A kultfilm rovatot mi mással kezdenénk, mint egy igazi mindfuck filmmel, ami méltán lett több fiatal generációnak is a kedvence. Nyúljelmezbe öltözött ember, világvége, mellkasokból kijövő járatok, szerelem, de leginkább kamaszkor. Ez a Donnie Darko.

A 80-as években járunk, idilli, kertvárosi környezetben. A főszereplő nem más, mint egy Donnie Darko nevű, tizenéves fiú (ki gondolta volna), akinek a mindennapjait követhetjük végig. Egyik éjjel egy nyúljelmezbe öltözött figura (mi más) megmondja neki, hogy a világnak hamarosan vége. Történetről körülbelül ennyit lehet mondani, mert miután ez a momentum megtörténik, igazából két órán keresztül Donnie életét láthatjuk. Pontosabban misztikummal, mindfuck-kal teli életét.

Rögtön le kell szögezni, hogy nem egy könnyű filmmel van dolgunk. Egyáltalán nem viseli magán a mainstream jellegzetességeit, ugyanakkor nem az erőltetett, álművész iskola tagja. Alapvetően az egész filmnek van egy jellegzetes, magával ragadó atmoszférája, ami már az első öt percében beszippantja a nézőt. A történet lassan bontakozik ki, viszont végig rejtélyes és misztikus marad és ami a legfontosabb, átlagos és banális, mivel egy fiatal srác történetét látjuk. A bármikor groteszkbe, bizarrba átmenő események nemhogy nem idegenítik el a nézőt, sokkal inkább bevonzza, és a képernyőre szegezi a tekintetét. Túlzó, szatirikus hangvétel is megtalálható a filmben, ami leginkább a posztmodern stílus karikatúraszerűségét hivatott reprezentálni.

A film műfaját nem lehet egyértelműen meghatározni. Svédasztalos hasonlattal élve mindenből kapunk egy-egy falatot. A szokásos tinifilmtől elkezdve, a thriller-en át, egészen a misztikus horrorig. A suspense elemek végig fenntarták a figyelmet, illetve a feszültséget. Sci-fi elemek is megjelennek, például amikor az időutazásról van szó, de ez leginkább csak a rendezői változatban kap reflektorfényt. Az idővel való bánásmódot pedig leginkább az abszurd jelzővel lehet illetni. A film rengeteg kérdést tesz fel a nézőknek, amiket mindenkinek magának kell megfejtenie, ahány néző, annyiféle értelmezése létezik (álom volt-e az egész, vagy időutazásról van szó).

Erőteljes hangulatjellege miatt nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog a film. Végleges konklúziót nehéz lesz hozni, de az biztos, hogy a Donnie Darko egy maradandó élményt nyújt.A zene garantáltan az ember fejében marad. Helyenként meditatív, máskor kizökkentő, megint máskor meg atmoszféra alapozó funkciót tölt be. A legemlékezetesebb és ennél a filmnél mindig felemlegetett rész a Mad World-re komponált montázs, ami egyszerűen zseniális és nem lehet száraz szemmel kibírni.

Látvány szempontjából a film nagyon változatos. A kor szellemét megidézve, néha szándékosan gagyi, tévéfilmes hatást keltenek a látottak. Máskor meg ezzel teljesen szembe menve kísérletező és expresszív képeket kapunk. Érezhető, hogy a rendező, Richard Kelly mindent bele akart tenni, ami módjában állt, hogy emlékezetessé tegye képileg is az alkotását. Hosszú snittek alkalmazása egyaránt előfordulnak mint a gyorsítások. A korábban említett montázsszekvencia pedig megható és szép egyszerre, miközben rendkívül tragikus is.Donnie Darko karaktere mindenképp megér egy bekezdést (ha nem többet). Már a neve is sugallja és ki is mondják, hogy egy igazi szuperhősről van szó az ő esetében. Skizofréniában szenved, emiatt az általa látott dolgok valóságtartalma minimum megkérdőjelezhetőnek számítanak. Az ő szemén, pontosabban elméjén keresztül látjuk a káosszal valamint renddel egyaránt vegyített eseményeket, és ebből adódóan azt a benne lejátszódó konfliktust, amivel állandóan meg kell küzdenie. A cselekmény során a nézőben egyre inkább tudatosul, hogy Donnie-ban a jóra, valamint a rosszra való hajlam egyaránt megvan, amellett, hogy a korábban említett, a film szatirikus hozzáállása a világhoz leginkább az ő szemszöge miatt van.

