztó és meditatív, mintha egy régi romos templom sötét zugában hajtanánk imára a fejünket, hogy aztán legnagyobb kételyeinkre csak a hallgatás feleljen. A filmben számos válogatott kínzási formát láthatunk, melyeket Scorsese visszafogott ridegséggel prezentál számunkra, és hagyja, hogy a lelkünkben kavargó belső nyugtalanság által váljon a látvány is ijesztővé és sokkolóvá.

A színészek ennek megfelelően alázatos, de mindvégig zseniális alakítást nyújtanak. Andrew Garfield valósággal magára ölti a szerzetesi léttel járó egyszerűséget, miközben végig érezni rajta az Istennel és önmagával folytatott belső harc minden kínját, így alakítása még meggyőzőbb, mint A fegyvertelen katonában volt. Adam Driver visszafogott, szerény, mégis erőteljes játékával támasztja alá mindazt, amit Garfield karakterén láthatunk és néha tökéletes ellentétet alkotva feszülnek egymásnak, mintha csak a hit és kétség metaforáit látnánk magunk előtt. Liam Neeson a vásznon töltött kevés idő ellenére bizonyítja, hogy még mindig a drámai szerepek állnak neki a legjobban. Az európai néző számára ismeretlen japán színészek szintén tökéletesek és a szó legnemesebb értelmében autentikusak, sőt sokrétűek. Megtalálható köztük az, aki az életét is odaadná az európaiak által terjesztett új hit nevében, aki újra és újra kudarcot vallva igyekszik meggyóni bűneit, és aki csupán hitvány betolakodókat és árulókat lát a „kiristanokban” (japánul, keresztényekben). A film negatívumának talán az róható fel, hogy Scorsese egyszerűen még mindig képtelen két és félórás játékidő alatt elmesélni egy történetet, így a Némaság vontatottnak tűnhet a feszesebb tempójú filmeket kedvelő mozirajongók számára. Ugyanakkor a rendező hagyja, hogy nézője gondolatai és kérdései töltsék meg értelemmel a filmet, miközben elkerüli az öncélú tarrbéláskodást és túlzott művészieskedést.

Mint az már fentebb kiderült, e sorok írója magát keresztyénnek (reformátusnak) valló ifjú, aki mégis folyton folyvást úgy érzi, hogy hite mindennap megméretik és próbára tettetik, és sokszor bizony kudarcot is vall. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy ez a film mélyen meg fogja érinteni és fel fogja zaklatni azokat, akik kicsit is komolyabban foglalkoznak hitbéli és teológiai kérdésekkel. A Némaság nem egy dogmatikus himnusz a hit diadaláról, hanem egy könyörtelenül őszinte, bűnvalló imádság az emberi gyöngeségről, az elvek és a belső vívódás okozta meghasonlásról és arról, hogy mennyire távol is állunk mi, földi halandók attól, hogy bármilyen szinten is istenné váljunk. Leginkább Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című filmjének gondolatköre jár a fejemben. Ha választhatnánk, hogy a könyörtelen diktátor, Tomóceusz Katatiki vagy az általa tönkretett és megnyomorított, de lelkileg tiszta Gyugyu nevű rabszolgaként születhetnénk újra, akkor a legtöbbünk bizony a kegyetlen zsarnokot választaná. Lényegében ezt a kérdéskört gondolja tovább Scorsese is Súszaku nyomán. A legtöbb nézőhöz viszont talán annak a Kicsidzsirónak az alakja áll majd a legközelebb, aki újra és újra túl gyengének bizonyul a hit megtartásához, mégis mindig ő az első, aki ennek bűnét le akarja mosni magáról.

Talán így próbálunk mi mindannyian kapaszkodást találni valami olyanban, amit emberi ésszel fel sem vagyunk képesek fogni. A Némaság viszont az ezernyi súlyos kérdés közül tartogat számunkra egy olyat, ami hívőt és nem hívőt egyaránt önmérsékletre és alázatra int; vajon van-e olyan hit vagy eszme, ami nemcsak a saját életem feláldozását éri meg, de másokét is? Garfield karakterének legnagyobb próbatétele ugyanis nem az, hogy hajlandó-e meghalni Krisztusért, hanem hogy hajlandó-e mások életét feláldozni azért, hogy ne hasonuljon meg az elveivel és önmagával. Van-e tehát bármilyen jogunk ahhoz, hogy megítéljük és elítéljük mások meggyőződését, főleg, ha azt nagyon is racionális érvek, személyes élmények vagy a kulturális háttér formálta olyanná, amilyen. Ez már csak azért is rendkívül releváns kérdés, mert a kereszténység is bőven rendelkezik számos szégyenfolttal, elég csak a szent háborúkra, az inkvizícióra, az egyházi harácsolásra és a zaklatásos bűncselekményekre gondolni. A film tehát nem mond ítéletet senki fölött, és ha igazán nagyok lennénk erkölcsi értelemben, akkor nekünk se kéne ezt tennünk. Mégis megtesszük, önkéntelenül.

A Némaság nem egy optimista mozi és nem is egy didaktikus, hagyományos értelemben vett keresztény-film. Szűkebb értelemben a hittel, tágabb értelemben pedig bármiféle ideológiával kapcsolatos kételyről és bizonytalanságról szól. Hívő embereknek mindenképpen ajánlom, annak ellenére, hogy ez a film valószínűleg mélyen fel fogja zaklatni és esetlegesen meg fogja osztani őket. Viszont nem hívő, ateista és agnosztikus mozikedvelőknek is szívből tudom ajánlani, mert ez az alkotás számukra is bőven szolgálhat elgondolkodtató problémákkal, és egyáltalán nem célja, hogy bárkit is megtérítsen valamilyen irányzat számára. A Némaság a kétely mozija, ami minden értelmes földi lényben ott bujkál. Még Jézus is érezte ezt a kételyt, mikor így szólt a keresztfán: „Én Istenem, én istenem, miért hagytál el engem?”