2018-ban Phil Lord és Christopher Miller véghez vitték a lehetetlent: a Pókember: Irány a pókverzum! olyan egyediséget és frissességet hozott magával, amire már nagyon nagy szüksége volt a megfáradt szuperhősfilm-zsánernek. Az animációra, mint médiumra gyakorolt hatása pedig felbecsülhetetlen, és szinte biztos, hogy nélküle soha nem készültek volna el az olyan filmek, mint a Mitchellék a gépek ellen, vagy a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság. A kritikai és közönségsiker, valamint a díjeső sem maradt el, ahogy a folytatások berendelése sem. De felmerül a kérdés: hogyan lehet felülmúlni a közel tökéletest? Hogyan lehet emelni a téteket egy olyan film folytatásánál, amire már a bemutatójakor úgy hivatkoztak, mint a legjobb Pókember-film, és úgy en bloc az egyik legjobb szuperhősös film, ami valaha készült? Spoilermentes kritikánkból kiderül, hogy sikerült-e a mutatvány.

Körülbelül egy év telt el azóta, hogy Miles Morales magára öltötte Pókember jelmezét, és ezzel egyidőben más dimenziók Pókembereivel karöltve megállította Vezért. Miles azóta is arra vár, hogy társai újra felvegyék vele a kapcsolatot, de mindhiába. Azonban egy új szupergonosz, a Folt feltűnése után megjelenik nála Gwen Stacy, aki elviszi őt a Pók-Közösség központjába, és bemutatja őt a vezetőjüknek, Miguel O’Harának. Miguel azért hozta létre a szervezetet, hogy a párhuzamos világok Pókembereit összegyűjtse, és közös erővel megállítsák a multiverzumot fenyegető veszélyeket. Ám Miles még nem is sejti, hogy a tetteivel olyan események láncolatát indította el, ami nem csak az ő világát sodorja veszélybe, hanem az összes többi Pókemberét is.

Amikor az ember egy filmet néz, igyekszik azt a maga érdemei szerint, és nem más alkotásokhoz mérve értékelni. Egy folytatás esetében viszont már ennél bonyolultabb a helyzet, hiszen teljesen jogos az elvárás, hogy ha felülmúlni nem is tudja, akkor legalább érje el az előzmény színvonalát. Egy olyan film esetében pedig, mint a Pókember: A pókverzumon át ez szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hiszen sok más nézőhöz és kritikushoz hasonlóan én is azon a véleményen vagyok, hogy az Irány a pókverzum! nem egyszerűen a legjobb Pókember-film, hanem az egyik legjobb animációs film is, amit valaha láttam. Így hát érthető, hogy bár nagy lelkesedéssel, de némi félelemmel is ültem be a vetítésre. Végül nem hogy nem igazolódtak be a félelmeim, de A pókverzumon át minden előzetes elvárásomat is felülmúlta.

Kezdjük a történettel! Míg az első résznek le kellett rónia a „kötelező köröket”, hiszen mégiscsak egy eredettörténetről beszélünk, addig a második résznek már nem kellett ilyesfajta megkötéseknek megfelelnie (ezen a ponton már amúgy is mindenkinek a könyökén jön ki a Pókember-sztori). Arra viszont még én sem számítottam, hogy Lord és Miller a metatextualitás irányába fog elmenni, és az egész Pókember-mítosznak egy teljesen új értelmezésével fognak előállni.

Spoilerek nélkül lehetetlen erről beszélni, de annyit garantálhatok, hogy még a sokat látott szuperhős- és képregényrajongóknak is tartogat meglepetéseket a film. Az egyetlen kritika, amit fel tudnék hozni a történettel kapcsolatban, az az, hogy különösen a film vége felé világossá válik, hogy ez valami sokkal nagyobb volumenű dolognak a felvezetése (nem véletlenül állították párhuzamba a készítők A Birodalom visszavággal.), szóval senki ne azzal az elvárással üljön be a moziba, hogy egy lezárt, kerek sztorit fog kapni.

De ez egyáltalán nem zavaró, amíg a karakterek lekötik a figyelmünket, és A pókverzumon át ezen a téren is brillírozik. Miles már nem az a megszeppent tinédzser, akit az első filmben megismertünk, magabiztosan mozog Pókemberként, de nincs senkije, akivel megoszthatná az érzéseit és a gondolatait, éppen ezért keresi a kapcsolatot minden áron a többi Pókemberrel, ezt viszont a szüleivel való viszonya sínyli meg. Az első részhez képest sokkal több figyelmet kapott Gwen, akit kísértenek a múltjában hozott rossz döntései, és attól fél, hogy elveszíti Milest és mindenki mást, aki fontos a számára. Peter B. Parker is visszatér, akiből időközben apa lett, aminek hatására egy megfontoltabb, felelősségteljesebb figura vált.

Rajtuk kívül persze rengeteg új szereplő is bemutatkozik, kezdve a sort Miguel O’Harával, akinek a Pók-Közösség vezetőjeként az egész multiverzum súlya a vállát nyomja, és nem riad vissza a piszkos eszközöktől sem, hogy megvédje azt. A Folt elsőre egy komolytalan, „villain of the week” főgonosznak indul, de később egy ténylegesen fenyegető entitássá növi ki magát, aki nem csak Miles-ra, hanem az egész multiverzumra veszélyt jelent. Az új Pókemberek közül pedig mindenki meg fogja találni a maga kedvencét (nekem az indiai Pókember és Spider-Punk nyerte el leginkább a tetszésemet).

A film igazi erőssége viszont az animáció. Már az Irány a pókverzum! is lélegzetelállítóan nézett ki, de a folytatásnál a készítők még erre is képesek voltak rátenni nemhogy egy lapáttal, hanem egy ipari markolóval. A filmben látott összes párhuzamos univerzum egyedi animációs stílussal rendelkezik, mindez kombinálva az elképesztően látványos és ötletes akciójelenetekkel olyan vizuális orgiát nyújtanak, ami mellett elbújhat az összes szuperhősös film az elmúlt öt évből. Ezt olyannyira komolyan értem, hogy a filmet bármelyik ponton megállíthatnánk, az így kapott állóképet gondolkodás nélkül ki lehetne tenni egy művészeti galériába. A soundtrack terén sem lehet okunk panaszra, Daniel Pemberton hol grandiózus, máshol érzelmes, megint máshol vészjósló dallamait remekül kiegészítik a jó érzékkel összeválogatott popslágerek.

Phil Lord és Christopher Miller tizenkilencre lapot húztak, és bejött a számításuk. A Pókember: A pókverzumon át minden szempontból felülmúlja az első részt, és egy olyan mércét állít fel, amit rendkívül nehéz lesz megugrania nem csak a képregény adaptációknak, hanem az animációs filmeknek is egyaránt. De ami ennél is fontosabb, hogy hosszú ideje most először tudtam őszintén, gyermeki módon lelkesedni egy szuperhősös filmért.