Betegsége mellett a tinédzserkor mindennapos kihívásaival is szembe kell néznie. Ezért ha kell, tesz is és még az sem okoz problémát számára, ha bizonyos határokat átlép. Leleplez számtalan igazságtalanságot és képmutatást (gyermekpornográfia), melyektől minden az életben hemzseg. Eszközei ugyanakkor megkérdőjelezhetők. Vízzel elárasztani egy egész iskolát, vagy pedig felgyújtani egy házat és más hasonló tettek nem éppen józan gondolkodású emberre vallanak, viszont mégsem tudjuk elítélni a főszereplőnket, mert tudjuk, hogy a maga különleges módján jót cselekszik. Donnie állandóan az álomvilág és a realitás határán mozog, emiatt sosem tudhatjuk, hogy mi az, ami ténylegesen megtörténik a látottakból (pl. mozis jelenet).  Biztos, ami biztos, egy összetett ember természetét kapjuk Donnie tetteit, gondolatait látva és hallva, egy olyan emberét, aki mi is vagyunk egy egyébként is komplexitással teli világban.

Jake Gyllenhaal húszas évei elején olyan alakítást hozott, amiért más idősebb színész minimum a fél életét odaadná. A skizofréniába hibátlan betekintést kapunk általa, játéka nem túlzó, egyáltalán nem megy át ripacsba. Tökéletesen mozog a kínosság és a félelmetesség által létrehozott úton, ugyanakkor azonosulni is tudunk vele. Az a nézés és mosoly, amit kapunk ettől az embertől, teljes mértékben hidegrázósak. A nyúljelmezes Frank-kel való jelenetei pedig különösen kiemelkedők, ahogy maga, az általa megformált figura, Donnie személyisége is. A mellékszereplők leginkább ő hozzá asszisztálnak, amellett, hogy jó értelemben sablonosak. Szerethetők vagy éppen utálhatók, mindenkinek megvan a helye ebben a kis kirakósban, amellett, hogy a színészek nagyon jól jelenítik meg őket. Patrick Swayze-t öröm látni az álszent térítőként, Drew Barrymore szerethető, mint mindig, még Seth Rogen is felbukkan egy kisebb szerepben. Röviden összefoglalva a casting mesteri. Bemutatáskor, a Sundance fesztiválon hatalmas bukta volt a film. Nem fogta meg a közönségét és a zsűrit se nyűgözte le semmilyen szempontból. A DVD kiadás után viszont valami megváltozott. A lemezek kézről kézre jártak, emberek elkezdtek beszélni erről a fura fiúról és az ő kalandjairól. A mozik aztán megint műsorra tűzték, és telt házzal mentek a vetítések.

A többi pedig már filmtörténelem. Richard Kelly-nek 2001 óta nem sikerült azt a szintet nemhogy megugrania, hanem a közelébe lennie, amit a Donnie Darko-val felállított. A káosz birodalma magyar címéhez méltóan egy elmebeteg kavalkád, a Dobozról nem tudok nyilatkozni, de sok észrevétel szerint az is csalódáskeltő. Azóta pedig semmi hír róla. Bár karrierje kezdeti szakaszában David Lynch Jr.-nak lett titulálva, hamar bebizonyította, hogy nem méltó szellemi elődjéhez.A rendezői változatról mindenképpen beszélni kell. Pár jelenet plusz kiegészítése mellett, ugyanis szerepet kap a filmben többször elhangzó időutazós könyv. Részek között vannak a könyvből oldalak bevágva, melyek kapcsán egyértelművé válik, hogy a film végén időutazás történik. Teljes csalódás azok számára, akiknek valami más elképzelése volt a végéről a látottak alapján. Talán ebben az esetben jobb lett volna úgy hagyni az egészet, ahogy először elkészült, pláne egy olyan filmnek az esetén, amely az általa kínált misztikum miatt maradandó elsősorban.

A végére pedig jöjjön egy idézet Németh Mírától a filmről: ,,(…) pár évvel ezelőttig azzal sem voltam tisztában, hogy egy ún. „kultfilmről” van szó; számomra, részben ezért, főleg „személyes ügyet” képvisel az alkotás – annak szimbóluma, hogy akár a külvilág ellenvéleménye, akár az „illik szeretni” manipulációja nélkül vált a kedvencemmé és váltott ki belőlem olyan érzéseket, amiket csak az tapasztal meg, aki valami nagyon ritka és értékes kincset fedezett fel. Ráadásul egy olyan kincset, amelyről tudja, hogy nem tetszhet mindenkinek, sőt sokan nem fogják látni benne az értéket, a felfedezője számára viszont mindezek ellenére, sőt részben éppen emiatt, egy elavulhatatlan csoda.”

Természetesen a többieknek is hatalmas köszönet a cikk elkészüléséért és a magvas gondolatokért. Akiknek még megköszönöm: Szabó Dárió, SKPittmann, Ik4r0s, Mikro és Kondi_HUN. A következő cikk alanya egy hajó legénységéről fog szólni, illetve egy bizonyos nyolcadik utasról.